Budapesti Hírlap, 1907. október(27. évfolyam, 233-258. szám)
1907-10-01 / 233. szám
____________________ meggátolni olyan törvényeknek a megszavazását, amelyek mérhetetlen terhet raknak az országra vagy föladják a nemzet jogait. Mi azt hiszszük, hogy nem ez, nem az obstrukció lehetőségének a föntartása a mai többség föladata, hanem annak a biztosítása, hogy a nemzet bizalmát, mely oly határozottan fordult felé, a jövőre is megtartsa és ezzel többségi mivoltát biztosítsa és terveit, szándékait megvalósítsa. Ehhez azonban parlamenti sikerekre van szükség, mert parlamenti sikerek nélkül megrendül a közönségben a bizalom, a lelkesedést elkedvetlenedés váltja föl, az emberek elfordulnak azoktól, akik, bár a legjobbat akarják, de működésüket mégis mindig csak a sikertelenség, a belső politikai zavarok, a váratlan balfordulatok követik. Márpedig kell, hogy sikertelen legyen a mai kormány és a mai többség hazafias munkája, ha a hazafiatlan elemek oly fegyverrel rendelkeznek, amelylyel minden működést lehetetlenné tesznek. Ne bálványozza tehát a többség az obstrukciót csupán azért, mert a múltban ezzel a fegyverrel vívta harcait, akkor is, amikor ez a fegyver hazafiatlan kisebbség kezébe került, hanem semmisítse meg ezt a fegyvert az ellenség kezében addig, amíg van hozzá módja és ideje. A régi ülésszak még nincsen berekesztve. Amikor tehát összeül az országgyűlés, módja van a házszabályokon megtenni azt a módosítást, amelylyel a jövő ülésszak munkaképességét biztosíthatja. Ragadja meg a többség ezt az alkalmat és tegye meg, amit további sikeres működésének biztosítására meg kell tennie. Hiszen ehhez nem szükséges valamely Dániel-féle határozati javaslat, illetőleg Tisza István-féle házszabálymódosítás. A cél csak azt kívánja, hogy a zárt ülés kívánásához, a név szerinti szavazás van mindenfelé, a hőség elviselhetetlen, mindenki vihart vár, amely termidor 9-én meg is jön, mint az eszeveszettség legőrjöngőbb láza. Az előző napot Robespierre Montmorencyban, a Rousseau háza közelében tölti, mintha bucsut akarna tőle venni. Ugyanaznap a konvent elhatározza a Robespierre beszédét plakátok útján közhírré tenni. Az egész hatalom Robespierre kezében van s az ő ereje — Franciaország szimbóluma, szimbóluma a reszpublikának. Termidor 9-én pedig kitör az őrjöngés, egész váratlanul mindenkire nézve. Hanriot, a háborgó tenger hullámai tetején úszó parafa-dugó, a tökrészeg ember benyomását teszi e napon, ámbár történetileg megállapított dolog, hogy aznap nem ivott. Esztelenül vágtat le s föl,lovával az utcákon, valamit kiabál, valamire fölhívja az embereket, hajadon fővel van, arca a dühtől bíborvörös, úgy, hogy meg kell fogni s a tuileriák termében a székhez lekötözni. Coffinhal, akitől ered az a hírhedt mondás, hogy „a reszpublikának nem kellenek okos emberek“, s aki amint látszik, egyedül nem vesztette el a fejét ezen a napon, megjelenik a tuileriákban és kiszabadítja Ilanriot-t, még pedig a konvent összes tagjainak szeme láttára, akik ez ellen még csak nem is tiltakoznak, ami épp oly megmagyarázhatatlan, mint minden, ami e napon történt. Hanriot újra lóra ül és újra őrülten nyargalászik Paris utcáin, ordítozva, hogy „üsd! vágd! ontsátok ki a zsandárok belét!“ Egy polgár, név szerint Roger, meg akarja őt fogni, azt leüti, és folyik az őrjöngés egész addig, míg ki nem tör a már reggel óta faüvege.Ő égiháború, zápor szakad tropikus erővel Paris utcáira, dörög, villámlik és a nemzeti gárda bemenekül a kaszárnyákba ... Coffinhal látva, hogy elvesztették lábuk alól a talajt, dühében galléron kapja Hanriot-t és a hotel de villé har elrendeléséhez és más napra halasztásé- hoz annyi képviselő aláírása kívántatik meg, amennyivel hazafiatlan kisebbség nem rendelkezik. Elégséges volna tehát, ha a házszabályok 223. szakasza és 229. szakaszai oda módosíttatnának, hogy zárt ülés és név szerinti szavazás elrendeléséhez, valamint a névszerinti szavazásnak másnapra halasztásához legalább hatvan tagnak az aláírása kívántatik. Továbbá a költségvetés tárgyalásánál a részletes tárgyalás megrövidítéséről kellene gondoskodni, mégpedig olyanformán, amint Széll Kálmán annak idejében tervezte, hogy tudniillik csak a módosítások és a rendkívüli kiadások volnának vita tárgyává tehetők, de a már előbb is megállapítva volt rendes kiadások tételenkénti tárgyalása elmaradna. Mert ez az, ahol a legtöbb szófecsérelés és időpazarlás történik, mivel az egyes tárcák általános vitájánál a kormány egyes tagjainak a politikája eléggé vita tárgyává tehető. Talán csak nem annyira kishitű a mai többség,, különösen a mai függetlenségi párt, hogy föltegye, hogy ez a nemzet annyira gyönge lenne, hogy egy hatvan tagnál is kisebb politikai, párt lesz kénytelen valamikor egy Ausztria szolgálatában álló kormány és annak többsége ellen a nemzet jogait és érdekeit technikai destrukcióval megvédelmezni. Ha pedig a mai többségben a kishitűek száma ma, a nemzet öntudatra ébredése után is oly nagy volna, hogy ily irányú házszabálymódosítást keresztül vinni nem lehetne, akkor a mai többség csakugyan nem volna érdemes ,a nemzet bizalmára. Hiszen éppen ennek a többségnek a feladata intézményekkel gondoskodni az igazinemzeti akarat megnyilatkozásának a biztosításáról. S ha az ily intézmények megalkotásának útjában álló akadálynak, a hazafiatlan kisebbség ármadik emeletéről ledobja azt egy szűk udvarra, ahol másnap délután meglelik véresen, összetörten, de még életben. Este hat órakor vitték ki a pórul járt generálist a vesztőhelyre. Szörnyűség volt látni a szerencsétlen Hanriot-t: feje be volt törve, jobb szeme kifutott, ruhája rongyokban fityegett rajta. A kivégzésnél százezer ember ujjongott, látva, hogy a guillotin bárdjáról lehullt a generális feje. Barras, aki Élanriot után a párisi hadak főparancsnoka lett, azt beszélte, hogy a restauráció idejében a kormány a Madeleine közös temetőjében XVI. Lajos tetemeit kerestetvén, tévedésből ennek a csontjai helyett éppen a Haariot maradványait helyeztette el a királyok panteonjában. A forradalom másik lovas figurája Santerre, aki tüzes paripáján ficánkolva csinált utat a tömeg közt a vesztőhely felé menő taligáknak. Az korcszaáros volt a St.-Antoine külvárosban; az ő Hortensia cimű sorházában gyűltek össze a Bastille bevétele után a győzők, magukkal hozván a kiszabadított foglyokat s ez elég volt arra, hogy attól a naptól kezdve Santerre népszerű legyen. A tagbaszakadt, pohos és nagyszájú, dicsekedő korcsmárust a nép mihamar feldobta a hatalom magaslatára. Mint ügyes lovas, abban a hírben állt, hogy az ország két legjobb lovaglója az orleánsi herceg és ő. Ő volt a fedezet kísérője, mikor a királyt a vesztőhelyre vitték. Együtt volt, bebörtönözve Mme de Beauharnaisval, d’Aignillon hercegnével, Mme Custineval és optimista esze járásával annyira tudta őket vigasztalni, hogy azok őt az ő vigasztalójuknak nevezték. A király lefejezésének ''történetét senki sem tudta olyan érdekesen és körülményesen elbeszélni, mint ő, persze: Hárijánoskodva. Ő voltaz, — amint erősítgette — aki, mikor a király strukciójánnak az elhárításáról nem mernek gondoskodni, akkor arra is képtelenek, hogy a nemzeti akarat szabad megnyilatkozását biztosítsák és ezzel a nemzeti ellenállás hathatósságának az alapjait megvessék. BUDAFESTI HIRLAP. (233. sz.) 1907. október 1. A tárgyalás folytatása. Budapest, szept. 30.,, Egész hitelesen kiderült, hogy Wekerle nem volt Bécsben. A közönség idegessége és a félhivatalos hírszolgálat elnémulása növesztette nagyra ezt a híresztelést, amely — ha igaz — a magyar kormány gyöngeségéről állított volna ki szegénységi bizonyítványt. Wekerle és minisztertársai azzal jöttek el szeptember 17-én Bécsből, hogy a kiegyezési alkut megszakították, s az osztrák kormány követelését ekképpen kategorikusan visszautasították. Ezek után Wekerlére nézve tisztára lehetetlen volt fölutazni Bécsbe, hogy mintegy suttyomban rábírja az osztrák kormányt a tárgyalás folytatására. Csak a lelkekben lakozó nagyfokú nyugtalanságnak és a politikai helyzet zavaraiból táplálkozó bizalmatlanságnak tulajdonítható, hogy ez a föltevés egy pillanatra is megállhatott, fokozva az izgalmat, mely az objektív gondolkozást és a tisztánlátást zavarja. Az osztrák kormányon volt a sor, hogy a bécsi napok után új alapot teremtsen a tárgyalás folytatására. És valóban, az osztrák miniszterek megragadják az iniciatívát arra, hogy a tárgyalás fonala tovább csomózható legyen s hogy a kiegyezés ügyére nézve elkövetkezzék a végső döntés pillanata. Az osztrák kormány tagjai holnap reggel érkeznek Budapestre, tehát hamarább, mintsem a magyar kormány várta őket. Minthogy előreláthatólag az utolsó kísérletről van szó, amelytől a kiegyezés sorsafügg, Beck báró, úgy látszik, ki akarja használni a még rendelkezésre álló napokat, hogy ez a kísérlet lehetőleg sokáig tartson. Október tizedikén összeül mind a két törvényhozás, amely előtt mind az osztrák, mind pedig a magyar kormánynak el kell számolnia a kiegyezési tárgyalás eredményéről. És minthogy az utolsó napig nem tanácskozhatnak az szólni akart, hirtelen kardot rántott és a dobosokkal riadót veretett (pedig nem ő, hanem ■Berruyer tábornok cselekedte ezt) ; ilyen és hasonló szájaskodásai révén különböző neveket is kapott: ő volt a „szép“ Santerre, az októberi események után a „lobbanékony“ Santerre, augusztus 10-ike után a „rettenetes“ Santerre, míg végre január 21-én megkapta a „semmirevaló“ Santerre címet. Ha felöltözött az ő nemzeti ruhájába, széles vallású arany - rojtokkal, lábán bőrnadrággal, fején rezgő vörös tollas kalappal, azt hitte, hogy ő a világ legelső hadvezére, mert van-e még oly déli legény, mint ő, kinekvan oly harsány hangja, mint neki, ki jár olyan pompás lovon, mint ő és kinek vannak olyan jó sztratégiai eszméi, mint neki? Mert az ő hadi tudománya oly egyszerű és csalhatatlan! Például: előterjeszti 1793. március 23-án a közjóléti bizottságban a következőket: összeszedni annyi kocsit és szekeret, amennyit csak lehet; föl kell rájuk ültetni húszezer párisit, ezeket vágtatva kivezetni az ellenségtől megszálltvidékre; ott összefogdossák a papokat, nemeseket és egyéb gonosztevőket, beszélnek ezek fejével az ésszerűség és testvériség nyelvén, aztán győzelmesen visszatérnekPáriába. És ezt a bolondságot komolyan meghallgatják, annyira, hogy a nagy Santerret június 9-én a burbonisták már el is verik, mint a kétfenekű dobot s a nagy sztratéga az alatt az ürügy alatt, hogy a hadsereg pénztárát kell megmentenie, fut, mint a nyúl! Ilyen és hasonló sikerei után még mindig azt hiszi, hogy őt az Első konzul irigyli, míg végre mintha maga is belátná kontárságát, vagy talán pihenni akarván babérain, visszavonul ugyan, de a császárság idejében igyekszik az ő régi „pártfogoltjától“, Napóleontól megszerezni, azt a katonai rangot és címet, amelyet ő a for