Budapesti Hírlap, 1905. november (25. évfolyam, 302-331. szám)

1905-11-01 / 302. szám

s_______________________________________ BUDAPESTI HÍRLAP. (302. sz.) 1905. november 1. A magyar alkotmány ma igenis, halott. Ledöfték azok, kik magyar ere­detük mellett is a haza ellenségeihez sze­gődtek, kik magyar létükre mégis vállal­koztak arra, hogy megtörjék a nemzeti akaratot, mely oly fényesen, hatalmasan és félreismerhetetlenül megnyilatkozott. És holnap, halottak ünnepén, a nemzet minden hű fiának magába kell szállania, a nemzet nagy halottjára gon­dolva, de nem a kétségbeesés tehetetlen fájdalmának adva át magát, hanem hitet merítve a múltból, — mely arra tanít, hogy ezt a mi kedves halottunkat kivé­gezték már nem egyszer és mégis föltá­madt mély sírjából, — arra dolgozni,­­arra munkálkodni, hogy minél előbb is­mét föltámadjon. Ha megvan e haza fiainak lelkében a hit, hogy kedves halottja szebb életre ébred; ha megvan a remény, hogy a­mi késik, az el nem mardhat; ha megvan az akarat, hogy kitartva a nemzet jogai mellett és tűrve minden szenvedést, mely a mai állapotokkal jár, nem fog megal­kudni senki fiával, hogy lemondjon vá­gyairól, akkor nem messze az idő, hogy a nemzet nagy halottja, az ezeréves ma­gyar alkotmány ismét életre kel és feltöri a sötét sírboltot, melybe lefektették, hogy a nemzet akaratát hatalmas szóval hirdesse és megvalósítsa mindazt a vá­gyat és törekvést, mely a magyar nemzet benső világában él s minden igaz fiának kebelét eltölti. A­mikor imádkozunk a mi kedves halottainkért, gondoljunk a nemzeti ha­lottjára, az alkotmányra is, a melynek életéért sokan ontották vérüket, áldoz­ták életüket, a kiknek tetemei már földdé váltak azóta s a kiím­ok sírját nem jelzi már sem kidőlt kő, nem­ korhadt fake­reszt, a kiknek sírdombját ma már nem ékíti virág, sem koszom, a­kiknek sir­­hantja fölött nem imádkozik ma senki sem, mert az örök enyészet nemcsak te­temüket nyelte el, hanem mindazokat az emlékeztető jeleket is, a­melyek mutat­ták, hogy hol vannak eltemetve. A­kik a hazáért és alkotmányért küzdve haltak el, azok nem semmisültek meg a földi életre sem. Elmúlásuk is nagy érzések szülője volt és hírük hat ma is, ha emlékjeleik el is pusztultal­:. A hit erősiti a fájdalomtól terhelt lelket, a hit emel a magasba s vezet az örök élet útjaira, a hit nemesíti szivün­ket, acélozza idegeinket, önt belénk ki­tartást és bátorságot. Irigyjünk hát a föl­­támadásban. Ha volt nemzedék, mely meghalni is tudott a hazáért és, az alkotmányért, a mai nemzedék nem tudna érte tűrni szen­vedést és nyomort?! Ki az a sivár lelkű hitetlen, a­ki ezt fölteszi rólunk? Bizzunk hát Istenben és higyjük, hogy föltámadunk. Miniszteri tanácskozás. A kormány, értesülésünk szerint, ma miniszteri tanácskozást tartott. A rendes heti miniszteri tanácskozás volt ez, a­melyet azért tartottak szerda helyett ma, mivel holnap ünnep lesz. A folyó ügyeket intéz­ték el és hír szerint a főispáni installációk dol­gában is tanácskoztak: nap alatt eeis jelentkezett a becsületes tolvaj, nemhogy egy hét alatt. A lojális bárón valóságos búskomorság vett erőt. Olyasvalamit érzett, mintha gonosz szelle­mek összezsugorították volna egy kis üres göm­böccé, a­mit kénye-kedve szerint gurítgat az élet szele. Mi célja most már életének? Családja a hisztorikus kefék birtokában valósággal beleját­szott a történelembe, a Rozetti nevet együtt em­legették a császáréval és most kettészakadt a két dicső név, a­mi összekötötte, hajh, elsikkadt a drága kefe! És vele együtt lassacskán el fog sik­kadni a Rozetti név nimbusza is, annyit sem fog érni, mint a hétszilvafás Deák Ferencé. És ennek ő, egyedül ő lesz az oka. Az ősök megátkozzák könnyelműségéért, a­miért nem őriztette jobban a dicsőségüket. Hát ezt ő nem állja ki . . . Már-már pajtáskodni kezdett az öngyilkos­ság gondolatával, a midőn nesztelenül, mint a gyik, besiklott szobájába Jeremiás, a hű komor­nyik, jelentvén, hogy Szürszabó Mihálynak, a birónak, a láda irányában fontos közleni valója lenne. — Vezesd be . . . Szürszabó Mihály belépett. —Ádám ur eléje ugrott s megfogta a szüret. — Tud valamit ? — Semmit sem tudok — mondta — ha­nem azért adnék egy kis észt, ha meg nem sérte­ném a méltóságos urat. A méltóságos ur csodálatosképpen nem sér­tődött meg. — Beszéljen. Ha megtalálja a keféket, száz forint a jutalma . . . Mihály megköszönte a bizalmat, de tisztes­séggel elhárította magától. — Én nem tanu­lom meg üket —­ mondta szerényen — hanem lakik itt egy ember, a mi­­helyi pusztán, az megtanulja. A báró türelmetlenül suhintott a kezével. — Micsoda ember ? Mihály pontosan elősorolta a kvalitásait: — Kemény csikasz ember —­ kezdte — igen hires alkalmatos ember . . . ■— El tud az igazodni még a csillagok között is —­ folytatta — pedig több a csillag, mint az ember és egyfor­­másabb is. „ — Hogy hijják 2 —b rikácsolta a báró. — És miféle ember? — Hát — felelte Mihály szinte mentege­tőzve — biz azt csak Csepii Jóskának hi­vják és kanászforma ember. — Kanász! ... Ad­ám urnak torkán akadt a szó. (Egy ka­nászt ajánl neki a huta parasztja, a mikor az ország leghíresebb detektív­je sem boldogult a rej­telmes ügygyel ?!) — Hát biz a nem püspök — mondta Mi­hály egyszerűen — de esze van annyi, mint há­rom püspöknek. A báró úr olyformán érezte magát, mint az az úri dáma, a­ki restelli a babonát, nem is igen hisz benne és mégis kiváncsi a kóbor cigány­asszony kártyyavetésére. Gondolta magában, ha nem használ, ártani semmi esetre sem árthat: szóba áll a tudós kondás fejével. Dr. Csepsi Jóska megáll a tükörsimára kefélt parketen és igen gyáván viseli magát. Attól fél, hogy megcsúszik a lába és akkor — oda a méltó­ság ! — hasra esik. Lidám, urnak eláll szeme-szája ,az ügye­fogyott paraszt láttán; nem tudja, baszankod­­jék-e, kacagjon-e? — Hát kend az ? — kérdezi gúnyosan. —■ Kend akarja megtalálni a lábát ? Jóska belekapaszkodik egy asztal szöglet­­ébe , most már bátrabbnak érzi magát. — Megpróbálhassuk — mondta önérze­tesen. Rozetti megcsóválta fejét. Rájött a helyzet komikumának izére: gondolta, legalább kitréfálja a hülye kanászt. Úgy adta, mintha komolyan venné. — Hát mondja csak, barátocskám, hogy akarja csinálni? Jóska komoly képet vágott a komoly kér­désre , olyasfélét, mint a tudós szakértők analízis közben. — Elsőbben !— jelentette ki — hogy lás­suk, hun volt a láda ? A báró megmutatta. Jóska jól megfigyelte a terepet, aztán arra kérte a bárót, mutatná meg neki az összes kas­télybeli kijáratokat. Minekutána ez is megtörtént, visszament Jóska a ládás szobába és a láda hűlt helyén megtelepedtek. Aztán azt követelte, hogy mutassák meg neki Jeremiást, mert (saját szavaival szólván) okvetetlenül látnia kell a képes felit. Jeremiás megjelent. Jóska csak egy pillantást vetett rá a szeme csücskéből, azzal kegyesen elbocsátotta. Ezután már csak kevés tudakolni valója akadt, mind­össze arra volt még kiváncsi, hogy a ládának körülbelül milyen súlya lehetett.­­ — Körülbelül százötven kiló — világosi«, rótta föl a báró. ^ ■» A horvát ország­gyűlés ö­sszeh­ivása. Zág­rábból táviratozzék, hogy a király a bánhoz leiratot intézett, melyben a horvát országgyűlést november 10-ére újra összehívja. Cáfolat. Egyik, este megjelenő lap azt a hírt közli, hogy a főváros VII. kerületének képviselője, Morzsányi Károly lemond mandátumáról és helyébe Szterényi József államtitkár megválasztása érdekében, indítottak mozgalmat, sőt aláírásokat is gyűjtöttek. Illetékes helyről fölkérték a Búd. Tud­ot annak a ki­jelentésére, hogy ez a hír, a­mennyiben Szterényi államtitkárra vonatkozik,­­minden alapot nélkülöző kombináció. A zentai prog­rameszéd. Lovászi­ Andor, a zentai kerület függetlenségi képviselőjelöltje vasárnap mondja el programbeszédét, Zentán. Támogatására Lovászy Márton, Sümegi Vilmos,Laebne Hugó és Csépány Géza képviselők utaznak Zentára. Képv­iselőjelölés: A titeli választókerületben a függetlenségi és 4­8-as párt Jocanovics József drt, a zombori függetlenségi és 48-as párt elnökét kiál­totta ki jelöltnek. A válság. Budapest okt. 31. A szövetkezeti pártok vezérbizottsága ma ülést tartott, a­melyen a Fejérváry-kormány pro­gramjával foglalkozott. A vezérbizottság határo­zat alakjában mond ítéletet a Program­ról s ez az ítélet élesen világítja meg a kormány alakosko­dását, ígéreteinek erkölcstelen motívumait, ámító hitegetéseit és álorcás, jogtipró céljait. A kormányprogram magán hordja a meg­vesztegetési kísérlet bélyegét. Megvesztegethető­­nek hiszik a nemzetet vagy gyermeknek, a­kit­ ígéretekkel elámítani lehet. „A program a ka­tonai költségeket tetemesen növelni szándékozik és mégis tömérdek pénzbe kerülő reformokat­ és befektetéseket igér, tehát vagy amit, vagy pedig óriás adóemelést tervez A­ki ennyit igér, az semmit nem tarthat meg s a mindent ígérő program minden olyan részletében, a­mely azonnal megvalósítandó, nem­ demokrata­ program, hanem abszolutisztikus pro­­gram. Mindenhatóvá válnék a király vétójoga;­ lehetetlenné válnék a nemzeti (katonai) követelé­sek teljesítése; gazdasági életünk föltétlenül ls volna kötve 1917-ig; a vármegyei önkormányza­tot az államosítás váltaná föl, hogy nemcsak a fegyveres végrehajtó hatalom, hanem a polgári végrehajtó hatalom is egészen az uralkodóé le­gyen. A­mi pedig az általános titkos szavazati jogot illeti, erre nézve utal a vezérbizottság arra a régi magyar közmondásra, hogy a semmiben osztozkodni nem nyereség. Ha az országgyűlés­nek csak azt szabad akarnia, a­mit az uralkodó akar, akkor egészen rövidesrg, hogy hány ember­ választja meg a képviselőt, mert hiszen a megvá­lasztott képviselő akarata úgy sem érvényesülhet. A nemzetnek tehát legelső feladata most m­eg­védelmezni alkotmányát. A kormány kisajá­tította az­­el­len­zé­ki pártok programját, a­melyek iránt Fejérváry hosszú minisztersége alatt sok semmi érzéket sem mutatott. Most azonban min­dent megígér, föltéve természetesen, hogy „a nem­zet leszerel, letörik, hűtlen lesz önmagához, meg­hazudtolja magyar szavát és bebizonyítja, hogy a­mikor akart, nem komolyan akart, a­mikor követelt, nem komolyan követelt.“ Ez volna az ára a kormány­­ ígéreteinek. A királyt azon-

Next