Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-01 / 150. szám

2 becsülete ellen, hanem az is, hogy isme­retlen ellenség által volt intézve. Ez já­rult hitem szerint hozzá, hogy a hánykodó lé­lekben az üldöztetés félelmét s végül a vál­ságos órában már mániáját fejleszsze ki. Magában az is csekély oknak látszik oly nagy elhatározásra. Egy harminc éves fedd­­hetlen közpálya és a tiszta lelkiismeret, a tiszta öntudat mindig adnak oly vértet, a­melyről visszapattan tehetetlenül az ilyen nem­telen támadás. A betegség s a följelentés együtt is nem elég tényező arra, hogy ily ko­rán érleljenek meg ily elhatározást. Más okok után kell látnunk, ha a titok, a lélektani rejt­vény nyomába akarunk jutni, és kutató kö­rültekintésünkben csakugyan találunk is egyet, a­melyet vészesnek, végzetesnek kell felis­mernünk. Ez az ok a­­ példa! Nagy és kicsiny, öreg és fiatal, férfi és asszony, a megcsalt menyasszony s a megunt szerető, az érzékeny becsületesség és a kita­nult sikkasztó, a mellőzött hivatalnok és az elfogott gyilkos, aggastyán és iskolás gyermek, státusember és pár , boldog és boldogtalan, ki­sebb és nagyobb okon ma keze ügyében tartja a pisztolyt a végzetes lövésre. Nincsen nap úgyszólván példa nélkül. A lánchíd csalo­gatja áldozatait, a Szeinháznak már-már le­gendája van ; az öngyilkosság minden nemére hoz egy-egy hét példát, mutat áldozatot. L­e­­hetetlen, hogy minden ember egyszer-egyszer, szemlélvén nagyo­kon — legnagyobbakon is — és kicsinyeken az eseteket ne foglalkozzék gon­dolatával. És ahol a gondolat egyéni dispozícióra talál, táplálékot lel a test és a lélek hajlandóságaiban, ahol meg ülőhelyecs­­két talál az agyban, ott elkezd munkálni, lassan tovább eszi magát, mint a félelem úgy támad, úgy növekszik, úgy terjed, míg ha­talmába nem keríti az egész embert. Erőt vesz rajta a melankólia, a szórakozottság jelei feltűnnek cselekvésén, jövésén-menésén, majd az izgatottság, majd az elmerü­lés egész lé­nyén. Minden kis ok nagy ok lesz ő rá nézve, amely zümmögve hirtelen elröppen szemei előtt, arra késztheti, hogy elsüsse magára a készen tartott pisztolyt. Exempla trabant : a példa bűvös erővel csábít. Nem akarom megbolygatni ama végzetes tragédiákat, melyeknek katasztrófái a nemzet egy-egy jelesét döntötték sírba, de állítom, hogy azok a nagyok viszik el maguk után tőlünk a kisebbeket. Tőlük, az ő példájukról oltódott a nemzetbe a ragály, a­mely ma áldozatait szedi fent és alant, ahol diszpozíciót talál, s amely elvitte Barna Zsig­­mondot is, utána a gyászos többieknek. Az ifjú óriás vállvonitva hagyta el a lakot, s szánakozó mosolylyal dümmögé magá­ban : „S­z­e­g­é­n­y t­á­b­l­a­b­i­r­ó !” VI. Nincs nyomorultabb valami, mintha az ember kénytelen a közönséges életben a szí­nészt vagy színész­n­őt játszani , s mégis majdnem minden házban, melynek lakói a mű­veit és előkelőbb osztályhoz számítják magukat, találkoznak olyanok, így például R. úrnő oly tö­kéletes színésznő, hogy párját még a színpadon is ritkán találni. Már kora ifjúságától fogva csupa teljesithetlen kívánságokat táplált s férj­hez ment egy férfiúhoz, akit nem kívánt, de a­kit fölektiváltak neki. Anya lett, a nélkül hogy óhajtotta volna s alig tudná, hogy az, ha gyer­mekei annak nem neveznék! Érzéketlen minden, még a legszivélyesebb házi viszonyok iránt is, szelleme elérhetetlen eszmék világában tévelyeg, s mint Proteusz különféle alakokban jelenik meg. Pillantása ábrándozó; keble, mely még min­dig szép és teljes, kést és örömet lehel, s fehér, puha kezének, melyet a­­ házi barátnak nyújt, nyomása melegebb , majd visz­­szatartó, komoly hideg lesz, a merészt eltávo­lítja magától, tiszteletet követel tőle, s az illető korlátok közé utasítja őt vissza. Ma mindent gya­­láz és porba ránt, ami jó és jeles van barátnői­ben : holnap majdnem túlárad a magasztos di­cséretben azok iránt, kiket tegnap még pellen­gérre állított. Szobáit, hol mint nőnek, anyának és háziasszonynak rendelkeznie kell, szültek, do­hosok és unalmasaknak találja ; ki kell neki e börtönből szabadulni, hogy az „üresfejűek” kö­rében mint Junó jelenjék meg, akinek kocsiját a p­á­v­á­k helyett a g­i­m­p­­­i­k húzzák. Min­denki meghajol előtte, s térdein hódol neki. Csupa két tengerben úszik, s szuverén csalódás­ban él a fölött, amit mások róla mondanak és tartanak. Minden óra új jelenetet hoz számára ; változnak a fölvonások és a­­ díszletek. S ha az idő, vagy egyéb „elháríthat­­lan” akadályok miatt kénytelen otthon maradni, a „házibarát“ -ot nem lehet nélkülöznie, aki őt vigasztalja, s akinek emellett még fiat­a­l­­n­a­k is kell lennie. Ennek keblébe önti ki pa­naszait, sóhajtozik férje fölött, siratja kegyetlen sorsát, s a házibarát mélyebben sóhajtozik, a házasságot zsarnokságnak bélyegzi, megcsókolja „tiszteletteljesen” az úrnő szép kezét, alkalmi­lag egy könycseppet is hullat reá, ha azt vala­hogy kipréselheti szeméből, ragyogó színekkel festi, mily gyöngéd bánásmódban részesítené ő a barátnőt; s aztán a legédesebb szavakkal bú­csúzik el tőle, hogy „alkalmas* időben ismét visszajöjjön, s szerepét több kevesebb szerencsé­vel újra folytathassa. És a férj*. — No igen, valahányszor ez hazajön, a szép hölgy panaszos hanggal nyakába borul, aggódva kérdezi, visszahozta-e neki szí­vét, és szerelmét? madonna szemeivel csábító pillantásokat vet reá, minden szavat lecsókol aj­kairól, s végre elbeszéli neki, mint boszankodott ő a házi barátra, aki épen most távozott tőle, hogy dacára a szám­tárad­ó viszszautasításoknak, melyekkel szerelmi vallomásai találkoznak, nem akar azokkal fölhagyni, s „kedves, jó férjecs­­ké­*jét szüntelen kisebbíteni igyekszik előtte. — Néhány perc múlva a „kedves, jó férj,“ a ki ba­rátja tönkrejutása által épen jelentékeny veszte­séget szenvedett, megtagad „szeretett hitveseitől egy új ruhát, s a holnapra tervezett kirándulást is elnapol­­­ja. A jelenet egyszerre megváltozik. Szép homloka ráncosodni kezd, szeme tétovázva s haragosan tekint körül, járása elveszti ruganyos­ságát, ajkait lebigygyeszti, s néhányszor lábával is hangosan dübörög. Férjének édesgéseit vissza­utasítja, hideg megvetéssel fordul el a­­zsarnok­tól, s e percben mi sem tudná őt vele kibékél­tetni, mint annak megaláztatása. Várjon, fér­j uram, nem lehetsz-e te jó színész? Nem volna-e ilyenkor szükséges a szerepet megváltoztatni ?! VII. Cz. úrról azt mondják, hogy minden egyéb, csak az nem, a­minek látszani akar: oly jámbor, istenfélő embernek t. i., aki e földi pá­lya bevégezte után egyenesen a menübe kocsi­­kázik. Belátta, hogy az „ájtatoskodás” legbizto­sabban nyitja meg bizonyos hölgyek budoárját, s hogy az ég felé meresztett szemek s összekul­csolt kezek „passe par tout* gyanánt szolgálnak az egész világon át. S azért a képmutatás mesterségére adta magát, s igyekezett a köny­­nyen hivőket meggyőzni arról, hogy szive az isten temploma.­­ BUDAPESTI HÍRLAP. (150. sz.) Beust gróf párisi útja. — Saját levelezőnktől. — Paris, május. 28. Ma este távozott körünkből Beust gróf­, az osztrák-magyar monarchia egykori párisi nagykö­vete. Az agg államférfi csaknem négy hetet töltött a francia fővárosban, melynek úgy francia mint ide­genajkú köreiben mindenütt a legélénkebb rokon­­szenvnek örvendett, annyira, hogy eltávozása ezelőtt tizenegy hónappal általános sajnálkozást keltett. E sajnálkozásban talán csak bizonyos bécsi és német hírlapi levelezők nem osztoztak, kiknek Beust gróf, nagykövet korában talán nem volt oly készsé­ges szolgája az információk megadásában, vagy he­lyesebben mondva az indiszkréciók elkövetésében, mint ezen urak, nagyzási hóbortjukban kíván­ták volna. Innét az örökös áskálódás és árul­­kodás, mely utóvégre is készséges meghallgatásra talált a bécsi Ballplatzon s a nagykövet lemondását eredményezte. S innét azon tarkánál-tarkább hirek is, Beust gróf jelenlegi politikai missziójáról, mely épen oly kicirkalmozott, mint alaptalan táviratok alakjában került a bécsi, onnét a budapesti s más­részt kerülő után vissza a párisi lapokba, a volt nagykövet nyakára uszította a párisi és külföldi reporterek egész seregét, és elkeserítette volna egész ittlétét, ha Beust gróf nem őrizett volna meg ezen újdonságh­ajhász haddal szemben annyival rendület­lenebb stoikus nyugalmat, mivel párisi útja sem­miféle diplomáciai misszióval se lévén egybe­kötve, jól tudta, hogy az illető sajtódongók annál inkább fogják magukat blamirozni, minél többet ír­nak „fontos politikai küldetéséről.“ A „Budapesti Hírlap“ a múlt évi augusztusban közölte egy cikkemet, mely eredetileg a párisi „Fi­garóban“ egy látogatás leírását tartalmazta, me­lyet Beust grófnál tettem, Bécs mellett fekvő altenbergi kastélyában. E látogatásom alkalmával (mint cikkemben olvasható) Beust gróf meg­mondta, hogy az idei május hóban, mint általában ezentúl minden évben el fog jönni Parisba, hova őt oly kedves emlékek fűzik, mert szükségét érzi éven­­ként legalább egyszer szellemi üdülést keresni a francia nagy világi, irodalmi és művészeti körök annyi szellemi élvezetet nyújtó légkörében. Ezen évenkénti látogatást megígérte számos barátjának és tisztelőjének s ezen ígéretét váltotta most be. Azok, kik a gróf bizalmasabb környezetéhez tartoz­nak, nagyon jól is mulattak a fontoskodó táviratok felett, melyek a volt nagykövet „fontos diplomáciai missziójának“ célját részletesen fejtegették, sőt azt is tudták, hogy H o y o s László gróf azért késlel­teti idejövetelét, nehogy itt találkozzék hivatalbeli elődével, akire oly missziót biztak, melyet voltaké­­pen neki kellett volna elvégezni. Ez a hir annyira igaz volt, hogy H o y o s gróf már innen-onnan egy hete itt van. Beust gróffal nemcsak a legbarátsá­gosabban érintkezett, hanem elődje elutazása alkal­mával ki is jött a francia keleti vasút pályaudva­rába, még egyszer elbúcsúzni attól, kinek „diplomá­ciai missziója“ a bécsi lapok táviratainak bölcs kombinációja szerint, jogos önérzetét állítólag oly annyira sértette. Mindezeket és sok más egyebet elmondhattam volna, ha Beust gróf egyenesen fel nem kér, hogy a róla és itteni dolgairól költött hírlapi ka­csákat, ne egyenkint és egymásután fojtogassam meg, hanem ha kedvem tartja verjem agyon egyszerre, el­utazása után, amit ezennel teljesítek is. Az állítólagos diplomáciai misszió abból állt, hogy Beust gróf meg volt bízva megnyugtatni a francia kormányt aziránt, hogy a német-osztrák-ma­­gyar-olasz szövetség éle nincs Franciaország ellen irányozva. E misszió természete nyilván azt hozta volna magával, hogy Beust gróf mindenekelőtt a köztársaság külügyminiszterével érintkezzék. Nos, hát Beust gróf nem látta Ch­allemel Lacour urat a múlt szombatig, május 26-ig, midőn hivatalos volt ebédre a külügyminiszterhez, kivel ittléte óta nem találkozhatott, egyik se találván otthon a má­sikat, kölcsönös udvariassági látogatásaik alkalmával. Hogy a köztársaság elnökét és Ferry mi­niszterelnököt meglátogatta s hozzájuk ismételten meghívást is kapott, az nagyon természetes azon szívélyes viszonynál fogva, melyben ittléte alatt e két, kiváló egyéniséggel élt. Mindezekből azonban diplo­máciai küldetés épen oly kevéssé következtethető, mint a párisi sajtó reportereinek merőben fantaszti­kus elbeszéléseiből. Ezek közül az első, egy boule­vard lap munkatársa, — (nem a Figaróé), — a Windsor szálloda udvarán leste Beust grófot, ki­nél Lyons lord, az angol követ volt barátságos látogatáson, minthogy a gróf, félórai társalgás után együtt távozott hazulról egykori tiszti kollégájával, az interviewálási szándék meghiúsult, hanem B . . . . a reporter úgy boszulta meg magát, hogy más­napra kiirta lapjában, hogy Lyons lord fontos politikai értekezleten volt Beust grófnál. Ez a derék ur különben már N­­o­y­o­s grófot is megin­­tervieválta — azaz hogy csak akarta, mert uj nagy­követünk minden politikai tárgyú kérdésére a repor­ter lapjának szerkesztőségét illető kérdésekkel vá­gott vissza, pl. hogyan érzi magát M. A. ur, a lap­­vezér ? megnősült-e már? hát P. N­. ur, a főszerkesztő 1883. junius 1.

Next

/
Thumbnails
Contents