Budapesti Hírlap, 1909. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1909. január 2. , BUDAPESTI HÍRLAP (1. sz.) elérte, célját . . . Minket lekötött és megbántott és ezzel Németországot ütötte. Németország ma elszigeteltebb, mint valaha volt. Az egész szlávság van ellene, a román népek közül az, a mely számit, Franciaország, de belátható időn belül hozzácsatlakozik • Olaszország, melynek Anglia többetbír adni, mint akár Németország, akár mi, és mindezeket vezeti és támogatja az angolszász birodalom mint Németország esküdt ellensége. Hiába látogatnak el egymáshoz angol és német fejedelem, angol és német hírlapírók, angol és német gazdák,hiába van a sok vendégség a Cityben és a berlini városházán, hiába békések a polgárok itt is, ott is, hiába ijesztgetik őket a békeapostolok a bábom elképzelhetetlen iszonyaival, a feszültségek a világ nagy erői közt folyton nőnek és senki a világon ki nem számíthatja, mikor áll be a nagy explozió. Hogy, ameddig lehet, a fegyveres háborút el fogják kerülni, bizonyos. Ezért hordják a szájukban a béke igéit. Az sem lehetetlen, hogy a végén a mi rovásunkra fognak kibékülni. Mert nem vagyunk se szláv, se német hatalom, hanem mindkét hatalom vakmerő sóvárgásának tárgyai. A mi külügyminiszterünk mindezeket kitűnően tudja és az sem valószínű, hogy a nagy művihar nagyon meglepte. Izvolszki nagy beszéde mutató, hogy ami Oroszországot illeti,helyesen szlított. Oroszország nincsen abban a helyzetben,jb.ogy ellenünk támadólag föllépjen, ezért az okök orosz külügyminiszter azüres fenyegetésekrxl is tartózkodik, melyek csak neki szegnék»,ny|tfát, inkább arra szorítkozik, hogy annyi ^ajt szerezzen nekünk Szerbiában és Montenegró ten, amennyit lehet, viszont Anglia hasonló tszulásokat intéztet ellenünk Konstantinápolyban. De ez csak negatív módon magyarázza Aehrenthal föllépését, azt, hogy mi nem tartoztatta vissza az annexiótól. De mi bírta rá? Mik voltak a pozitív okok? Hogy erre határozott feleletet adhassunk, le kellene szállnunk az általános elmélkedések magaslatáról és a konkrét tény konkrétokait kutatnunk. De ezek a konkrét, okok ma igen kevés ember előtt nyitvak. A legésyszerűbb magyarázat az volna, hogy hatalmunkat a délen nyilvánítani," hangsúlyozni, erősbíteni akarjuk és e célra; megragadtuk azt az alkalmat, a mely kihalkozott’ Később bizonyára bajosabb lett volna, előbb nem lehetett, hisz most is korálják. Azon a forrongó Balkánon mégis mást jelent az annexió,’ mint az okkupáció. Angliában azt mondják, hogy tönkretettük a szlávságot a’délen évtizedekre. Tönkretettük? Mi volt ott, mielőtt rátettük a kezünket a két tartományra ? Micsoda virágzó életet pusztítottunk el? Rablóbandáktól -tisztítottuk meg a BAkSit-A borbélysegéd pedig odakünn várakozik. Borotválni jött. Kezdtem hajazni hozzá, hogy Weltnerék kissé, rosszul csavarták el a főváros életének a gépezetét. Néhány srófót kifelejtettek. Na, de hiszen sok a csavar ilyen nyolcszázezre® életre szóló gépezetben, nem csoda, hogy elnéztek néhányat. Mikor tehát távozni készülök hazairól, sóhajtva szólok . • A legvastagabb botomat kérem, mert ma egész nap gyalogolni fogunk. A villamos és bérkocsis, elvtársak bizonyára sztrájkolnak. A gyerekek pedig otthon maradjanak", mert akit ma le nem tipor , a rendőr lova, a százezrek haragjának a tüze pörkölt meg. Meghatva lépek ki a kapualjból és arra gondolok, hogyan fogom viszontlátni az én drága Budapestemet? Tegnap még zúgott, búgott az élet zajától. A villamos kocsi csilingelt és száguldott, az automobil tülkölt és gázolt, a frakker repült és szidta a smucig pasast, a konflis cammogott és nemkülönben gyalázta fösvény utasát, az üzletek tükörablakai csillogva csillogtatták felénk a bécsi portékát, a mozik hirdető táblái kiabálva rikítottak s a többi. Ma? Ma bizonyára elnémult, behunyta szemét és reszket a főváros. Illetőleg, az egyik fele dühöng, a másik fele remeg. Nem zúdul az utcán villamos, nem vágtat a gummikerekű, gyalog járunk, gyalog bizony, még csak nem is omnibuszon. Jobban mondva szaladunk a lovasrendőrök elül. Körülöttünk pedig néma a velszi tartomány. Az üzletek leeresztett vasrédők mögött ülik meg az év utolsó napját, Szilveszter estén pedig ránk borul a sötétség, az árvaság érzete. Még csak az újévi borravalót sem szíveskednek elfogadni tőlünk pincér barátaink, hogy kellőképpen érezzük jónak ezt a részét. Kulturországot teremtettünk. Az ellenünk irányuló vakmerő aspirációk elég gátat építettünk. Akit a balkánnépek nem respektálnak, az el van veszve. Andrássy Gyula gróf hagyományos eszméjéhez maradtunk hívek. Erőt mutattunk. Hogy azok följajdulnak, a kiksújtva érzik magukat, nagyon természetes. De jobb, ha följajdulnak, mintha szemtelenkedni merészkednek. Minden nemzet jogait tiszteljük, de csak nem tagadhatja senki, hogy se Szerbia, se Montenegró nem kulturállamok, hogy eddig csak Bulgária mutatkozott fogékonynak kultúrás haladásra. Hogy később mi lesz, senki sem tudhatja. A világtörténetnek van logikája, de nem az, melyet mi szoktunk neki imputálni, az a logika csak utólag válik nyilvánvalóvá. De ha szomszédságunkban rosszhiszemű nép tanyázik, az ellen — lesz, ami lesz — jobb védekezni, mint késő bánatra okot szerezni. Azt hisszük,ilyesféle lehet Rehrenthalokmenete. Horry egyéb is lappang-e az ügy mögött, egy erős délszláv terület szervezése Magyarország és Ausztria égisze alatt, illetőleg trialisztikus államalakulás képe, terve, nem tudjuk és nem hisszük. Mondják, hogy ily tervek forrnak Bécsnek ama politikai köreiben, melyeket Lueger dr. pártfogásába vett. Az az úr valóban hihetetlen módon kacérkodik Zágrábbal, a mint kacérkodik Bukaresttel is és mindennel, a mi a magyarnak ellensége. Egyike ő azoknak a sötét alakoknak, kik hihetetlen korlátoltsági Ausztriát örvény felé taszítják. Longus est ordo idem potentium. Hosszú sora van azoknak, kik ugyanarra törnek, a mohácsi vész óta. Csoda, hogy célt nem értek. * De ha a magunk szerepére gondolunk ebben a szövevényes gépezetben, először is tudatunkba jó, hogy egészen árván és elszigetelten állunk a világban. Semmi rokonunk sincsen, hiába tanítja Vámbéry a török-magyar fajrokonságot. Szláv talán száz millió van a világon, a román népek is jócskán vannak, a német itt Európában is közel van a hetven millióhoz, és ezek nincsenek elszórva, hatalmas birodalmakat alkotnak, melyek mágnesként vonzzák fajrokonaikat. Mi idegenek vagyunk és akikkel szövetségben élünk, az osztrák németek és az osztrák szlávok, a mi leghóbortosabb és legelkeseredettebb ellenségeink. Mit akarnak tőlünk? Mindenekelőtt pénzünket. Azelőtt azt hittük, hogy a hadsereget féltik jobban, mint zsebüket. Most zavarban vagyunk, mitfigyelük. Ha gazdasági önállóságunkért küzdünk, akkor az a főbaj , ha a hadseregben akarunk érvényesülni, úgy tesznek, mintha gazdasági önállóságunkat nem bánnák. Megrmérvezték sajtóink után nős voltunkat a szakszervezetek föloszlatása dolgában. Ámde, amint kilépek az utcára, szinte a földbe gyökerezett a lábam. Az általános sztrájkról való ábrándom, egyszerre szétcsoszlott. Hol itt sztrájk? Valamennyi üzlet nyitva, még a nagy tükörablakok is oly gúnyosan vigyorognak az utcára, mintha azt mondanák: — Csak azért se félek! Borbolya úr, a borbély nyugodtan keveri segédeivel a babot, Rostás uramnak, a cipésznek a műhelyében vígan táncol az ár, Gubás uramnak, a szabónak a helyiségében álló csattog, Blau úr, a sarki szatócs frissen és üdén incselkedik a szobalányokkal és Korpás uramnak, a mészárosnak a legényei teljes lelki nyugalommal forgatják a bárdot, engem pedig, aki abban a hiszemben, hogy nem kell félni, mert sztrájk van, sétateremül a villámos síneket választottam, csaknem elgázolt a villámos. Ez hát az általános sztrájk ? Még ha legalább a villámos kocsinknak, melyre felkapaszkodtam, nem kellett volna — ősi szokás szerint — minden percben megállani, hogy megvárja, amíg a nagy teherszállító kocsik elsétálnak előtte. Tüntetésnek, tömegnek, száguldó lovasrendőrnek se hite, se hamva. Minden halad, cammog vagy siet a maga hétköznapi módján. Csak éppen a kávéházak leeresztett redői emlékeztettek arra, hogy Weltnerék egy napra nye pozvolimot kiáltottak a fővárosnak. Más egyéb semmi. Délután öt órakor a kávéházak tükörablakai is megvilágosodtak, a pincér urak levetették a haragos ábrázatukat, munkába álltak és nekünk, burzsoáknak, mindent megbocsátva, szíveskedtek elfogadni tőlünk az újévi borravalót, odaát lakó nemzetek lelkét, melyet gyűlölettel töltöttek el ellenünk. Ha Magyarország ellen kell indulni, egyszerre dinasztikusabbak, mint a dinasztia. Ha Magyarország nyugodt, akkor eléneklik a Wacht am Rheint és a cári himnuszt. Egyedül megfogható argumentum mindebben gyarmati helyzetünk föntartása, gazdasági kizsákmányolásunk. A politikai fügetlenségünket is azért rettegik; hiszik, tudják, minél teljesebb emez, annál kevésbbé föntartható amaz. Ily körülmények közt mi a mi teendőnk? Elsősorban, minden további meggondolás nélkül a mi teljes, föntartás nélküli, hézagtalan egységünk. Esie kell viselkednünk, mint a hadseregnek háború idején, fegyelmezetten, egységesen,, mozgékonyan, hogy minden megtámadott ponton imponáló erővel megjelenhessünk. Nekünk nem szabad sopánkodnunk, hogy így meg úgy félreismernek bennünket; nekünk nem szabad semmiben, desemmiben se bíznunk, csak saját erőnkben. Csak az erősé a világ. Ez barbár elv ? Nem igaz! Az erő egyszersmind az egészség felé, az erkölcsi , egészségé. És csak az erkölcsileg egészségesek érdemlik az életet, ha népről van szó. A társadalmi életben gondoskodunk a nyomorékokról is,de a népek életébenkipusztul a nyomorék, vagy gondját viselik, amitől Isten óvjon bennünket. Aki a mi körülményeink közt ápolja a pártszakadásokat, vallási és nemzetiségi szakadásokat, a társadalmi szakadásunkat, hazája ellen vét, aláássa létének fundamentumát. A magyarságot föl kell világosítani, hogy harc közepén áll, amely annál veszedelmesebb, minél csöndesebben folyik, majd gazdasági, majd egyéb eszközökkel, ugvaron észre se vesszük. A magyarságot föl kell világosítani, hogy vége a régi gyöngyéletnek, amikor Európa is aludt és mi is aludhattunk és nyugodtan hízhattunk és hízásunkat az egészség jelének nézhettük. Lassan-lassan elszigetelnek, körülzárnak, hogy elveszíthessenek bennünket. * Végre is népeket tanítani és nevelni is lehet, a magyart pedig különösképpen. Megtanultuk a kereszténységet, meg az európai kultúrát, meg mindent, amire jó lélekkel tanítottak. Nem tudnók megtanulni az új időt is? Csak nyíltan és férfiasan kell beszélni a magyarsággal, megérti az. Megértette a 67-iki kiegyezést, meg fogja érteni az új pártalakulás szükségét. Kell akadnia annak a férfiúnak, aki nem törődve egyéni ambíciókkal, pillanatnyi rázkódásokkal, kezébe veszi a kibontakozás művét és jó véghez juttatja. Eddig inkább csak uralkodni, kormányozni tudtunk; a munkát hadd végezzék mások. Most az egész magyarságnak össze kell fogni és dolgozni ereje legnagyobb feszültségéig. Tudnia kell mindenkinek, hogy vége a nyugalomnak, a nembánomságnak, a keleti apátiának, melyre bizony hajlandóságot mutattunk. Lehetetlen, hogy ez a fölébredés lehetetlen legyen, mint ellenségeink hirdetik. Ne tagadja senki. Mindnyájan fásultan élünk; olyan kedvünk van, hogy undorodunk a forum lármájától,melyben annyi hitvány, hazug hangot fedezünk föl. Nem bízunk vezéreinkben és nem bízunk önmagunkban. De ez a kedvünk, vagy inkább kedvetlenségünk úgy fog elmúlni, mint a köd, ha a nap süti, csak érezzük, hogy erős akaratú férfiak állnak a kormány rúdjánál. Caeterum censeo: a pártegyesülésnek meg kell történnie, ez lesz első jele annak, hogy a válság, mely tulajdonképp már húsz év óta tart, erejében megtört és a szervezet immár gyógyul. Vannak idők, mikor jobban gondozhatjuk saját egyéni érdekünket, tudniillik, ha a haza dolga rendben van. De ha a haza veszélyben, akkor nem gondozhatjuk jobban saját érdekeinket, mint ha a hazáért hozzuk rendbe. ”