Budapesti Hírlap, 1907. szeptember (27. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 208. szám. Vasárnap, szeptember 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 hl. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyane ház József­ körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 ül., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Protekció. Budapest, aug. 31. A magyar ember mint egyéniség megállja a sarat, van benne tehetség és férfiasság, életrevalóság és egyéni mél­tóságának érzése, megbecsüli magát és ezért meg is becsülik. Nem a végett mondjuk, hogy hízelegjünk neki, ez nem a mi kenyerünk, hanem hogy­ kutassuk, hogy egyéni kiválóságával miért nem boldogul. Itt valami bajnak, valami egyetemes nagy bajnak kell lennie, a­mely fogyasztja egyéni erejének gyü­mölcsét. Erre a honi bajra utal, hogy külföldre szakadt testvéreink közül so­kan beválnak. A magyart mint egyént külföldön szeretik és megbecsülik. So­kan csudálatos pályát futnak meg. A magyar tanulók rendszerint az elsők közt vannak, nem egy közülök tekinté­lyes állásra tett szert, tanársegédek, majd tanárok lettek, nagy vállalatok igazgatói, kiváló művészek, vagy hírlap­írók, kitűnő mérnökök. Nagy nehézsége­ket kellett leküzdeniük; a protekció, a­mely itthon a magyar embernek min­dene, támaszkodó botja, harcoló fegy­vere, vezérlő csillaga, ott künn nem vele van, hanem ellene ; a „család“ nem tehet érte semmit, a maga erejére van utalva és boldogul. Valaki mondhatná: Éppen ezért! Igen ám, de mi öli ki belőle itthon az egyéni erő tudatát és vállalkozó kedvét? Kossuth Ferencnek rendeletet kel­lett kibocsátania, hogy a tisztviselők ne akarjanak protekció útján érvényesülni. A­kik ezt a rendeletet az újságokban kommentálták, ugyancsak rövid emlé­­kezetűek lehetnek. Ily rendeletet majd minden évben adnak ki és hogy mennyi a hatása, mutatja az, hogy folyton újra meg újra ki kell adni. A büszke magyar­nak oda kell mondani: Járj egyenesen, ne akarj csúszva-mászva előre jutni! Azok az intézők, a­kik a protekció pusz­tításait meg tudják figyelni, a­kiknek be­csületes lelke iszonyodva látja, hogy az érdemes emberek mint szorulnak hátra és az ügyek végzése mennyire megsínyli ezt, nem tudnak magukon és a rájuk bí­zott ügyeken segíteni, a protekció erő­sebb náluk és erősebb mindennél. Még­sem a protekció a főbaj. A protekció csak betegségi tünet, melynek gyökereit még mélyebben kell keresnünk. Mond­hatni: senki sem akarja a protekciót, ki­véve a tehetetleneket és a protekció mégis virágzik. Miért? A felelet, melyet mi találtunk, meg­­szégyenítő ránk nézve. Az egyéni erő ér­vényesülése, munkájának sikere két té­nyezőtől függ: magának ennek az erő­nek a mivoltától és a társ­adalom szer­vezetétől, melyhez az egyéniség tartó­Paidli Mátyás uram tehát szorgalmasan látogatta a franciskánusok templomát, hogy a Szentlélek fölvilágosító malasztjában részesül­jön. Arról aztán már megint nem ő tehetett, hogy tekintete ilyenkor nem az oltár fölött lógó szalézi Szent Ferenc glóriás arcát kereste, ha­nem szívesebben megpihent a baloldali padsor­ban egy másik glórián, melyet a reggeli nap sugarai fontak a Borbála leányzó szőke haja köré. Lám, a napsugár is, mely a szentély abla­kán át széles kövében beözönlött a templomba, szívesebben pihent a viruló leányfejen, mint a szentnek halvány aszkéta-arcán. Pedig az az ég­ből jött s igy csak tudhatná, hogy mi illik! Hanem az már megint igaz, hogy a tekin­tetes urnák — akarom mondani, a napsugárnak nem is volt olyan rossz gusztusa. A­mikor a leányzó mise végeztével szemlesütve, a­mint egy szende szűzhöz illik is, Paidli Mátyás uram mel­lett elhaladt és kilépett a templomajtón, hát a templomban is, azon kívül is minden fej hátra­fordult utána. Pártás szőke fejével, szolid kék szemével szakasztott olyan volt, mint az a ma­donnakép, melyet Linnaeus Walter, az elűzött irlandus püspök hozott magával Győrbe s mely­nek méltóságos Heister Szigbert gróf generális­főkapitány ur ő nagysága az idén külön oltárt emeltetett a katedrálisban. Az egész város beszélt erről a hasonlóságról s Ugróczy Péter uramat mód fölött boszantotta, hogy leánya épp most nem akar a nagytemplomba járni, a­hol pedig a hires csodakép előtt még a saxoniai herceg ő magassága is szokott misézni néhanapján, a ki­nek keskeny válla egyéb méltóságok mellett oly szépen elbírja a győri főispánságot és a győri püspökséget. Az öreg gyanakodni kezdett s mikor egy délután Borbála imáds­ágos könyvében megtalált­zik. Mennél fejletlenebb­ valamely társa­dalom, annál kevésbbé függ az egyéni­ség tőle; ott az egyéni derekasság a fő és a derék ember mindig kiválik. De a viszonyok bonyolódásával nő a társada­lom szervezetének fontossága. Mennél jobb az a szervezet, annál több tért en­ged az érdemes embernek; vagy megfor­dítva, mennél több tért enged az érde­mesnek, annál jobban megfelel céljának. Mihelyt az a szervezet, bármely oknál fogva, olyanná lesz, hogy a derék ember érvényesülését megakasztja, beáll a tes­­pedés, a szervezet megromlik és romlása ráragad az egyéniségekre. Ezt jól tudták azok, kik nagy testületeket szerveztek. A katolikus egyház így szervezte a maga papságát és ennek a szervezetnek ma sincsen párja az egész világon. A nép minden rétegéből szedi újoncait és a legszegényebb­ sorban levő rávetheti sze­mét a legnagyobb méltóságokra. Az ér­vényesülés joga mindenkire nézve egy­forma; az érvényesülés ténye elsősorban az arravalóságtól függ. A­mely korszak­ban az egyház hitelenné vált az elvhez, megszenvedett érte; tökéleteset ő sem tudott alkotni; a stréberség itt is befész­kelte magát; de hogy oly irányú testület­ben a baj csak annyi, a­mennyi a szerve­zet csodás erejéről tanúskodik. Utána következik a katonaság. Mennyivel tö­kéletlenebb ez! A hosszú békekorszakok egy lepréselt virágot, hát rögtön tudta, hogy hányadán van. Valami indigén a sárga virág volt Törökországból vagy Perzsiából, vagy a griffmadár tudja, hogy honnan — de annyi bi­zonyos, hogy még magyar neve sincs, a deák neve meg fritillaria. Hogy ezt honnan tudta Ugróczy uram ? Hát Bibics kanonok úrtól, a ki­vel néhanapján ékes latin diskurzus közben sé­tálgatni szokott a bástyán s a ki mutatott neki egy ilyen fránya virágot. A magnifikus szom­szédjától, Paidli Orbán főbiró uramtól kapta, a ki a Szent Rudolf-utcában lakott, de házának kertje messze fölnyúlt a káptalandombra. Nem is volt ilyen virág sehol máshol, csak ebben a kertben, melyet a főbiró, a virágok bolondja, teletömött külső országbeli palántákkal. A rác, a török és örmény csiszárok jól ismerték a szi­gorú főbiró passzióját s Törökországból drága pénzért hordták neki a tűzliliomot, törökszek­­fűt, asztragant és mit tudom én, még miféle vi­rágnak a magvát. Ha tehát a leányzónál egy ilyen virág találódott, annak az origóját itt kel­lett keresni. S ki adhatta volna neki más, mint a főbiró fia, a Mátyás gyerek. Punktum! Ám a leány váltig hajtogatta, hogy Me­­cséry Juliskától kapta a virágot, s az ördög­­szemű­ fruska vállalta is a gazdaságot. Hogy ő kitől kapta? Hát lopta! Ehhez azonban a bácsi­nak semmi köze ... Már most ,okosodjék ki az ember az ilyen beszéden! Ugróczy uram megpróbálta az utcán meg­lesni a leányát. De Borbála nem tartozott a dőrű szüzek közé és Paidli Mátyás sem esett a feje lágyára. Közelről rá sem néztek egymásra, be­szélni egymással soha senki sem látta őket, s ha elhaladtak egymás mellett, Mátyás még­ csak nem is köszönt. No isten! Hogy megtudja az apja, a­ki őt a polgármester Ágotájának szánta A toronyóra. Irta Zoltán Vilmos. I. A győri székesegyház toronyórája kétszer ü­ti az órát. Mindenki meggyőződhetik róla: elő­ször egy kicsiny harang üti a negyedet, azután egy nagyobb az egész órát s végül a nagy harang megismétli a teljes óraszámot. A győriek tehát mindig nagyon jól tudhatják, hogy hányat ütött az óra.f­ár Tudta nemzetes Ugróczy Péter uram is, a csizmadiák derék céhmestere és Szent Jakab-közi háziúr, mikor gyönyörűséges leánya, Borbála, a­helyett, hogy a közeli katedrálisba ment volna, a franciskánus barátok templomába kezdett járni reggeli misére. A franciskánusok temploma a Szent Adal­­bert-utcában volt, a megyeháza mellett. Útjába esett hát Paidli Mátyás tekintetes úrnak, a vár­megye fiatal szolgabirájának, a­ki hivatal előtt szintén be szokott fordulni egy Miatyánkra. Jó ez, mert megvilágosítja az elmét és erőt ad a ne­héz hivatalbeli kötelességek teljesítésére. Mert arról teremtett léleknek fogalma nincs, hogy milyen nehéz néha kibogozni az igaz­ság összegabalyított csomóját. Jön a paraszt, a­kinek nagyobb igazsága van és hoz egy tyúkot, egy bőtön vajat és egy kicsiny hordó, nem is éppen primae classis bort. Azután jön a másik paraszt, a­kinek kisebb ugyan az igazsága, de odakinn a szekerén két tyúk, két bödön vaj és három pint finom szilvapálinka hever. Már most ilyen cirkumstanciák közt tessék jó lélekkel igaz­ságot tenni! Mai ssírnunk 48 oldal.

Next