Budapesti Hírlap, 1909. november (29. évfolyam, 259-283. szám)

1909-11-02 / 259. szám

á­ gos kisebbségnek is átengedhetné az ügyek vezetését. Negyvennyolcas párt hatvanhetes alapon a kormányon? Az egyenes eszű magyar nem tűrheti azt sokáig.­­ Nem a kormányt, hanem a számot. Azt előbb­­utóbb agyon kell hallgatni. Minél kör­­mönfontabb okoskodással akarnák össze­egyeztetni a — tüzet a vízzel, a vaskari­kát a faanyaggal, az én magyarom annál bizalmatlanabb lenne. És nem kevésbbé az, ha annyi alku, annyi kibontakozásra való készség után a negyvennyolcas többség mégis lema­radna a versenyben és ellenzékbe szo­rulna megint teljes egészében hirdetni a — perszonális uniót. Iv­ hinné, hogy ez a párt valaha kivívja, hogy nem lesz megint hatvanhetessé abban a pillanat­ban, a­mikor a király bizalma feléje for­dul? Ki lelkesedhetnék rendületlen biza­lommal egy ilyen radikális pártért? Ez bizony a negyvennyolc válsága. Nem a történelem nagyszerű évszámáé, hanem a mai többségi párté. A válság pedig elszomorítóan súlyos. Még él a nagy párt, de szinte kedvem volna ilyen változatban alkalmazni rá az Antonius szavait: Siratni jöttem Cézárt, nem temetni. Mégis, kesergésre sincsen ok. A negyvennyolc, az szent, az elbuk­­hatatlan, az minden magyar emberé, valameddig egész korszakalkotó mivol­tában nem lesz a valóságé. Annak nem ellentéte sem a hatvanhét, sem semmi­féle szám a végtelenséget kifejező dúlt nyolcasig, mert nincs derék magyar, csak honáruló lehet, a­ki azokkal a ne­mes eszmékkel szembe akarna állani. De az 1848-as politikai párt anakroniz­mus 1909. végén. A történelmet nem le­het visszacsinálni, sem a jelent rohaná­sában föltartóztatni. 1848-ban apostoli ihletettségű­ nagyjaink törekedtek jobb sorsa felé a hazának az akkori viszo­­nyokból. De ma más a helyzet, mint ak­kor volt. Ma ők is másként gondolkozná­nak, másként cselekednének. Az ő utópiáikból, terveikből ma már sok minden valóság, törvény, s van bennük sok olyan is, a­mi már tárgytalan, vagy ma sem elérhetőbb. Egészében véve mit csináljunk a nagyapáink programjával? Ragaszkodunk minden idők értékes ha­gyományához, de azért csak a mából in­dulhatunk az új jövő felé. Deák Ferenc 1867-ben 1848-as is volt, de 1790-es is, sőt 1723-as és 1222-es, végelemzésben 1000-es és 894-es, mert a pusztaszeri szerződésen kezdve, Szent István megkoronázásán, az arany bul­lán, a pragmatika szankción át, közbül is számos törvény s maga a hatvanhét is szilárd bástyája Magyarország független­ségének. Nemcsak a szám nem fejezi ki hát a többségi párt programját, hanem a „függetlenségi”” jelző sem. Mind azok vagyunk, függetlenségiek. Ez az ország független, semmi más országnak alá nem vetett volt és fog maradni s a mi a közös uralkodó másik birodalmához való kap­csolata folytán hiányzik is függetlensé­gének némely nyilvánulásában, el fogja érni, biztosan, számok nélkül is, a ren­des, nyugodt, természetes gyarapodás, erőfejlés útjain. Negyvennyolcasság ? Függetlens­ég ? Mi szükség az elvet hirdetni az ország legnagyobb, kormányra hivatott pártjá­nak, ha más gyakorlatot kénytelen foly­tatni? Ha más a gyakorlata, legyen meg­felelő a programja és a neve is; ezt kí­vánja az őszinteség, a magyar politika egyenessége, erkölcsi idealizmusa. A leg­dicsőbb múltnak, a negyvennyolcasnak a föltámasztására is kár pazarolni a nemzet erejét; bár a népképviselet na­gyobbik felét tevő pártnak még oly ne­mes, de a gyakorlattal össze nem férő elvi programmal lehetetlenné tennie magát. Mert azt a szent elvet, a független­séget, pusztán csak emlékezet okáért hangoztatni a többségi párt elnevezésé­ben és programja nem gyakorlati részé­ben — igazán nem szükséges. Más pár­tokkal szemben sem, a nemzettel szem­ben pedig ugyancsak nem. Ausztriát pe­dig csak ok nélkül ingerli, ijesztgeti s az uralkodóházat is csak nyugtalanítja a külön külképviselet, önálló hadsereg, perszonális unió „elvitt programja. A­míg a magyar magyar marad, a függetlenség eszméje egyetlen hazafi lelkében sem szunnyad el, és megszűnik nálunk minden pártkülönbség, mihelyt a teljes függetlenség gyakorlati pro­grammá válhatik, vagy hozzá való jo­gunkat kétségbe vonják, megtámadják. Mert Magyarországon minden poli­tikai párt és az egész nemzet negyven­­nyolcas és függetlenségi, a­mennyiben politikai végső céljainak elvi része a tel­jes függetlenséget foglalja magában. De programot és elnevezést a többi párt nem a mindnyájunkkal közös „elvitt, ha­nem a megkülönböztető gyakorlati tö­rekvések köréből vesz. Mi értelme van tehát annak, hogy a többség ma is negyvennyolcasnak és füg­getlenséginek nevezi magát, (akárcsak magyarnak nevezné) és nevével és elvi programjával megnehezíti a maga bol­dogulását, programja gyakorlati részé­nek érvényesítését s az annyira kívána­tos egészséges pártviszonyok kialaku­lását? A külügyminiszter a királynál, Bécsből je­lentik, hogy a király ma délelőtt Aehrenthal gróf külügyminisztert hosszabb ideig tartó külön kihall­gatáson fogadta. A képviselőház bizottságaiból. rAz össze­férhetetlenségi bizottság november nyolcadikén dél­előtt tizenegy órakor ülést tart a képviselőházban. « iránt, s ha ezt nem is mutatta ki, nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa. Sőt, mikor férje meghalt, sem tudta magát rászánni, hogy elhagyja az annyira nem szeretett országot, csakhogy a király közelében maradhasson. Csak egyszer haragudott meg rá komo­lyan: mikor Maintenon asszony tanácsára rá­­kényszerítette egyetlen fiát, a chartres-i herce­get, a későbbi régenst, hogy elvegye Blois her­cegnőt, a király természetes leányát, kit Main­tenon asszony nevelt. Ekkor haragja nem ismert határt. Tele­sírta a versaillesi folyosókat, s fiának, mikor vőlegény lett, az egész udvar előtt oly csattanós pofont adott, hogy a szomszéd termekben is, meghallották. Ezután Liselotte soká kegyvesztett volt. Csak mikor férje hirtelen meghalt, a királlyal való összeveszése következtében, igyekezett XIV. Lajos jósággal és figyelemmel kárpótolni őt veszteségéért. De a teljes megbocsátás előtt Mme de Maintenon elébe tartotta egyik elfogott levelét. Ebben a Zsófia választófejedelemnének irt levélben az udvarról becsmérlőleg nyilatko­zott, Franciaország mindenféle fogyatkozását elárulta és Maintenon asszonyt vieille ordure­­nek nevezte. Ez megsemmisítőleg hatott, s jó időre el­vette Liselotte harcias kedvét. Érdekes, a­mint egyik levelében leírja, hogyan kellett férje halála után az angol királyi párt fogadnia. Fején, először is, volt egy fehér kötő, rajta egy álla alatt lekötött, fekete főkötő, azon egy kemény „evrutette". Erről hét méter hosz­­szú gyapjúfátyol lógott le. A júliusi hőségben gazdagon hermelinnel díszített nehéz, fekete posztóruhát viselt, hét méteres hermelin­­uszállyal. Feketével leterített ágyra kellett le­feküdnie, olyan szobában, a­hol még a padló is feketével volt bevonva. Világos nappal karosgyertyatartóban ti­zenkét gyertya égett, másik tizenkettő pedig a kandallón. Így kívánta ezt az akkori étikét. XVI. Lajos korából, ha lehet, talán még több memoár maradt. Hogy csak a legújabban megjelenteket említsem: Le vicomte de Batz, Lenotre rendezésében, Souvenirs du marquis de Voitons, La marquise de Lage de Volude. Ez utolsó már a harmadik kiadást érte, s Beau­­regard írt hozzá előszót. Engem legjobban megragadott az isme­retlenebbek közül Serignan rendezésével Cor­­respondence inedite du duc de Lauzun (Lauzun herceg kiadatlan levelezése) és Mme de Custine. Lauzun unokája volt az előbb említett­nek, s a legszebb és talán a legkedveltebb férfiú volt XVI. Lajos udvarában, kiről azt suttogták, hogy Mária Antoinette kegyeiben is részesült. Levelei valóságos szellemi tűzijátékok. Mily könnyedén siklik keresztül a királynéval való barátságán is. Nem vall be semmit, sőt tagad, s mégis sejtet. Leírja a kis Trianon pásztor­játékait is, színesen, élénken. Csak mikor a ki­rályi család szenvedéseiről és bebörtönözéséről beszél, emelkedik ily könnyű­vérű­ világfitól alig várható, bámulatos magaslatra. Mme de Custine Custine tábornok menye és Custine kapitány neje volt. Ez a bátor asz­­szony naponként ott állt a Conciergerie előtt, mi­alatt apósa és férje fölött törvényt ültek, kiknek egyedüli vétkük az volt, hogy a forradalom alatt a határon idegen ellenséggel szemben véd­ték hazájukat. A Conciergerie udvara mindig zsúfolva volt feldühödt néppel. Egyszer azután valaki fölis­merte az egyszerű, polgári ruhába öltözött Mme de Custinet. Kiabálva, fenyegetőzve közeledtek a feléje. A következő percben talán lerántották volna. Ekkor egy asszony a népből, kis gyer­mekkel a karján, lépett hozzá: — Vegye, — szólt, s a gyermeket kar­jára adta. A nép lecsendesedett, s helyet csinált Mme de Custinenek, a­ki nyugodtan ment végig köztük a Szajna hídja felé. A híd közepén a szegény asszony vissza­vette gyermekét. Egy tekintettel, szó nélkül vál­tak el, s nem látták többé soha egymást. A memoárok egy része azonban felületes, udvari intrikák körül forog. Van száraz és tárgyilagos is, mint például a Fain báróé, a­ki titkára volt I. Napóleonnak, s leírja, hogyan osztotta be a császár napjait. Mikor dolgozott. Mennyit, mit és mikor evett. Mit vitt magával, ha háborúba ment, s kik kisérték el környeze­téből. Mindent aprólékosan. Nem mondom, ez érdekes, mivel a nagy császárról van szó. De tartozunk-e érdeklődni akkor is, ha rég elfeledett emberek apró-cseprő dolgai vannak leírva? Pedig ilyen memoár is van elég! S Páris­­ban ezeket is nagy szorgalommal olvassák. Ne­künk is vannak emlékirataink. A Rákóczi-kor­­ban és a forradalom idején írtak hőseink és hőslelkű nagyasszonyaink eleget. De mennyi nehéz megpróbáltatás, szenvedés és megalázta­tás van ezekben leírva! Torkunk kiszárad, kezünk ökölbe szorul, ha olvassuk, és a fülánk csak mélyebbre hatol szívünkbe. Nietzsche azt mondja: ha valakinek jó­akarója vagy, nyomort és szenvedést kívánt neki, mert ettől erősödik a lélek. Vajha a magyar lélek is megerősödött volna a sok nyomorban és szenvedésben, hogy nem csüggedve, bátran, újra meg tudjon küz­deni az előtte levő nehéz megpróbáltatásokkal. BUDAPESTI HÍRLAP (259. sz.) 1909. november 2.

Next