Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 1905. január 1. sőt több pártja van a parlamentben, mint a hány országból állanak ő felsége „többi országai és királyságai.“ Meggyőződésünk az, hogy bármi pártalakulás álljon is be — ha egyesülnek végleg, ha nem egyesülnek az ellen ellen­zékek — csak egy a lehetőség Magyaror­szágon: a meglévő alkotmány kereteiben fölvenni a harcot az aulikus többséggel és előkészíteni vágya, reménye, ábrándja, hazaszeretete szerint a nemzeti Magyar­­országot. Erre készítsen magának egyesítő programot : a magyar hadseregről, a gaz­dasági függetlenségről, a külképviselet­nek paritásos rendezéséről — és ezzel menjen a harcba már a mostani válasz­táson. Az egyesülés ilyen értelemben üd­vös, hasznos, lelkesítő és korszakossá is tehetné a ránk ma köszöntő új esztendőt. Mert ennlek sokáig ma már ellent nem áll­hat se trón, se többség, se semmiféle ha­talom. Az időket nem lehet visszafordí­tani s visszafolyatni épp oly kevéssé, mint nem lehet visszaszorítani a Dunát forrá­sai felé. A makacs erőszak, a fáraói gőg megpróbálhatja esztelenségében gátat rakni folyása elé, de őrült vállalkozásá­ban nem gyönyörködhetnék sokáig. Mert a Duna még­sem folynék forrásaiba visz­­sza, hanem iszonyú vízözönnel árasztaná el az országot, halált és pusztulást hordva szét. Köszöntjük olvasóinkat az újév haj­nalán : bort, búzát, békességet mindenek­nek bőven e hazában. A 48-as Apponyi. — Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, deo. So­­lsem vagyok hipokrita. Nem tartom Tisza grófot jobb hatvanhetesnek, mint Apponyit vagy Andrássyt. Nem vagyok Tisza-párti poli­tikus, sőt régi és őszinte tisztelője Apponyi tudá­sának, politikai irányának és karakterének. Nem vagyok sziklaszilárd hatvanhetes sem. Mert ezt a politikai rendet sem tartom örökösnek és minden állapotokra illőnek. Olyan az is csak, mint a nem­zeti élet többi alkotása. Ha a rendeltetését be­tölti, ha már nem tudja kielégíteni a szükségle­teket, elmúlik és más jön a helyébe. És mind a mellett még­sem tudok olyan könnyen megbarát­kozni Apponyi negyvennyolcasságával, mert nem tudom elfogadhatóan megokolni ezt a képzelt fordulatot azokból a körülményekből, a­melye­ket a Budapesti Hírlap pénteki cikke fölsorol. Úgy van a dolog, a­mint a cikk végzi, hogy a hatvanhetes alap eddigi kezelői Deák al­kotását mindig a mi érdekeink, a mi államisá­gunk rovására használták. Igaz, hogy már majd­nem beolvadtunk egy tágabb hazába, hogy közéle­tünkből ki kezdett veszni a nemzeti aspiráció, a szegénységből és szolgaságból kiemelő eszme és törekvés. Igaz, hogy több mint harminc éven át egy hatvanhetes kormány sem tudta ezt a pro­cesszust a maga hatalmi eszközeivel megakasztani, sőt inkább istápolta. Igaz, hogy minden kormány a maga politikai erejét nem radikális ellenfelei, hanem a hatvanhetes Apponyiék ellen használta föl. És én mégis azt látom s e nézetemben alkal­masint igen sokadmagammal vagyok az ország­ban, hogy Deák alkotása senkinek sem köszön­het annyit, mint Apponyinak. Évek hosszú során át ő volt az a tűzoszlop, a­mely a bécsi politika rabságában tévelygő kormányzás és a dinasztiá­val merev öszetű­zésekre utazó törekvések között a magyarságot eltűrhető ösvényen tartotta. S­neki köszönhetjük, hogy kétséges állapotok között mindég nemzeti törekvéseink javára billent a mérleg s államiságunkat, nemzeti kultúránkat és karakterünket, bár megnyirbálva, még­is forra­dalmak nélkül meg tudtuk máig menteni. Ezt a heroikus nagy munkát Apponyi a Deák alkotásának segítségével végezte. Erejét az írott, eleven és határozott jogból vette. Kormány­párti ellenfeleinek sikerült ezzel a joggal szánal­masan, a nemzetre nézve siralmasan bánni, de sem eltörölni, sem dúrkreditálni nem tudták. A Deák alkotása a nemzetnek ma is hatalmas fegy­vere. Arra való,, hogy szerencsétlen politikai há­zasfelünkkel, Ausztriával és idegen szellemű udvarunkkal véres civódások nélkül meg tudjunk élni. A Deák alkotásánál jobb espedienst a negy­vennyolcas alap nem tud megjelölni. A Deák al­kotása még nem a lomtárba való. Nem­régiben láttuk és éreztük még mind­— Lesz? A lesz-re nem ád az uj báró sem­mit. Vagy ha ád, Tisza Istvánnak ád. — Talán mégis adhatna valahová ajánló­levelet ? —­ Nem lehet. Az összes nagyurakkal hadi­lábon álok, úgy érzem magamat, mint egy sün­disznó: mindenfelé a tüskéimet mutatom. — De Vojnics István bárót csak ismeri ? — Iloggue! A régi, jó időkben én is kap­tam tőle cukrot és likőrt. — Hát adjon hozzá egy ajánlólevelet. — Mi az ördögnek ? — Tetszik tudni, Vojnics úr a vezetője a kormánypárti választási irodának, a­hol három pengő napidíjjal egész csomó fiatalember dolgo­zik. Oda szeretnék bejutni. — Magának nagyon bizarr őrletei vannak. Csak nem gondolja, hogy Vojnics az én ajánla­tomra fölveszi ? Azt hiszi, spiclinek küldöm oda a kormánypárti titkok kiszimatolására. Ravasz mosoly jelent meg az ifjú arcán. — Hát akkor egy­ kontralevél megírására kérem. — Mi az a kontralevél ? — Intézzen hozzám levelet, melyben feszü­l és tudtomra adja, hogy ezennel el vagyok csapva a Kossuth-párti választási irodából, mivel ott nem átallottam Tisza Istvánt dicsérni.­­— Minek magának ez a­ levél ? Még ravaszabb mosoly jelent meg az ifjú arcán.— Ezzel a levéllel aztán elmegyek Voj­­nicshoz . . . — És? — És megkérem, hogy mint a kormány­pártiság vértanúját, alkalmazzon. Ránéztem, nyájan, hogy Apponyi és pártjának befolyása alatt tért lehet kapni a magas röptű nemzeti aspi­rációknak, a­nélkül, hogy csak egy szemernyit is eltérnénk a Deák alkotásában letett, elismert és élő jogunktól. Apponyinak köszönhetjük, hogy ezt végre valahára a kormányzó párt is elismerte, sőt akadt a kebelében férfiú, a­ki a királynak is megmagyarázta. Apponyitól várja a nemzet, hogy a természetes haladás során előálljon az a párt és az a férfi, a ki nem csonkított engedmény­ekkel, hauem Deák alkotásának teljes megvalósításával vegye át az ország kormányzását. Hogy az országban a Deák alkotásának hívei megszaporodtak, hogy nemzeti önérzetünk­ről az alap hibás kezeléséből származott bilincsek lehulltak, Apponyinak köszönheti a nép és a di­nasztia. Az Apponyi által követett út az egyetlen, a­melyen az összeforrott sorsú, s csak beláthatat­lan, esetleg mindkettőt összemorzsoló véres viszá­lyok által elválasztható nép és dinasztia egymást igazán megértse. Apponyiban van a legtöbb kva­litás arra, hogy Deák alkotását valahára egészen érvényre emelje. Ha már most nekem valaki azt mondja, hogy Apponyi most, egy erőszakos kormányzási balfogás elkeserítő hatása alatt negyvennyolcas lesz, az engem és velem együtt százezreket egy szép reménységtől foszt meg s megrendíti hitemet a magyarság jövőjében. Miért lennénk megint arra kárhoztatva, hogy a magyar politika kereteit csak az udvarnak gráta perszónák, korrupcióval és erőszakkal kor­mányzó aulikusok, meg merev sérelmi politikusok töltsék ki ? Politikai életünk minden alapos isme­­rője tudja, hogy olyan tényező, a­ki a kormány­zási posszibilitás elvi alapján áll, s bár kisebbség, de a nemzet nagy kérdéseiben a maga közéleti, politikai és erkölcsi súlyával mindig érvényesül fönt és lent egyaránt, a legvitálisabb nemzeti szükség. Ez volt nekünk Apponyi. Ebben a pozí­ciójában folyton erősödött. Továbbra is erősödnie kell. Ez a nemzet nagy érdeke, a­mely a maga ki­próbált nagy emberét ma is jobban honorálja, mint a kormányzás kétes dicsősége. A képviselőház ülése. A képviselőház 1905 január 3-án, kedden, délelőtt 11 órakor ülést tart. Boldog újévet! írta Sipulusz. Az újévi virradat ködéből bizonytalanul bontakozik ki a jövő. Miféle kívánságok hangzot­tak el ma, Szilveszter-éjjel, a­mikor víg pohara­zás közt együtt várták az emberek, hogy az óra­mutató a tizenkettes számra forduljon. Tudom, hogy az italba fullasztott múlt fölött falunknak az a fatalisztikus, elkeseredett jelszava lebegett: Eh, több is veszett Mohácsnál — a­mi nem egyéb, mint a végzetbe, a csapásokba, a szenvedé­sekbe való tompa belenyugvás. De én, kezembe véve a puncsos poharat, mikor még kongja a tizenkettőt a vasnyelvű­ éjfél (a­hogy Shakes­peare mondja), magasra emelem az italt és azt mondom: Lesz még szőlő tág a kenyérrel. Ez le­gyen a mi uj jelszavunk, ez csillantja meg a re­ményt a ködön keresztül. ..-Tegnap délelőtt egy fiatalember jött hoz­zám s protekciómat kérte. — Hogy kérhet ön protekciót egy képvise­lőtől, a­ki csak három napig lesz még képviselő? Egy nagyságos úrtól, a­kiről csillagászati pontos­sággal ki lehet számítani, hogy január 3-ikán délelőtt tizenegy órakor megszűnik nagyságos ár ter­ni és tekintetes ur lesz! — De kérem,, az összeköt Irtáséi csak meg­maradnak. — Megmaradnak — .. magum­ számára. A más számára nem igen lehet érvényesíteni, ha az ember nem képviselő. — De a képviselő úr újra meg lesz vá­lasztva. — Most már tudom, hogy miben levelet írok Vojnicshoz. — Hát megírja? — Meg. Még pedig a következőt: Tisztelt uram, in küldök egy perfid fickót, a­z jó pénzért minden gazságra hajlandó . . .Jó ksz? Az ifjú savanyú arcot vágott. — De hisz Vojnics kilök, ha ilyen levél­lel megyek hozzá . . . — Az bizonyos. — Hát azt akarja, hogy kilökjön ? — Azt. — Ajánlom magamat. — Jó napot. Egy képviselő barátom jön hozzám és egy brostát mutat. — Ugy­e szép ? — Nagyon szép. —­­Száza harminc korona az arcképemmel. A kerületben nagy hatást tenne az asszonyok­ közt. Csináltatsz ? —­ Mindenesetre csináltass. — Miért ? — Mert ha te nem csinálsasz édes bará­tom, más ugyan nem csináltat bvetűiket a te arc­képeddel. Az argumentum hatott és rendelt ötszáz darabot. ... Szeretném tudni, hogy híiv vasutas vá­lasztó lehet az egész ország terülén ? Annyi helyen hozzák szántásba a vasutas szavazatokat, mintha a Máv l­egalább százezer szavazóval rendelkeznék. A VI. kerületben Ilyeronni biztos, mert a nyolcszáz vasutas döntő súlygal esik a mér­legbe. • • •

Next