Budapesti Hírlap, 1908. december (28. évfolyam, 287-312. szám)

1908-12-01 / 287. szám

1908. december 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (287. sz.) képviselők beszámolót mondtak. A képviselők kijelen­tették, hogy az uj választótörvény javaslatának min­den pontját elfogadják. Batthyány Tivadar gróf nyilatkozata. Egyik kőnyomatos újság Batthyány Tivadar gróf képviselő következő nyilatkozatát közli: — A képviselőház szombati ülésén a Ház folyo­sóján terjesztett h­írek nyomán néhány fővárosi lap nevemmel kapcsolatosan egy általam állítólag ter­vezett keresztényszocialista párt­alakítási kísérletr­ől hoz tudósításokat. Kijelentem, hogy az egész hír egyszerű mesefa, melyet megcáfolni is fölösleges. A románok és a pluralitás. A Gazeta Tran­­szítmniei interújút közöl .T­ocsonyi Sándorral, a ve­terán román politikussal, a­ki a többi között ezeket mondotta: „Andrássy javaslata a magyar faj kizá­rólagos hegemóniáját célozza, de azért meg se lehet állítani, hogy a javaslat törvényerőre való emelke­dése a románok politikai megsemmisítését fogja maga után vonni. Mi románok a parlamenten kívül is mindig olyan tényezőt fogunk alkotni e hazában, a­mellyel bármily politikai rendszernek számolnia kell. A legközelebbi tennivalónk az, hogy a román népet úgy kultúrái, mint gazdasági tekintetben erő­sítsük. A tervbe vett nemzeti konferenciát nem­ he­lyeslem, mert most a viszonyok nem olyanok, mint 1848-ban. A konferencián csak panaszokat halla­nánk, már­pedig komoly férfiakhoz nem illik, hogy nők módjára siránkozzanak. A román közmondás azt mondja: A román hallgat és cselekszik. A­mi azt a kérdést illeti, hogy várhatunk-e segítséget Romá­niától, erre az a válaszom, hogy Románia a mai helyzetben mit sem tehet érettünk. Románia közbe­lépésének csak akkor lehetne eredménye, ha a hely­zet a Keleten kedvezőtlenül alakulna a monarkiára nézve. Ebben az esetben Romániának egyetlen szava is sokat lendítene a magyarországi románok hely­zetén.“ Az amerikai románok a királyhoz hosszabb táv­­iratot intéztek, a­melyben kérik a felséget, hogy ne engedje elnyomni magyarországi testvéreiket. Ugyancsak táviratot küldtek Lueger polgármester­hez, Björnsonnak és a budapesti nemzetiségi klub­nak, melyet kitartó harcra hívnak föl Andrássy ja­vaslata ellen. — A Tribuna vezércikket közöl, mely­ben azt a kérdést veti föl, hogy a magyarországi ro­mánok ezután is dinasztikusak maradjanak-e vagy­­ pedig az irredentizmus karjai közé vessék-e magu­­u­kat. A Tribuna nem válaszol határozottan a kér­­­­désre, kijelenti azonban, hogy a románok antidinasz­­tikus politikát nem folytathatnak, de azt se kíván­hatják, hogy Románia mozgósítson, átlépje a Kár­pátokat hadseregével és segítségére jöjjön a magyar­­országi románoknak. A nők választójoga­ Újvidékről jelentik, hogy a szerb radikális párt ma délután népgyűlést tartott, a­melyen a nők is nagy számban vettek részt. Ilies Brankó dr. ügyvéd neje és Pavlovics tanítónő követelte, hogy a választójogot a nőkre is­­kiterjesz­­szék. A gyűlésen Babics esperes és Papadics Péter takarékpénztári igazgató elnökölt. A népgyűlés hat­­­tározati javaslatot fogadott el a nők választójoga dolgában. Az annexiós bizottság, Thaly Kálmánnak, az annexiós bizottság elnökének meghívására Thal­­lóczy Lajos,­­a közös pénzügyminisztérium osztály­fője szerdán Budapestre érkezik, hogy az annexiós javaslat tárgyalásában résztvegyen és felvilágosítá­­sokat adjon. Ausztria és Magyarország tokiói nagy­követe. Bécsből jelentik nekünk: A király Call báró külügyminiszteri osztályfőnököt tokiói nagykövetté nevezte­ ki. Román népgyű­lések.­­Szilágysomlyóról je­lentik: A Szilágyságban naponta tartanak a romá­nok gyűléseket. Hidvég községben Lázár P. János lapszerkesztő elnöklésével nyolc község oláh válasz­tói tartottak gyűlést. A gyűlésen Lázár P. János, Szeley Viktor dr., Meszesán Koriolán dr. és Sztojka Dénes dr. tartottak hosszabb beszédeket, a­melyeknek éle ezúttal Bécs ellen irányult. Meszesán dr. a szláv elem veszedelmét magyarázhatva a román és ma­gyar elemre, arra a konklúzióra jutott, hogy a ma­gyar és román egymás barátságára vannak utalva. A népgyűlés határozatai között a románoknak kul­turális szervezéséről is volt szó, melynek agitációjá­­val Lázár P. János elnöklésével a már fölsorolt ve­zető férfiakat bízta meg a népgyűlés. A gyűlés hig­gadt és békés együttműködésre intette a románokat a magyarsággal. . IV­ is nem egy zsíros nyoma látszott, kivált az ab­roszon. A kis Othelló éppen mellém került, a­nél­kül, hogy az arcát rendbeszedte volna. A mama rá is szólt, tőle telhető szigorúsággal: — Ugyan, Karcsi, miért nem mosdottál meg ? Olyan vagy, mint egy kéményseprő! Erre a­­gyerekek elvihogták magukat s mind beleprüszköltek az ételükbe, a­mit én nem bántam volna, csak az én levesem iránt lettek volna némi figyelemmel. —­ Ka, na, lelkem! —- csillapította az asz­­szonyt a jó tiszteleten. — Majd megmosdik, ha ebédeltünk. Egyébiránt a mama, Karcsikat illetőleg, engemet is megnyugtatott: — Különben nem piszkos, csak epres a ha­szontalan. A levesnek már a vége felé jártunk, mikor a figyeli, s háziasszony megkérdezte tőlem: — Nem szokott paprikázni? S nyomban fölszisszent, meg se várva a fe­leletemet : — Jézusom, Nelli! Se só, se paprika az asztalon! Keressétek elé a sótartót! Nelli elpirulva szaladt a mamájához s va­lamit súgott a fülébe, mire az nagy szakértelem­mel adta meg az utasítást: — Hát akkor nézd meg a sifonér tetején! A múltkor is ott volt. Nelli el is ment, meg vissza is jött, de a sótartót bizony nem láttam egész ebéd alatt. Nem is törődtünk sokat a sótartóval, mert annál nagyobb baj adta elé magát. A tiszteletes ur u­­yanis a leves u* ’ inrv szólt: — Na de, kedves öcsém, most már ezt a bort is kóstoljuk meg! És a borosü­vegből tölteni akart a poha­ramba. Nelli ismét elpirult és oda szólt az édes­apjához: — Nincs kidugva, papa! Nem találtam meg a dugóhúzót sehol. Most már a tiszteletes asszony is csaknem haragos lett: — Tüstént megkeressétek! Tudjátok, hogy nem szeretem a rendetlenséget! A jó tiszteleté® úr pedig szokása szerint megint csillapított: — Na, na, lelkem! Hiszen előkerül! És ő maga is fölkelt az asztaltól s megkez­dődött, a házkutatás, mire a gyerekek újból vi­hogni és prüszkölni kezdettek, a­mi most már­ a­­ leves után kevés­bé aggasztott. A házkutatás azonban lassanként annyira elfajult, hogy utoljára kiterjedt a külső terüle­tekre is s már a pecsenye rég az asztalon párol­gott, mikor a tiszteletes ur lihegve bedöcögött a dugóhúzóval s fölmutatta a feleségének: — Na, látja, lelkem, megvan! Karcsika játszott vele s künn hagyta a kuján a kutya­ólban. A gyerekek megint vihogtak és megint prüszköltek, ámbár a mama Karcsikét szigorúan megintette: — Többet nem szabad a dugóhúzót a kutya­ólban hagyni! — Na, na, lelkem, hiszen nem is hagyja ott többet, — nyugtatta meg az asszonyt a jó tiszteletes. Annyi ilyen kedves epizód történt az ebéd alatt, hogy észre se vettük az idő múlását. Künn a fenyegető vihar már régen elvonult s ismét tisztán sütött a nap. Kiüzentem tehát a szekeres­nek, hogy fogjon be, mert estig még hosszú út ál­lott előttem. Míg a tiszteletes úr a szekér után nézett, a gyerekek apránként szétzüllöttek az asztaltól. Nelli­ke is kiment, ismét keresett valamit. A tiszteletes asszony, mikor magunkra maradtunk, barátságosan rátette a kezemre a ke­zét s azt mondta: — Miért nem marad itt legalább egy né­hány napig ! Mi szívesen látnák s hiszem, hogy maga sem unná meg magát nálunk. — Igazán sajnálom, hogy olyan sietős az utam! — válaszoltam hálás tekintettel. — Pedig volt idő, mikor kétszer sem kel­lett volna kérnem, hogy maradjon! Erre én is elővettem minden udvariassá­gom s úgy tettem, mintha sóhajtanék: — Higgye meg, nekem is nehezemre esik, hogy magától válnom kell! — Ha nehezére esik, egyedül csak magát vádolhatja. . Másodszor is megkísértettem sóhajtani: — Tudom! De hát mit tehetek arról, hogy a­mig én álmodoztam, addig a tiszteletes ur elembe vágott! A tiszteletes asszony szeme hirtelen föl­­fénylett, mint a falusi házak ablakai, ha őszi estéken fölszitják a tüzet. Valami elkésett, for­mátlan kacérsággal bökte meg ismét a vállamat: — Úgy kell magának! Miért nem­­ volt szemesebb! A szekér az ajtó elé állott és én búcsút vet­tem a családtól. Néhány perc múlva már a hátam mögött hagytam a kis falut, papjával és pápuájával együtt s úgy éreztem magam, mint az a bor­­zongva föleszmélő ember, a­ki valami nagy bűnt akart elkövetni, de a szerencsés véletlen abban megakadályozta. Most már belőlem, is igazán őszintén tört föl a sóhajtás s nem győztem út­közben eleget áldani az én megboldogult, józan gondolkozásu, jó édesanyámat! ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, nov. 30. A kereskedelmi költségvetés tárgyalását folytatta ma a képviselőház. Somogyi Aladár nagy figyelemmel hallga­tott beszédet mondott a vasúti tarifa­ügyekről s a forgalmi mizériákról. Érdekes az a nyilatko­zata, hogy az állomások kibővítése gyorsabb és biztosabb módja volna a forgalom helyreállításá­nak,­mint a vasúti kocsik nagy tömegének meg­rendelése. A vitát nagyon megélénkítette Polónyi Géza fölszólalása. Két igen nagy jelentőségű kér­dést tárt a képviselőház elé: a dunai hajózás ügyét és a sztrájk­kérdést. A dunai gőzhajózás ügyében szinte szenzációként hatott annak az elbeszélése, hogy az osztrák kormány éppen most minő tárgyalást folytat a Dunagőzhajózási Társasággal abból a célból, hogy az önálló vám­területre való áttérést ránk nézve lehetetlenné tegye. Polónyi előadását figyelemmel hallgatta az egész Ház, de főként Szterényi államtitkár. Polónyi fölvilágosítást kért arról, hogy az osz­trák tervekkel szemben a magyar kormány ho­gyan fog védekezni. A védekezésnek egyik mód­ját meg is jelölte: az ó­budai szigetet, mely testvérek között is megér négy-öt milliót, az államnak joga van a társaságtól négyszázezer koronáért bármikor visszaváltani; éljen tehát a kormány ezzel a joggal, ha szükséges. Erre azon­ban aligha kerül a sor, mert Polónyi, a­­ki a vá­rosi dolgokat jól ismeri, a szigetet tíz milliónál is többre becsüli, s erről a kincsről a társaság aligha mondana le csak azért, hogy az osztrák követeléseket teljesítve, az osztrák kormány által most megajánlott egy millió hatszázezer korona szubvenciót megkaphassa. A másik kérdés, a­mellyel sikerült Polónyinak nagy figyelmet kel­tenie, a sztrájk-ügy volt. Ebben ő szakértő, mert igazságügyminiszter korában sokat dolgozott egy törvénytervezeten, melynek az lett volna a célja, hogy a sztrájkkal űzött visszaéléseket meg­szüntesse. Álláspontja az, hogy elismeri a sztrájk­­szabadságát, de csak szerződésen kívül. Az elvál­lalt munka abbahagyását mindenképpen elítéli. Érdekes, hogy fejtegetéseinek senki sem mondott ellen, sőt csaknem egyhangúlag helyeselték Polónyi álláspontját. A sztrájkok szertelen nagy mennyisége és gyakori oktalansága, úgy látszik, teljesen preparálta a képviselőházat, mely, ha alkalma volna rá, óriási többséggel szavazná meg a sztrájkok ellen akár a legenergikusabb rendszabályokat is. Igen élénk visszhangot kel­tettek Polónyinak a szocialista vezérek ellen való kifakadásai is. Polónyi után Batthyány Tivadar mondott nagy beszédet, felerészben a nappali, felerészben az esti ülésen. Beszédének legfőbb célja az volt, hogy a vezetése alatt álló vasutas szövetséget megvédelmezze ama gyanúsítás ellen, mintha ez a szövetség lenne az oka az államvasutak for­galmi mizériáinak és a vasúti baleseteknek. Pető Sándor a szocialistákat vette védelmébe. Lányi Mór az iparfejlesztés kérdéséről beszélt nagy alapossággal, Búza Barna éles beszéde a kivánn­dorlás ügyét tette szóvá. Az utolsó szónok, Kele­men Samu, a fogyasztási szövetkezetek ellen szó­lalt föl. Holnap folytatják a kereskedelmi­ költség­­vetés tárgyalását.­ ­

Next