Budapesti Hírlap, 1900. november (20. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-01 / 300. szám

s­ etben. Ezenkívül a bécsi, gréci, linci, olmüci, troppaui, reichenbergi, égeri, krakói és spalátói kereskedelmi és iparkamarák küldöttjei.­­ e hivatalos személyiségeken kívül mindenféle ipar­­tár­sulatok és testületek igazgatói gyűl­tek itt össze. Csak a csehek hiányoz­tak, tüntetve. Maga Körber volt az első szónok. Az ő beszéde kevésbbé érdekel min­ket, mint az osztrák pártokat és vá­lasztókat. Céljának vallotta „a szorgal­matosan dolgozó, energikusan haladó alkotmányos államot.“ Más szóval, az obstrukció ellen és a parlamentáris munka mellett nyilatkozott s fölhivta az összes pártokat, hogy neki ebben segítségére legyenek. Okul adta, egye­nesen ránk hivatkozva, hogy „közve­­tetlenül egy új vámtarifa fölállítása és a kereskedelmi szerződések megújítása előtt állunk“ és hogy „Ausztria poli­tikai viszonya a monarkia másik felé­hez lényegesen befolyásoltatik a gazda­sági közösség által is.“ Diplomatikus formájából kihámozva, ez annyit tesz, hogy vámközösség, tarifák és a kül­földi szerződések attól függnek, lesz-e Ausztriának oly parlamentje, mely e kérdésekben az osztrák kormányt támo­gatja vagy sem. Tehát Magyarország ellen való sorakozásra hívja föl az osztrák miniszterelnök a pártokat, ezzel korteskedik maga mellett s ezt jelöli ki céljául a helyreállítandó osztrák alkotmányosságnak. Ebben a nemes szándékában nem számíthat a esetiekre, mert ezek nem­zeti szempontból­ engesztelhetetlen el­lenségei. Meg sem kísérli őket enged­ményekkel megnyerni, sőt inkább ki­jelenti, hogy a nyelvkérdésben nem tesz semmit, azt bízza a törvényho­zásra, vagyis a Reichsrathra, melyben éppen e miatt folytatnak obstrukciót egyszer a németek, másszor a csehek. Látja is a kormány, hogy az obstrukció újra ki fog törni, de erre ijesztéssel válaszol, hogy ha a munkát­ gátolnák, civódott megrendelőivel. Hatalmas barátjai és mecénásai voltak, de épp oly hatalmasak voltak ellenségei is. Az­ a társadalom nem ítélte el, nem üldözte hatalmaskodásai miatt, de pártfogolta és mentegette. Ha gyilkosság miatt a meggyilkolt rokonai és­­protektorai,­ vagy a római policia üldözőbe fogta, leggyakrabban valamely hatal­mas bíboros főpap, vagy éppen a pápa védő­szárnyai alá menekült. VII. Kelemen pápa, a midőn egyszer gyilkossággal vádolták Cellinit, a vádlónak a következőket mondta: „Ön nem ért ezekhez a dolgokhoz. Tanulja meg egyszers­­mindenkorra, hogy az olyan férfiak, a­kik, mint Benvenuto, művészetekben egyetlenek, nem állanak a rendes törvényes eljárás alatt.“ A renaissance a művészekkel, mint kivételes lényekkel bánt s a művészek, példa rá Cellini, pazarul éltek prerogativájukkal. Egyszer azon­ban mégis majdnem megjárta, élete csak egy hajszálon függött. VII. Pál pápa el­fogatta s az Angyalvárba csukatta gyilkosság miatt, egy más változat szerint meg azért, hogy a­mikor VII. Kelemen Róma ostroma alatt a pápai korona megolvasztását bízta rá, a pápai korona ékköveiből nyolcezer arany értékűt ellopott. Hosszan volt fogoly, szökés­sel próbált fogságából menekülni, de csak a lábát törte ki, mert olyan irdatlan magasság­ból ugrott alá, a­mely kísérlet ellen a józan ész tiltakozott. Még szigorúbb fogságba vetet­ték és ki akarták végezni. Halálára készülvén, a maga média szerint Istenhez tért. A biblia olvasása rettenetes és felséges víziókkal népe­­síti be magányát.. Látomásai után órákon át zsoltárokat énekelt és imádkozott.­ A bűn­­bánat,­­a töredelein azonban nem látogat az állam java megkívánja, hogy az alkotmánynak hathatósabb védelméről gondoskodás történjék. Ez annyit tesz, hogy ha az új Reichsrathban a csehek makacskodnak, a korona azt elnapol­ván, a 14. §. alapján rendeletben fog törvényt hozni oly új házszabályokról, melyek lehetetlenné tegyék, az obstruk­ciót, Így véli Körber magának bizto­­síthatni a többség támogatását gazda­sági programjához, melynek egy része ötszázmilliós beruházásokkal, vasutak­kal és iparpártolással osztrák belügy, de másik része Magyarország közgaz­dasági önállóságának letörése, Ausz­triába bekebelezése és kizsákmányolása. Hogy ez valóban, bizonyítja ama miniszteriális közgyűlés lefolyása és az ott egyhangúlag hozott határozatok. Már az elnök azt a kijelentést tette, hogy a „viszony Magyarországhoz tart­­­hatatlan“ s az alsó-ausztriai kereske­delmi kamara elnöke hozzátette, hogy „nincs ember, a­k­i tudhassa, hogy pár év múlva velünk mi történik, s keres­kedelmi politikai viszonyaink Magyar­­országgal és a külfölddel hogyan fog­nak rendeződni.“, Ebben igazat is adunk neki, hogy azt sem ő, sem Körber nem tudják, mivel ahhoz ne­künk is lesz hozzászólásunk. Az előadó beszéde csupa panasz és vád volt Magyarország ellen, a leg­nagyobb elfogultsággal összehordva, csak azért, hogy a jövő parlamenttől követelhesse a kiegyezési tárgyalások­nál Magyar­országgal a legen­ergikusabb eljárást, a­mint maját kifejezte: „ant­­ant , vagy béke és szövetség igazságos árért, vagy a háború.“ Az ár pedig, melyet az osztrák iparosok, élükön a Körber-kormánynyal, tőlünk követelnek, abban a határozatban van kifejtve, mely mindenekelőtt definitív vámszövetséget követel, tehát olyasmit, a­mi az isc­hli klauzulában volt, h­ogy a vámközösség legyen állandó és fölbonthatatlan. S ebben a szövetségben mindenekelőtt a fogyasztási adók átutalását akarják tett el hozzá még ekkor sem. Az eszébe sem jutott, hogy egynémely cselekedetével rászolgált a börtönre, sőt a halálra is. Az ő szenvedése megpróbáltatás, hasonlatos a Jókóhoz, a szent pátriárkák megpróbáltatásai­hoz . Isten őt magához venni méltóztatik, mert a föld nem érdemes rá. A fogság és a halál fenyegetése nem csappantotta meg epéjét, vérét nem hígította meg, azután sem tanulta meg soha, hogy „mi fán terem a félelem.“ A­mint szabadult a börtönből, régi életét foly­tatta. Éppen olyan állhatatos és kitartó mun­kás volt, a­milyen rettenthetetlen és szenve­délyes harcos. Keze épp olyan biztosan fogta a nyilat, meg a puskát, mint a vésőt, azt a szerszámot, a­melylyel remekeknek adott éle­tet. A­mikor VII. Kelemen pápát a Bourbon herceg az Angyalvárban megostromolta és Rómát kirabolta, Cellini volt az Angyalvár ágyúinak a mestere; olyan nyilas, levén,­­hogy „kétszáz lépésről biztosan lőtte le a madarat“, ő lőtte az ostromló Bourbon herceget. Rómában, Parisban és Firenzében készí­tette Cellini ötvösmunkáit és szobrait, de azonkívül is bekalandozta egész Itáliát, s rövid ideig lakott minden nevezetesebb városában. A csavargás, a­mi művész és humanista jár­vány volt a renaissanceban, ellenállhatatla­nul vonzotta. Hol kínálkozhatott több alkalom a bravurkodásra, mint ilyen művész-csavargások közben? Még gyermek, a­mikor Firenzéből Siesmába szökött, mert­­apja­­ erének erejével muzsikust akart faragni belőle. Rómában több ízben lakott s ott formálódott művészszó. Szen­vedélyesen szerette a rajzot s nem­ volt na­gyobb gyönyörűsége, mint h­a Michel Angelót visszareformálni, kétségkívül a magyar kincstár kárára. Azután azt a jogot követelik, hogy a magyar állam vám­hivatalaiban ellenőrzést gyakorolhassa­nak; az összes vámügyekre egy új közös központi hivatalt terveznek; az eddig közös vámjövedelmeket külön akarják számítani, hogy a­mi az osztrák határon Bukovinától Dalmáciáig be­­hozatik, csak nekik űzessen vámot, bár Magyarországon fogyasztják el; a ma­gyar államvasutak és hajózás tarifáit le akarják kötni, hogy ezzel se nyújt­hassunk kedvezményeket a magyar ter­ményeknek, vagyis búzánkat épp oly drágán szállítsuk a határra, mint az osztrák vasutak tarifái meghatározzák, s a magyar iparterményeknek se ad­hassunk oly re­akciókat, melyek ide­haza megkönnyítik azok versenyét az osztrák gyártmányokkal; minden állami szállításnál az osztrák vállalkozóknak ugyanaz a joguk legyen, mint a magyar honosoknak ; az autonóm tarifa és a kereskedelmi szerző­déseim és az osztrák ipar érdekei a kivitel tekintetében is érvényesíttes­senek ; az őrlési forgalom föntartassék — szóval Magyarország teljesen kiszol­gáltassák az osztrák iparosok és keres­kedők kizsákmányolásának s úgy meg legyen kötve, hogy sem kormány, sem törvényhozás ne tehessen önálló intéz-­ kedést többé Magyarország iparának fölvirágoztatására vagy közgazdasági emancipációjára. Sőt egy közös bíró­ságot is terveznek a közös pénzügy­minisztériumban Bécsben, mely vitás kérdésekben döntsön, volt-e joga Ma­gyarországnak így vagy amúgy eljárni. És ezt nevezik Bécsben igazságos ki­egyezésnek. Ezzel kínálnak meg, miután ők maguk egyhangúlag proklamálták, hogy vagy fogadjuk el, vagy ők szakítanak velünk. „Inkább tiszta elválás, mint ez a sokféle álnokság,“ kiáltott föl Solmerftel császári tanácsos nagy tapsok között s igy folytatta: másolhatta. A­mig VI. Kelemen élt, a ki firenzei, Medici fiú volt, Cellini szakadatla­­lanul Rómában lakott és csaknem szakadatlanul a pápának dolgozott. Olykor-olykor ekközben rövidebb időn át lakott Firenzében is, mert ez a fékezhetetlen vadállat nagyon szerette a csa­ládját öcccseit és húgait. Néhány esztendőt Parisban töltött, I. Ferenc szolgálatában, a­ki épp úgy szerette és becézte Cellinit, mint VI. Kelemen. Itt készítette Julius Cézár mellszobrát, Jupitert, a fontainebleau-i mintát. Ferenc király elhalmozta kegyeivel, naturalizálta, Parisban házat, egy egész kis várat ajándé­kozott neki műteremnek, munkája közben gyakran meglátogatta; de Cellini összezördült a király szeretőjével s ezért, de még egyebekért is, a minő volt a Katalin-féle epizód, a Párisban töltött évek sem csöndes esztendők.­Végül meg­szökött Parisból, mert a király nem akarta el­bocsátani. Ekkor már idős, a negyvenet megha­ladó legény volt, de még mindig nem fáradt el a kóborlásban és a veszedelmes kalandokban. Néhány évet még itt-ott tölt olasz városokban, hosszabb ideig talán csak Velencében lakván. Firenzében csak akkor telepedett meg, mikor Medici Kozma jutott a kormányra. Ekkor sem volt még nagyon fin­szteréletű művész, sokat kopódott mecénásával, Medici Kozmával, több­ször el is távozott rövidebb időre Firenzéből, de még visszatért s állandó fészket rakott ma­gának. Ezekben az­­években sokat dolgozott és nagy munkákat készített el. Ilyen Pe­reusz szobra egy nyilvános kút fölé, Ganymédese, Apollója. Az ötven esztendőn jó­ túl volt és még mindig legényéletet élt. Néha elfogta az áhitatosság, szerzetesrendbe lépett, sőt azt is BUDAPESTI HÍRLAP. (300. sz.) 1900. november .

Next