Budapesti Hírlap, 1903. június(23. évfolyam, 149-177. szám)
1903-06-01 / 149. szám
Budapest, 1903________________XXIII. évfolyam 149. szám.________________Kedd, junius 2. Budapesti Hírlap^ Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 64—83, kiadók. 65—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetéses hirdetés-fölvétel: Ugyane ház József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 al., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Pünkösdi cikkelyek. Budapest, jun. 1. Nem tüzes nyelvek, hanem csak újság-cikkelyek jelentenek némely érdekes újságokat pünkösd ünnepére. Két igen fontos nyilatkozat látott napvilágot pünkösd vasárnapján Bécsben, ahova szívesen fordul mindenki, akinek az a szíve vágya, hogy a véleményét meghallják nem a népek milliói, hanem a legmagasabb régiók. Az egyik nyilatkozat Andrássy Gyula grófé, aki a Neue Freie Pressében a magyar politikán most uralkodó kérdésről, a közös hadsereg jövő fejlődéséről közöl érdekes, bár korántsem meglepő cikkely táv jobbára ugyanazt mondja el, amit már hallottunk tőle a képviselőházban, ahol beszédét éppen nem lelkesedve, sőt kedvetlenül hallgatták nagyon sokan még a többség padsoraiban is. A bécsi cikkely tehát éppen nem alkalmas arra, hogy itthon, Magyarországon tetszést keltsen, és hogy a szerző megnyerjen vele valakit a maga álláspontjának. Hogy az osztrákok hogyan gondolkoznak róla, azt is könnyen kitalálhatjuk, ha arra gondolunk, amit Andrássy maga is megvall, hogy osztrákok és magyarok most még kevésbbé értik meg egymást, mint valaha, pedig már a múltban is a közösség minden ügyében oly nagy különbség volt a magyar és az osztrák fölfogás között, mint az ég és a föld között. Akár százat tehetünk egy ellen, hogy Andrássy grófnak nem sikerült a hadsereg dolgában Ausztriát kapacitálnia. A másik érdekes nyilatkozat a gyakovári remetétől származik, kinek szavát ritkán halljuk, de tetteit, fájdalom, annál gyakrabban látjuk. A kilencvenéves Stroszmayer egyszerre szükségét érzi annak, hogy politikai programját s a magyarok iránt való gyűlöletét eszébe juttassa Bécsnek,meg a külföldnek. A hangja simább, a nagy korral gyöngül a hang is, de az ember még mindig a régi, olyan, a minőnek ismerjük. Azonban tanult egy olyan igazságot is, amit eddig nem tudott, s a mit mi is nagyon ajánlunk a horvátoknak megszivlelésre, mert ebben a tekintetben egyetértünk vele, azt mondja Stroszmayer: Eszk eszesség az, a mire a horvátoknak szükségük van, s ez az, a mit mégse találnak sehol. *Andrássy Gyula gróf cikkelyében ezt írja: — Én nem hiszem, hogy az úgynevezett nemzeti vívmányok a hadsereget erősítenék. Pedig a hadsereg érdeke egyenlő mértékben osztrák és magyar érdek. Minden ellen, ami a hadseregnek ártalmára van, küzdeni fogok s a jövőben is védeni fogom a közös és egységes hadsereget. S kívánom azt is, hogy a hadsereg szervei a belső szolgálati ügyekben is gyorsan és harmonikusan működjenek. Ezért a német szolgálati nyelvnek is híve vagyok. Meg vagyok róla győződve, hogy a nemzet többsége is ki fog tartani azokkal, akik ezért velem egyetértve küzdenek. De ez csak akkor lesz így, ha a hadsereg, amelynek pártjára kelünk, nem olyan lesz, hogy a magyar hazafiságot és a magyar érzést kirekeszti magából. Mert az ilyen hadseregért nem lelkesedhetem sem én, sem honfitársaim. Az ily hadseregnek itt nem hive senki, s hiába is lenne hive, mert az országban nem értene egyet vele senki. A közös hadsereget a siker reményével Magyarországon csak úgy lehet fönntartani, ha valóban közös lesz, és nem osztrák. Az Ausztriában uralkodó felfogás szerint a nemzeti érzést ki kell rekeszteni a hadseregből, az egységes hadsereg minden katonájától ugyanazt az érzést kell megkövetelni: a birodalomhoz való ragaszkodást. Tehát a birodalmi egység volna a politikai gondolat, amelynek a hadseregben meg kellene nyilatkoznia. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a hadseregben a speciális nemzeti érzésnek helyet kell adni. Mindenkinek a hazafiságát tisztelni kell, s föl kell használni a közös védelemre. Az a politikai gondolat, amelynek a hadseregben meg kell nyilatkoznia, nem lehet más, mint különböző politikai egyéniségeknek az egységesen szervezett hadseregben való együttműködése. Csak az élet ad erőt. Csak az őserejű érzés, a velünk született, hagyomány szentesítette, a polgári életben is érvényesülő, az állam, társadalom és nevelés által fejlesztett összetartozósági érzés adja meg azt a bátorságot és lelkesedést, ahol az élethalálharcban néhány perc dönti el a népek sorsát. Aki e monarkiában reális politikát akar követni, számolnia kell azzal a faktummal, hogy Magyarország óriási többsége csak a magyar hazáért tud lelkesedni. Csak a nemzeti öntudat fölhasználása ad a hadseregnek reális erőt, s csak a nemzeti öntudat ■tiszteletben tartásával lehet, az élő, igazi és természetes ösztönöket fölhasználni. Csak a nemzeti öntudat tiszteletben tartása van harmóniában a társadalommal, az állami intéményekkel, s a való élet nevelő irányzatával. Aki egy nemzetnek sajátságait és érzelmi momentumait tiszteli, az egymással vetélkedő, sokféleségükben egymást kiegészítő faktorokat nyer meg a hadsereg részére. Csak a végső célnak és az érzéseknek egyezése biztosíthatja a nemzet és a hadsereg egyetértését. Ki tagadja, hogy ez az egyetértés a hatalomnak faktora ? Ki tagadja, hogy e nélkül lehetetlen tartósan a többi nagyhatalom nívóján fönntartani az óriási teherrel járó modern hadsereget? Ki tagadja, hogy az áldozatkészségnek véget kell érnie az oly hadsereggel szemben, mely száműzi a nemzeti érzést? Nálunk legfelebb csak azok lennének katonák, akiket erre a törvény kényszerít; a műveit magyar közönség végképpen eltiltaná fiait attól a pályától, mely kirekeszti magából azt, ami az emberi lény ideális tartalmának az alapja. Ez nem lehet Ziebuka senkinek odaát Ausztriában sem, mert ily módon szomorú jövő várna a mi dicsőséges hadseregünkre. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy azok a magyarok, akik az egységes hadsereget és az egységes szolgálati nyelvet védelmezik, magukévá tették az In deinem Lager ist Oesterreich jelszavát. A nemzeti érzések azonban, fájdalom, ebben a monarkiában gyakran ellenségesek egymás iránt. Kérdés, hogy a hadseregben való érvényesülésük esetén nem forogna-e veszedelemben a hadi erő szellemi összetartozása? Nem kellene-e attól félni, hogy a nemzeti civakodás kitörne a hadseregben is ? Ez az aggodalom nem alaptalan, de még ez sem ok arra, hogy lemondjunk miatta ama motívumok fölhasználásáról,, amelyek legalkalmasabbak arra, hogy a katona hősiességét fokozzák. Ez az aggodalom legfőlebb óvatosságra és szigorú fegyelemre int bennünket. A katonai nevelésnek és a katonai kötelességérzetnek a legfő hadúr iránt való szeretet legyen az alapja s az ő személyéhez és családjához való hűség és odaadás legyen a hadsereg összetartozandóságának védő bástyája. S aztán a legnagyobb gonddal fejleszszük a bajtársi érzést, az egységes testületi szellemet. A cél szentsége, a hivatás azonossága legyen az összetartozásnak köteléke az egész hadseregben. A politikát ki kell rekeszteni belőle, de a hazafias érzés, a nemzet története iránt való kegyeletnek megóvása még nem politizálás. Ha a monarkiában és a monarkia két államában van életképesség, akkor a nemzeti érzéseknek meg kell férniük egymással a közös hadseregben. S a monarkiának csak akkor van jövője, ha a magyar és az osztrák érzés a nagy közös érdekek és a dinasztikus kötelék hatása alatt együttes működésre képes. Én meg vagyok róla győződve, hogy ez az együttes működés lehetséges. És ha így van, akkor a közös kötelességet miért ne lehetne teljesíteni közös szervezetben is ? A hadseregnek ugyanazt az eszmét kell szolgálnia, mely az érvényes államjognak alapja. A hadseregben tanulja a magyar állampolgár a királynak és Szent István koronája kilenc évszázados fogalminak föltétlen tiszteletét és szeretetét, az osztrák azosztrák állami rendhez való hűséget s mindkettő egymásnak tiszteletét s egymás iránt való testvéri érzést. Ne fenyegessen a hadsereg semmi érzést, a mi e monarkiában jogosult , a hadseregben mindenki csak azt tanulja, a mitől a mai alakulás fönnmaradásának biztossága függ: az egyesült, erőfeszítő munka szükségességét, azét a munkáét, a melynek az egyetértés a lelke.* /Ti Stroszmayer püspök a bécsi Zeit tudósítója elött, ki őt Gyakovárott meglátogatta, igy nyilatkozott : — Mi szlávok nem szülünk meg jövőnkben bízni és remélni itt Dél-Európában sem, s ezért szántuk rá magunkat mi horvátok is arra, hogy egyéniségünket megőrizzük és fejlesztjük. Mi védekező harcot vívunk azok ellen, akik szeretnének bennünket elnyomni. Ma persze olyan a helyzet, hogy mi vagyunk a gyöngébbek. Az ausztriai, németek és a magyarországi magyarok szövetséget kötöttek, hogy kölcsönösen biztosítják maguknak az uralmat, s nekünk szlávoknak félre kell állnunk, ha azt nem akarjuk, hogy leverjenek bennünket. De egy szövetség sem tart örökké és ki tudja, meddig tart a magyarok és németek szövetsége. Majd rendbe szed mindent a jövő, csak rá kell bíznunk a kérdések meg■ oldását. Ma persze mindenkinek, aki valamit el akar érni, Pestre kell zarándokolnia Székhez, vagy Bécsbe Körberhez. Ugye, így hívjják azokat az urakat? kérdezte a püspök kémikusan színlelt naivsággal. Majd így folytatta: A világtörténet nagyon hosszú, s ami ma van, az holnap talán már nem lesz. A magyarok, mondotta Stroszmayer gúnyos mosolygással,, úgy tesznek, mintha az egész világot meg akarnák magyarosítani. Félig már, én is megmagyarosodtam. (Ez persze, fájdalom, nem igaz.) Öreg koromra magyarul kellett tanulnom. Hallja csak . (s magyarul folytatta:) „Jól aludt ön? — Köszönöm, jól.“ Ha úgy történnék a dolog, ahogy a magyarok akarnák, akkor Szent István koronájának birodalmában csakhamar nem volna semmi más, csak magyar. A magyarok értenek ahhoz, hogyérvényesüljenek. Bár aránylag kevesen vannak, nagyobb lármát csapnak, mint a nagy kultúrnépek, a németek, franciák és angolok összesen. De ez nem jelent semmit. Még homályban van a jövő, s ki tudja, mi fog történni? Talán még megérjük, bár én öreg ember vagyok, kilencven éves, és már nemsokára elszólítanak az örökkévalóság birodalmába, ahol mind megférünk egymással és ahol megszűnik minden viszály. Onnan majd nyugodtan nézem a dolgok fejlődését. A horvátok persze nem sokan vannak, folytatta a püspök, de még sokan lehetnek. Én magam is német származású és mégis egészen szláv vagyok. Lehetetlenség az, hogy az én esetem számtalanszor ismétlődjék? A magyarok egy része is szláv elemekből származott. Lehetetlenség, hogy más viszonyoknak a nyomása alatt ezek ismét visszaszlávosodnak? S aztán nincsenek is magukra hagyva a horvátok. Hiszen a horvát és a szerb egy nép s csak a vallás választja el őket egymástól. A szerbeknek — nem tudom, szerencséjükre-e vagy szerencsétlenségükre, — saját királyságuk is van, amely persze minden más inkább, mint szerb, mert egyszer Bécsből, máskor meg Pétervárról parancsolnak neki. A szerbek és horvátok kárhozatos meghasonlásának véget kell érni. S véget kell vetni annak az izgatásnak is, mely egymásra ereszti a horvátokat, magyarokat és a szerbeket. Ész, eszesség az, amire nekünk szükségünk van, s ez az, amit mégse találunk sehol. Mindenki csak arra törekszik, hogy fölizgassa a szenvedelmeket s lángra lobbantsa, a helyett, hogy nyugalommal várná a fejleményeket. Mi nem szabhatjuk, meg azt, hogy minek kell történnie, de keresztény katolikusok vagyunk és van filozófiánk, erősen bízunk benne, hogy az Isten mindent a legjobban fog intézni. És ezzel be kell érnünk. Mai számunk 14 oldal.