Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (330. sz.) 1900. december­­j földig letarolt fajunk bokrosan termi a szellemi és erkölcsi nagyokat és sze­rencsénkre a legtöbbször a maga ide­jén. Azt a magyar nyelvet, a melyért Kazinczy élt-halt, a milyennek Kazinczy álmodta, olyanná Vörösmarty terem­tette. Vörösmarty költeménye változ­tatta tudássá, elhatározássá, cselek­véssé a Széchenyit gyötrő homályos ösztönöket, tétlen és ledér fiatalságá­nak mardosó kányáit. Vörösmarty kar­ján jelent meg irodalmunkban Petőfi, nagyságban Vörösmartyval egyetlen egyenlő költőnk, a­ki szegényen, rongyosan, az éhségtől és a gya­logolástól elcsigázottan, egy kötet vers­sel a zsebében, azzal az érzéssel ko­pogtatott be hozzá, a­melylyel a kár­tyás utolsó garasát bízza a szerencsére. Petőfit elnyelte, Vörösmartyt csak ösz­­szetörte a forradalom forgataga. Petőfi eltűnt, mint a meteor, Vörösmarty ki­lobbant lassú, kínos pislákolással, mint a gyertya, ha nincs levegője. Negy­venöt esztendővel ezelőtt történt ez. A nemzet hálája és kegyelete negy­venöt esztendő múltán nyilatkozik a Vörösmarty szellemi és erkölcsi nagy­ságához méltó módon. A teljes magyar nyilvánosság: a kormány, a törvény­­hozás, a tudomány, irodalom és mű­vészet vezér­emberei elmennek a fejér­­megyei Nyékre, onnan a király-koro­­názó Székesfej­érvárra, hogy hódolja­nak a szegény gazdatiszt fiának , Vörös­marty Mihálynak, a halhatatlannak­­ kezébe, az ország színe előtt, a következő esküt fogja letenni: Én, Magyarország szent koronájának őre, ő szent Felségének előleges kijelölése mellett az ország által rendesen megválasztatván és ő szent Felsége legkegyelmesebb urunk által legkegyelme­sebben megerősittetvén, esküszöm az élő Istenre, a boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden szentéire és választottaira, hogy én Magyarország szent koronáját s egyéb királyi és országos jelvé­nyeket, melyek vele együtt zár alatt tartatnak, tehetségem szerint, különösen midőn a sor rajtam leend, szorgalmasan és hűségesen megőrzendőm és gondját viselni fogom, azon koronát őrző katonákat szorgalmasan és hit megőrzésére nézve jó figye­lemben tartandóm, magát pedig a szent koronát és a királyi és országos, a mellett tartott jelvényeket semmi csalfasággal vagy csalással, semmi úton­­módon az országtól és a törvényesen koronázott királytól el nem idegenítendem. Isten engem úgy segéden, a boldogságos Szűz Mária és minden szentek! A törvényhozás munkarendje. A budget-vita, mint értesülünk, nem fog szaka­datlanul folyni végeztéig. Megszakítja azt az indemniti és a beruházási javaslat tárgya­lása, továbbá egy napon (a jövő ked­den) a koronaőr-választás együttes dísz­­ülésben. Még ebben az esztendőben csi­nálnak törvényt abból a javaslatból is, a­mely az év végén lejáró magyar-horvát pénz­ügyi egyezményt még egy évre provizórikusan óhajtja fönntartani. Látni való ezekből, hogy a költségvetési vitára ebben az évben már leg­­följebb ha húsz nap jut. Ez alkalmasint elég lesz az általános tárgyalásra. A kormány — úgy tudjuk — reméli, hogy a kisebb tárcák költ­ségvetésével is végez ez idő alatt a tisztelt Ház. A be- és kivándorlás szabályozása, úgy látszik, elmarad, mit sem fordít beruházásra. Ezután a magyar furor imperialisticus ellen fordul, a­mely éppen úgy meg fogja magát beszélni, mint I. Napóleonnál. A szónok Széllel szemben ki akarja mutatni, hogy a közös hatóságok jellege Horvátországban megváltozott, mivel azok ezelőtt közös magyar-horvát hatóságok voltak, míg most magyar királyiak és azzal a kíván­sággal végzi beszédét, hogy egyesüljön valamennyi hazafi a nemzet haladásának művére, a­mely nemzet nem akar egy népnek sem útjában állani és nem­csak szavakban, hanem tettekben is hűséges. Zerjavics dr. erősen kikel a Magyarországgal való kiegyezés ellen. Nem akar amaz ország koro­nájának alattvalója lenni, a­mely a debreceni or­szággyűléssel szennyezte be magát, hanem egy szabad Horvátországnak akar alattvalója lenni. A kiegyezés jogot ad Magyarországnak, hogy horvát pénzt felhasználhasson Horvátország ellen agitációra, úgy mint Fiuméban, de Magyarország nem teljesíti azt a kötelességét, hogy az adópénzeket ismét köz­célokra fordítsa, és ezért Magyarország rabló­ország. Végül ismét Horvátország alárendelt hely­zetéről beszélt. A beszédet szótlanul fogadták. A legközelebbi ülés holnap lesz. Kormánybiztos S Marosvásárhelyt. A P. K. című kőnyomatos alapján mi is azt írtuk a minap, hogy Marosvásárhelyre kormánybiztost küldött ki a belügyminiszter a városi állapotok megvizsgálá­sára. Félhivatalosan jelentik most, hogy ez a hír valótlan. Milió főispán kérésére a számadások meg­­vizsgálására számvizsgálót küldtek ki. Budapest, nov. 30. Koronaőr-választás. A király, mint értesülünk, kedden, déli egy órakor fogadja az országgyűlés, két Házának koronaőr válasz­tása céljából együttes ülésre egybegyűlő tag­jait. A fogadás alkalmával a főrendek és kép­viselők délelőtti együttes ülésében megválasz­tott új koronaőr ő­felsége kezébe le fogja tenni a szokásos esküt. Az eskületevési aktus­ról jegyzőkönyvet vesznek föl, melyet a budai királyi várban történő felesketés után a fő­rendeknek és képviselőknek a képviselőházban tartandó újabb együttes ülésén hitelesítenek. Az uj koronaőr, ősi szokás szerint, ő felsége A BUDAPESTI HÍRLAP TAMM Uj könyv Napóleonról. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Mintegy két hete érdekes könyv jelent meg­ Londonban, Roseberry lord tollából, a­ki miniszterelnök és az angol szabadelvű párt elnöke volt. A könyv Napóleonról, Napóleon életének utolsó fázisáról szól. A munka nagy feltűnést keltett az irodalom egész világában. A szerző meghatóan írja le Napóleon életének, a világhódító génié ragyogó pálya­futásának­ alkonyát, a­melyet id ejéna-szigetén mint rab töltött el. S a munkában az a neve­zetes, hogy Napóleon szent-helénai raboskodá­­sát merőben új világításban mutatja be. Minden angolnak sajnálnia kell, írja Roseberry, hogy mi angolok vettük át a bör­tönőr szerepét. E föladat végrehajtói sárba tiporták az angol nemzet lovagiasságát. A föl­adat végrehajtói nemtelenek voltak. Sir Hudson Loire, a helénai kormányzó, lelketlen porkoláb volt, s mint ilyen, nem is lehetett alkalmas egy olyan fogoly felügyeletére, mint Napóleon. Wellington is­ szerencsétlennek mondotta Hudson Lowe kiszemelését erre a feladatra. Lelketlen, műveltség nélküli embernek festi őt, a­ki szűk látókörű, cinikus és féltékeny volt. Napóleon megadta magát a szövetsé­geseknek. Ezek pedig Angliára bízták a fogoly császárt. Erre Liverpool lord, az akkori angol miniszterelnök a következő levelet intézte A h­orvát költségvetési vita. Zágrábból táv­iratoztak . A tartománygyűlés mai ülésén a költség­­vetésről volt vita. A napirend előtt Francisci al­­elnök bejelentette, hogy beérkezett az igazságügyi bizottság jelentése Brestyenszky s társainak a trón­örökös nyilatkozatára vonatkozó javaslat ügyében beadott indítványáról, a­mely jelentés a napirendre térést ajánlja. A költségvetési vita során Egersdorfer előadó a javaslatot elfogadásra ajánlja. Khuen-Héderváry gróf bán a kormány nevében ajánlja a javaslatot elfogadásra. A gazdasági törekvéseknek a nép kö­rében való buzgó előmozdítását és támogatását ajánlja és kéri a javaslatnak a részletes vita alap­jául való elfogadását. (Tetszés jobbról.) „Knnits dr. visszautasítja a javaslatot, mivel deficitet tüntet föl. Bírálja a kormányzatot és sze­mére veti a közös kormánynak, hogy az országban Castlereagh lordhoz, Anglia akkori külügy­miniszteréhez : „Kívánjuk, hogy Bonapartét, a franciák császárját vagy fölakaszszák, vagy agyonlőjjék. Ez lenne az ügy leghelyesebb megoldása!“ Lowe, a kormányzó, azzal boszantotta legjobban a­ császárt, ha meghívta asztalához. Az ilyen meghívás csak arra való volt, hogy apró tűszúrásokkal bántsa Napóleont. A­midőn a kormány nem volt hajlandó fölemelni Napóleon civillistáját, ekkor ő el­adta ezüstjét. Az sem volt szép az angol kor­mánytól, hogy a Londonból megrendelt köny­vekről számlát küldött a császárnak. De külö­nösen boszantotta őt, hogy császári címét megtagadták tőle. Roseberry azt fejtegeti, hogy a nagy Na­póleon és II. Napóleon parveni császárok voltak. Hasonlatot tesz a fogoly császár és V. Károly között, ki a fél világot örökölte, kinek országában sohasem áldozott le a nap s a ki­nek mégis mindegy volt, hogy mint címezik, majd a lemondás után szerzetessé lett. Lemon­dott minden múlandó fényről és barát lett. Nem így azonban a korzikai ügyvéd fia. A győzedelmektől megittasult császár, mint fo­goly is megkívánta a szuverén címet. A he­lénai rab sokkal inkább ragaszkodott a nagy fáradság és küzdelmek árán szerzett jogok­hoz, mint V. Károly, ki ezekbe beleszületett. Az angol kormány eltiltotta Napóleont az elbai császár amúgy is szegényes címétől. A gőgös imperátor azonban ezt a tilalmat soha­sem vette tudomásul. Roseberry nem helyesli Angliának azt a tervét, hogy Napóleont esetleg Angliában A költségvetés tárgyalásának harmadik nap­ján még mindig nem akar kialakulni a tulajdon­képpeni büdzsé-vita. A szónokok jobbára aprólékos helyi dolgokról beszélnek s országos jelentőségű, általános érdekű kérdések nem igen kerülnek szóba, vagy ha valaki foglalkozik is ilyennel, nem tudja lekötni a képviselő urak érdeklődését. Tízen beszéltek eddig, de kétségkívül nagyon kicsiny azok­nak a száma ezek közül is, a­kik a politikai élet­ben vezető szerepre tarthatnak számot, hogy a költségvetés általános tárgyalásánál szavuk súly­­lyal birjon s lekösse az érdeklődést. Ma Jariss Mihály kezdte a vitát. A jó öreg privigyei plébános csendesen beszélt, bár nagy ha­raggal szólott a liberalizmusról, a mely vallásos hi­tében megrontotta a népet. Visszakövetelte az egy­háznak a nép nevelését; csak a polgárok jólétéről gondoskodjék az állam. Röviden szólott s hama­rosan helyet engedett Asbóth Jánosnak, a­kivel vagy másfél esztendeje még egy párton volt. As­bóth bevezetésképpen kijelentette, hogy nem akar beleelegyedni Molnár János és Mander Pál vitá­jába a néppártról, de csalódás volna azt hinni, hogy nem beszélt róla. Sőt felszólalásának legnagyobb része a néppárt ellen irányult, nevezetesen a revízió tartsa fogva. E pontról így ír: „Egyéniségé­nek fascináló hatása könnyen veszedelmessé, sőt végzetessé válhatott volna. Napóleon maga kijelentette, hogy az esetre, ha Angliába viszik, újból pártot szerez magának. Valószínű is, hogy vonzó egyénisége újra meghódítja az emberek szívét. Példa reá Maitland, a­ki Angliába és Usshir, a­ki Elba szigetére szál­lította őt. Mindkettőt a szó szoros értelmében hipnotizálta. Sőt a midőn Napóleon elhagyta a Betterephon-t, Maitland tapogatódzott a legénységnél, hogy, vájjon minő véleményt táplál Napóleon iránt.. Szóról-szóra a követ­kezőket jelentette: „Ám szidják Napóleont, a­hogy akarják, de ha az angol nemzet úgy ismerné őt, mint mi, úgy bizonyára még a hajaszála sem görbülne meg!“ Midőn pedig a császár a Northumberland-ról szállott partra, ennek a hajónak a legénysége is így nyilat­kozott, hozzátévén, hogy ez a szép férfiú nem érdemli kemény sorsát.“ Elba szigetére az Undannted vitte Napó­leont. A­midőn partra szállott, a legénység egész ünnepiességgel búcsúzott tőle. A kato­nák érzelmeit egy ősz matróz tolmácsolta, a­ki beszédét így végző: Hosszú életet, jó egész­séget és legközelebb több szerencsét kívánunk felségednek. így hatott Napóleon egyénisége mind­azokra, a­kikkel érintkezett, s Notham admirális kijelentette, hogy ha „ez az átkozott fickó csak egy félórát töltött volna együtt az uralkodó herceggel, bizonyo­san mint legjobb barátok váltak volna el.“ A fogoly császár lakását a következők­ben mutatja be Roseberry: Az a férfi, ki egykor A képviselőhiáz ülése. Budapest, nov. 30.

Next