Budapesti Hírlap, 1900. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

. Éppen azért, mert különös szakava­­tottságot igényel a tanügyi vezetés, éppen azért, mert most már nem attól függ a tudás, mint hajdanra, hogy valaki mily rendhez tartozik, mert ha egy­házi rendű, akkor telve volt tudással, ha pedig világi rendű, akkor még a nevét is bajjal írta le, hanem függ attól, hogy a speciális szakismereteket mily buzgalommal sajátította el: köve­teljük a tanügyi vezetést az autonómia számára, a­melynek módjában lesz az alkalmas erőket kiválasztani és nem lesz ráutalva arra, hogy egész generá­ció tanügyi érdekeit veszedelemnek tegye ki csupán azért, mert az aulában vagy környékén esetleg nincsenek alkalmas szakemberek. A katolikus autonómia a püspöki kartól nem az autonómia értelmi ké­pességének, munka­bírásának és meg­bízhatóságának kicsinylését várja, a­mi csak az állami mindenhatóság malmára hajtja a vizet, hanem ellenkezőleg az autonómia méltánylását s a benne rejlő nagy erő bölcs kihasználását. Sikert csak egy módon lehet elérni: Viribus unitis. Budapest, márc. 31. Királyi kéziratok. A hivatalos lap mai száma két királyi kéziratot közöl. Az egyikben föl­menti a király Széll Kálmánt a személye körüli magyar minisztérium ideiglenes vezetésétől, a másik­ban kinevezi Széchenyi Gyula grófot személye körüli magyar miniszterré. A felség személye körüli minisztérium államtitkári állása. A Bud. Tud. jelenti: Hogy véget vessünk azoknak a híreszteléseknek, a­melyek az ő felsége személye körüli minisztérium állam­­titkári állásának állítólag tervbe vett betöltéséről szólanak, elegendő arra a körülményre utalnunk, hogy a képviselőház által éppen mostanában le­tárgyalt 1900. évi költségvetésben ilyen államtitkári állás költségei elő sincsenek irányozva, a miből A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Galambos Pál naplójából. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Arra neveltek a szüleim, hogy költsék és nem arra, hogy keressek. El is költöttem min­dent, a mit rám hagytak, urasan, előkelőn. Egy reggel aztán öreg inasom, a­ki mindig ösmerte vagyoni viszonyaimat, így szólt: — Urfi, összes pénzünk ezer forint. — Akkor majd kölcsön veszünk. — Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk, mi már széles e hazában egy krajcárt sem. — Hát mit csináljunk, Mihály gazda? — Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba. Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a­hol nem ismerik, a­hol tehát megpróbálhat dolgozni. — Mondasz valamit öreg, utolsó barátom. Hol az az ezer forint? — Azt nem adom oda urfi, csak mikor már felült a vonatra. — Nem bizol bennem ? — Nem. Én itthon eladom a bútorokat, a képeket, a szobrokat s abból kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az urfi menjen el innen. Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a villamoson olyan utcákon, a­melyeken eddig számozatlan frakkeren robogott. — Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének, lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom. Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben ezer forinttal megérkeztem Monte Carloba. Itt akartam új életet kezdeni. Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét sohse éri utól az, a­ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapítottam a szisztémámat s játszani kezdtem. Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok itt, ha vesztek, megyek Amerikába hotelszol­gának. ■ A sors nem akarta mindjárt, hogy hotel­szolga legyek. A szerencse kacérkodott, filttelt velem. Hám mosolygott, a hajamat simogatta, a lábamat nyomogatta — de mikor én a biz­tatásra, mint afféle ügyetlen udvarló, meré­szebb lettem, hátat fordított. Egy este vagyonom lement tíz napóleonra. Visszamentem Nizzába. Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik. Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver áll még. Másnap a Hotel d’Angleterreben ebédel­tem. Jól étkeztem, erős bort ittam. Azt akartam, hogy az este Monte Carlóban kitűnő k­ondíció­­ban üljek a játékasztalhoz. Az igazi játékos testét is gondosan elkészíti az ütközetre. A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegancia, de nem a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szo­kásból, mint érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és lesütötte a szemét. Ez nem normális. Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette magát. Teremtőcscse, ez ismerős lesz. Kiment a terraszra kávézni, utána men­tem, köszöntem neki, melléje ültem s franciául kezdettem diskurálni. — Ugyan ? — szólt ő nevetve és magya­rul, — hát annyira nem ismer rám ? Mennyi­­­vel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy lány sohse felejti el azt, a ki őt meg­csókolta. Ifin megcsókoltam? A dolog egyre rejté­lyesebb lesz. Végre ő őszintén kipakkolt. Említett egy hírneves primadonnát, a­kinél ő a szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkó­­nak neveztem őt. Nem tehetek róla. — Nem tartozom az egyletileg szervezett, s a kereske­delmi törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso tökfilkónak tartanak — de ez a gróf tényleg az volt. Másnap súlyos föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a szobacicus szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe súgta: — Vigyázzon, a gróf kitűnő jövő. Ez az előttem ülő elegáns hölgy volt az akkori szobalány. — Rózsi ! — kiáltottam. — Az. — Csak nem voltál szerelmes belém ? — De igen. S arca bíborvörös lett. — Szegény lány és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá, hogy kiszeress belőlem. — Hogyhogy? — Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy re­volver. A lány elsápadt. — Minek az? Hát te hogy kerültél k a m­­ászik még. . . Eieve közbevágtam. -----------Rózsi, most Bocsásson meg Rózsi, mi . Lau­ger BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) 1900. április 1. kiviláglik, hogy ez állás betöltésére irányadó körökben egyáltalában rém is gondolnak. A görög-keleti román egyházi zsinat. Nagy-Szebenből jelezik: A görög-keleti főegyházmegye egyházi zsinata április 16-án ül össze Nagy- Szebenben. Kabinetválság Bulgáriában. Szófiai levele­zőnk Írja : Mindenki meg van győződve arról, hogy Paprikov csak azért utazott Pétervárra, hogy a fejedelem megbízásából valami katonai megegyezést hozzon létre Oroszországgal. A hadügyminiszter kíséretében egy olyan személyiség is van, a­ki bár nemtelen, de mégis nevezetes szerepet játszott Bulgária történetének egyik válságos pillanatában. Ez a férfi a hadügyminisztérium irodájának mostani főnöke, Radko Dimitriev alezredes. Ő volt az, a­ki annak idején mint fiatal tiszt az államcsíny éjsza­káján aláíratta Battenberg Sándorral a lemondó iratot, aztán az arcába köpött. Radko Dimitriev az emigráció kérdésének megoldása után ezelőtt egy évvel tért vissza Bulgáriába. A­mi a poli­tikáját illeti, erős oroszbarát. Föltehető tehát, hogy Paprikov missziója a bolgár hadsereg eloroszosítására vezet, de azért egyéb kombi­náció sincs kizárva. Az eddigi bolgár mi­nisztereknek, Ferdinand fejedelem legbizalmasabb emberének, Ivancsov miniszterelnöknek kivételével, halavány sejtelmük sincs Paprikov útjának céljáról. Az egészet a minisztertanács háta mögött csinálták meg. A miniszterek arról sem voltak előzetesen ér­tesülve, hogy a fejedelem meghívta Kobek­o orosz pénzügyminiszteri tanácsost, Nacsevics kereskedelmi és Tenev pénzügyi minisztert, tehát éppen azokat, a­kiket Kobeko missziója leginkább érdekelhet, egé­szen meglepte az orosz vendég érkezése. A két miniszter levonta ebből a konzekvenciát és beadta lemondását. A kabinet többi tagja — Paprikov és Ivancsov kivételével, a napokban követi a példáju­kat. Bulgária mindenesetre beláthatatlan jelentőségű események küszöbén van. Pártértekezlet. A függetlenségi és 48-as párt­kor ma este Kossuth Ferenc elnöklésével értekezle­tet tartott. Az appropriációról szóló­­törvényjavasla­tot tárgyalták. A javaslatot Barta Ödön ismertette s az értekezlet elhatározta, hogy az appropriációt nem szavazza meg. A párt álláspontjának a kép­viselőházban való kifejtésére Kossuth Ferencet számban kérték föl. Az országgyűlési szabadelvű párt vezető­sége fölkéri a párt tagjait, hogy a költségvetési törvényjavaslat tárgyalása alkalmából hétfőn a kép­viselőházi ülésnek már az elején minél nagyobb jelenjenek meg. Deym Nándor gróf. Irta : Széchenyi Imre gróf. Budapest, márc. 31. Manapság, midőn mind jobban megérlelődik az a meggyőződés, hogy etikai szempontból korlá­tozni kellene Magyarországban az idegenek birtok­szerzését, mert a magyar földhozamot külföldön költik el, mert nem törődnek az ország ügyeivel, mert idegen nyelvű alkalmazottjaik által egész vi­dékek nemzeti érzését korrumpálják, a föld népével nem törődnek, stb. manapság, mindenikünknek jól eshetik oly férfiúról szerezni tudomást, ki idegen léte mellett, nem csak nem tartozott a fennebbiek kategóriájába, de a kinek példáját, nem egy ősi magyar családból származó földbirtokosnak lehetne lelkére kötni. Ez a ritka férfiú Deym Nándor gróf volt, a ki 64 éves korban ez évi február 9-én hunyt el Bécsben. Fia volt Deym Ferenc gróf altábornagy, a ki a Balatontól nem messze, Tapolca mellett fekvő, Lesence-Tomaj uradalom felét megvévén ott letelepedett é s ott is van eltemetve ; testvére volt az ifjabb Deym Ferenc grófnak, a londoni udvarnál lévő nagykövetünknek. Nándor mint hadnagy küzdötte végig az 1859-iki hadjáratot s csak 1870-ben lépett politikai s gazdasági pályára, a midőn a cseh konzervatív nagybirtokospárt a tartományi ülésbe beválasztotta. A 80-as években mint a birodalmi gyűlésre kikül­dött képviselő, e pártnak volt támasztéka, sőt ve­zére. 1897-ben az osztrák urak házának len tagja. Lesence-tomaji birtokát apja halála után vette át, s ő volt .Zalamegye e kitűnő borvidékén, (Bada­csonyi borvidék) úttörője, a filokszera elleni véde­kezésnek, a rekonstrukciónak. Bámulatos szívósság­­gal és szorgalommal fogott hozzá s céltudatos,követke­­zetes munka által oda vitte, hogy ma száz hold majd­nem kizárólag amerikai aranyra ojtott szőlőt hagyott örököseire. Ez által nem csak indirekt adott példát s lökést az újjáalakítás nagy munkájának az egész vidéken, de mindig gondja volt rá, hogy ember­társainak, kivált a földnépének is segítségére legyen. Nemcsak, hogy évente 30—40 munkást az ostás mesterségében kitanított, de amerikai alanynyal

Next