Budapesti Hírlap, 1902. február (22. évfolyam, 31-58. szám)

1902-02-01 / 31. szám

z­ térium elhatározását. Chamberlain ma­kacsságát s az angol alsó- és felsőház ra­gaszkodását a kormány hóditó politiká­jához ismerjük; de viszont az is kétség­telen, hogy az angolok a háborút meg­unták s a békét nagyon szeretnék. Le­mondani azonban a búr országok beke­belezéséről egyáltalán nem akarnak. Még mindig küldik le az embert és lovat és hiszik, vagy legalább mondják, hogy a háború kis idő múlva véget ér. Ellenben Krüger és Leyds szerte­hirdetik, hogy a békét a burok minden­kor akarták, az európai kormányok közbenjárását mindenkor hiába kérték, Kuyper önkéntes vállalkozását hálásan veszik, de megbízást rá nem adtak. Azonban a burok csak országuk függet­lenségének fönntartására készek békét kötni, e függetlenségnek mértéke iránt csak akkor nyilatkoznak, ha az angol kormány velük alkudozásokba bocsát­kozik. Ha tisztességes békét nem kap­nak, ha nemzetük függetlenségét Anglia meg nem adja, harcolnak tovább mind­halálig. Ha ezt a beszédet kihámozzuk, azt látjuk, hogy Anglia kész volna olyan békekötésre, mely a búr köztársa­ságokat az angol birodalomba bekebe­lezvén, azoknak megadja a helyi ön­­kormányzatot, mint többi gyarmatai­ban, egy angol kormányzóval, angol­ helyőrséggel s általános angol honpol­gársággal, hogy minden angol, a­ki Transzvárba jön, ott az összes pol­gári és politikai jogokat élvezze s ekkép­pen az angol faj bevándorlása és uralko­dása Dél-Afrikában örök időre biztosít­tassák. S ha az utolsó búr csapat a fegy­vert lerakta, minden búr a hűségesküt letette, az általános amnesztiát is meg­adná. Ellenben a burok függetlenség alatt azt értik, hogy övék legyen az ország, annak földje, kormánya és törvényhozása, azonban készek lemon­dani a külső függetlenségről, azaz elfo­gadják Anglia protektorátusát. Ez a két fölfogás még szörnyű messze van egy­mástól, a­mihez még járul a bizalmat­lanság s az iszonyatos gyűlölet mind a két nemzet lelkületében. És ha most nem lesz vége, micsoda kilátásai vannak a háborúnak? Mikor az angolok 1899 októberben a háborút el­határozták, karácsonyra Pretoriában akartak lenni, oly tréfadolognak tartot­ták. Azóta két év és három hónap múlott el s a burok még mindig harcol­nak és január harmincadikán jön a hír, hogy Wilson ezredesen újabb győzelmet arattak. Még mindig igen nagy darab föld nincs meghódítva s még tart a lá­zadás a Fokföldön és Katárban is. S a mi ennél is csodálatosabb, hogy a sok elesett, sebesült, elfogott és számkive­tésbe hurcolt búr vitézeken kívül még mindig vannak búr táborok, ezeknek még mindig van fegyverük, töltésük, lo­vuk, szekerük és ennivalójuk. Éppen olyan különös, hogy az an­golok annyi csalódás után még kitarta­nak, olyan háborúban, melyben legki­sebb veszteségük a csatában elesettek és megsebesültek száma, mert sokkalta na­gyobb a betegeké és rokkantaké, olyan harctéren, melyre nemcsak a hadiszert és lovat, de minden élelmet, sőt a lovak­nak a szénát és szalmát is Európából hajón s tovább vasúton kell szállítaniok. Kiadásaik roppant nagyok, szétszórt csapataik pedig fáradtak és kimerültek. Minél tovább tart ez a háború, veszte­ségeik annál nagyobbak emberben, pénz­ben és közbecsü­lésben. A búr harcos ki­tartó, mert annak nem kell, csak egy darab napon szárított hús, maréknyi liszt s egy korty, víz. Ez a háború minél tovább tart, a buroknak annál kevesebb a veszteni valójuk, az angoloknak pedig mindig több. . De a békére csak úgy volna komoly kilátás, ha Angliában miniszterválság következnék be vagy pedig a nagyha­talmak közül többen csatlakoznának Hollandiához, hogy a búr népet a kiir­tástól és az emberiséget e háború em­bertelenségeitől megszabadítsák. Ezt azonban nem teszik, mert valamennyi nagyhatalomnak kedvére való, ha Anglia elgyöngül és tehetetlen. Az­ országgyűlési szabadelvű párt ma este nyolcadfél órakor Podmaniczky Frigyes báró elnöklé­sével értekezletet tartott, melyben a napirend első pontja értelmében a megürült bizottsági tagsági he­lyek betöltésére nézve tartották meg a jelöléseket. Az értekezlet egyhangúlag magáévá tette a párt kijelölő bizottságának indítványát. A Horvát-Szlavónorszá­­gokkal kötendő pénzügyi egyezmény előkészítésére ki­küldött országos bizottságba a szabadelvű párt részé­ről jelöltetett: Andrássy Gyula gróf, Berzeviczy Al­bert, Fáik Miksa, Horánszky Nándor, Láng Lajos, Neményi Ambrus, Tisza Kálmán. (A Kossuth-párt a maga részéről a bizottságba kiküldi Barta Ödönt és Kossuth Ferencet, a néppárt pedig Zichy János gró­fot.) Jegyzőknek jelölték: Szőts Fást és Dedovich Györgyöt. Az értekezlet azután Kammerer Ernő refe­rálása alapján letárgyalta a kisebb tárcáik költségve­tését és egyben tudomásul vette a miniszterelnök je­lentését az állandó országháza munkálatainak 1900-ban és 1901-ben való előhaladásáról. Jakabffy Imre referá­lása alapján letárgyalták továbbá a belügyminiszteri tárca előirányzatát s a a belügyminiszter törvényjavasla­tát a vármegyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásainak fedezésére szolgáló póthitelről. Végezetül Györgheő Gyula előadása alapján letárgyalták a ke­reskedelmi tárca előirányzatát. Podmaniczky Frigyes báró fölszólítván a szabadelvű párt tagjait, hogy hol­nap a képviselőházban tartandó választások alatt mi­nél nagyobb számban legyenek jelen, az értekeletet bezárta. A deési választás. A Pol. Ért. írja, hogy Deésen eddig négy jelölt vette föl a küzdelmet, mind a négy szabadelvűpárti programmal. Ezek közül teg­nap Inczédy Ádám báró összes párthíveivel együtt Dániel Tibor báró táborához csatlakozott. Ilosvay Lajos műegyetemi tanár pártja még neon tudott meg­alakulni, úgy hogy voltaképpen csak két párt áll szemben egymással. Az egyik a megyei párt, mely­nek jelöltje Csizér Ákos dr. ügyvéd, a másik az úgy­nevezett­ polgári párt, melynek jelöltje Dániel Tibor báró. Az utóbbi párthoz tartoznak a függetlenségiek is. Dániel Tibor báró tegnap érkezett Deésre, hol több ezer főnyi sokaság üdvözölte. A magyar és oláh községek zászlók alatt vonultak ki s este fáklyásme­netet rendeztek a jelölt tiszteletére. Csizér Károly dr.-t tegnap jelölte a szabadelvű párt értekezlete, a­melyről üdvözlő telegramot küldtek Széll Kálmán miniszterelnöknek és Podmaniczky Frigyes bárónak. Az üdvözlésre Podmaniczky báró a következő távirat­tal válaszolt: Az országos szabadelvű párt Csizér Zolván, a honvágy betegségébe esik és belehal. Kém találja sehol sem nyugtát; hiába viszik bárhová, végre keservesen fölkiált: Vigyetek el nyugovásra, Tegyetek a föld gyomrába, Tuoninak 1) lakhelyére, Manalának 1) bús ölébe; Ott ássatok sirt majd mélyen Naptámadát felé,) nékem. Ott talán majd pihenhetek,­­ Megnyughatom, szegény beteg, Fiol az örök álom ágyán Hazám földje lesz a párnám! A Kóborló halálban az van elmondva, hogy a halál keresgéli, kit vigyen el. Mindenkit meg­kímél, végre az ifjú menyecskénél állapodik meg, mert: Ha elviszem a menyecskét, Nem éri bal háza népét, Lehet mindig csikót venni, Lehet újra nőt­ keresni. S a férj csakugyan hamarosan talál új asszonyt, „takaros kis fehérnépet.“ Csak kis fia maradt árva, Nem lelt benne jó anyára, S teli lett a ház keservvel, Zokogással, hulló könynyel. A finn elbeszélő versek között akad hu­moros is elég. A lírai versek között valódi gyöngyeit találjuk a népköltészetnek. Örök rej­tély marad az, hogy mint emelkedhetett egy évszázadokon át magára hagyott, nyomorral és hallatlan szenvedésekkel küzdő nép a gondolko­zásnak oly magaslatára és az érzésnek oly finom előkelőségére, miként a finn. Mivé lehe­tett volna ily nép, ha a sors nem bánt volna vele oly mostohán! A finn lírai népversek minden nép ilynemű költeményeitől élesen különböznek. Hasztalan keresnénk köztük oly könnyed dalokat, rövides románcokat, a­milyenekben minden nép költé­szete bővelkedik. Csak az újabb népversek kö­zött akadnak ilyenek,­­ a Kanteletar anyaga még egészen másnemű. Ezek a lírai versek többnyire sajátos vegyülékei a dalnak, az elégiá­nak, a románcnak s néha a tankölteménynek. A tisztán érzelmiekben, az érzések mélyrehatók; a gondolatiakban sok életbölcsesség nyilvánul. Néha egy-egy megkapó, új gondolatot fejeznek ki e versek, mint például a szegény és a gazdag leányról szóló kedves kis dal: A legények milyen balgák, Házasulók milyen bambák ! Rá se néznek szegény lányra Szegény ember kunyhójába­, Kisze­ kusza kertsövénynél, Düledező kerítésnél. Pedig csak az tud dolgozni, Finom lenből szem­-fonni, Lába alatt rokka pereg S ringatja a kis gyereket. Hej, de más a gazdag leány, Nem kap máson, csak cicomán, A lustaság majd fölveti, Csak a kályhát ölelgeti! Oly érzések is hangot találnak a Kantele húrjain, a­melyek csak az életbe beleunt világfi­­költők lantján otthonosak. A kibékíthetetlen vi­lágfájdalom, a legsötétebb pesszimizmus gyakran fölsír a finn népköltészetben. Elég lesz tán egy példát idéznünk: Kiszárad a fa a földbe', Nem szárad a szemem könnye, Tengerek is megapadnak, Sohasincs vége bánatomnak. Mihez fogjak, hova térjek, Ügy efogyott, árva lélek, Ezzel a sok búval-bajjal, Mérhetetlen fájdalommal! Földerül a szép kikelet, Elűzi a zordon telet, S én nyomorult elhagyottan Haldoklóm a végső kínban. Virág nyílik minden ágon, Én meg csak a sírba vágyom, A halálnak országába, Férgek fagyos hajlékába ... Gyönyörűek az árvák dalai. Ez is a finn népköltés egyik eredeti sajátsága. Oly mély ben­­sőséget, oly szívreható bánatot sehol sem találha­tunk, mint ezekben az árva­ énekekben. Rendes tárgyuk az, hogy az anya, vagy mind a két szülő meghal; a gyámoltalan kis árva idegenek kegyel­mére marad, ide-oda lökik, itt-ott vetnek neki egy falat panaszos kenyeret, de jó szó és szeretet sehol sem jut neki. Keservesen siránkozik a kis árva: Letörölte könnyem anyám, Meghallá, ha sírtam, apám, Mikor még ott éltem velük , csókkal boríthattam kezük! Máskor a hálátlan gyermeket korholja a népköltő, a­ki édesanyjával durván bánik. Szegény balga gyerek, hogyha Okosabb és bölcsebb volna, Édes­anyja ellenére De nem tenne, nem beszélne. Tudván anyja sok keservét, Születése kínos" percét, Bút soha se hozna rája. ') Tnoni a halál istene. s) Manala " alvilág. 8) Finnország Észtországtól északkeletre van. BUDAPEST­ KIEL AP. (31. sz.) 1902. február 1.

Next