Budapesti Hírlap, 1909. november (29. évfolyam, 259-283. szám)
1909-11-02 / 259. szám
á gos kisebbségnek is átengedhetné az ügyek vezetését. Negyvennyolcas párt hatvanhetes alapon a kormányon? Az egyenes eszű magyar nem tűrheti azt sokáig. Nem a kormányt, hanem a számot. Azt előbbutóbb agyon kell hallgatni. Minél körmönfontabb okoskodással akarnák összeegyeztetni a — tüzet a vízzel, a vaskarikát a faanyaggal, az én magyarom annál bizalmatlanabb lenne. És nem kevésbbé az, ha annyi alku, annyi kibontakozásra való készség után a negyvennyolcas többség mégis lemaradna a versenyben és ellenzékbe szorulna megint teljes egészében hirdetni a — perszonális uniót. Iv hinné, hogy ez a párt valaha kivívja, hogy nem lesz megint hatvanhetessé abban a pillanatban, amikor a király bizalma feléje fordul? Ki lelkesedhetnék rendületlen bizalommal egy ilyen radikális pártért? Ez bizony a negyvennyolc válsága. Nem a történelem nagyszerű évszámáé, hanem a mai többségi párté. A válság pedig elszomorítóan súlyos. Még él a nagy párt, de szinte kedvem volna ilyen változatban alkalmazni rá az Antonius szavait: Siratni jöttem Cézárt, nem temetni. Mégis, kesergésre sincsen ok. A negyvennyolc, az szent, az elbukhatatlan, az minden magyar emberé, valameddig egész korszakalkotó mivoltában nem lesz a valóságé. Annak nem ellentéte sem a hatvanhét, sem semmiféle szám a végtelenséget kifejező dúlt nyolcasig, mert nincs derék magyar, csak honáruló lehet, aki azokkal a nemes eszmékkel szembe akarna állani. De az 1848-as politikai párt anakronizmus 1909. végén. A történelmet nem lehet visszacsinálni, sem a jelent rohanásában föltartóztatni. 1848-ban apostoli ihletettségű nagyjaink törekedtek jobb sorsa felé a hazának az akkori viszonyokból. De ma más a helyzet, mint akkor volt. Ma ők is másként gondolkoznának, másként cselekednének. Az ő utópiáikból, terveikből ma már sok minden valóság, törvény, s van bennük sok olyan is, ami már tárgytalan, vagy ma sem elérhetőbb. Egészében véve mit csináljunk a nagyapáink programjával? Ragaszkodunk minden idők értékes hagyományához, de azért csak a mából indulhatunk az új jövő felé. Deák Ferenc 1867-ben 1848-as is volt, de 1790-es is, sőt 1723-as és 1222-es, végelemzésben 1000-es és 894-es, mert a pusztaszeri szerződésen kezdve, Szent István megkoronázásán, az arany bullán, a pragmatika szankción át, közbül is számos törvény s maga a hatvanhét is szilárd bástyája Magyarország függetlenségének. Nemcsak a szám nem fejezi ki hát a többségi párt programját, hanem a „függetlenségi”” jelző sem. Mind azok vagyunk, függetlenségiek. Ez az ország független, semmi más országnak alá nem vetett volt és fog maradni s a mi a közös uralkodó másik birodalmához való kapcsolata folytán hiányzik is függetlenségének némely nyilvánulásában, el fogja érni, biztosan, számok nélkül is, a rendes, nyugodt, természetes gyarapodás, erőfejlés útjain. Negyvennyolcasság ? Függetlenség ? Mi szükség az elvet hirdetni az ország legnagyobb, kormányra hivatott pártjának, ha más gyakorlatot kénytelen folytatni? Ha más a gyakorlata, legyen megfelelő a programja és a neve is; ezt kívánja az őszinteség, a magyar politika egyenessége, erkölcsi idealizmusa. A legdicsőbb múltnak, a negyvennyolcasnak a föltámasztására is kár pazarolni a nemzet erejét; bár a népképviselet nagyobbik felét tevő pártnak még oly nemes, de a gyakorlattal össze nem férő elvi programmal lehetetlenné tennie magát. Mert azt a szent elvet, a függetlenséget, pusztán csak emlékezet okáért hangoztatni a többségi párt elnevezésében és programja nem gyakorlati részében — igazán nem szükséges. Más pártokkal szemben sem, a nemzettel szemben pedig ugyancsak nem. Ausztriát pedig csak ok nélkül ingerli, ijesztgeti s az uralkodóházat is csak nyugtalanítja a külön külképviselet, önálló hadsereg, perszonális unió „elvitt programja. Amíg a magyar magyar marad, a függetlenség eszméje egyetlen hazafi lelkében sem szunnyad el, és megszűnik nálunk minden pártkülönbség, mihelyt a teljes függetlenség gyakorlati programmá válhatik, vagy hozzá való jogunkat kétségbe vonják, megtámadják. Mert Magyarországon minden politikai párt és az egész nemzet negyvennyolcas és függetlenségi, amennyiben politikai végső céljainak elvi része a teljes függetlenséget foglalja magában. De programot és elnevezést a többi párt nem a mindnyájunkkal közös „elvitt, hanem a megkülönböztető gyakorlati törekvések köréből vesz. Mi értelme van tehát annak, hogy a többség ma is negyvennyolcasnak és függetlenséginek nevezi magát, (akárcsak magyarnak nevezné) és nevével és elvi programjával megnehezíti a maga boldogulását, programja gyakorlati részének érvényesítését s az annyira kívánatos egészséges pártviszonyok kialakulását? A külügyminiszter a királynál, Bécsből jelentik, hogy a király ma délelőtt Aehrenthal gróf külügyminisztert hosszabb ideig tartó külön kihallgatáson fogadta. A képviselőház bizottságaiból. rAz összeférhetetlenségi bizottság november nyolcadikén délelőtt tizenegy órakor ülést tart a képviselőházban. « iránt, s ha ezt nem is mutatta ki, nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa. Sőt, mikor férje meghalt, sem tudta magát rászánni, hogy elhagyja az annyira nem szeretett országot, csakhogy a király közelében maradhasson. Csak egyszer haragudott meg rá komolyan: mikor Maintenon asszony tanácsára rákényszerítette egyetlen fiát, a chartres-i herceget, a későbbi régenst, hogy elvegye Blois hercegnőt, a király természetes leányát, kit Maintenon asszony nevelt. Ekkor haragja nem ismert határt. Telesírta a versaillesi folyosókat, s fiának, mikor vőlegény lett, az egész udvar előtt oly csattanós pofont adott, hogy a szomszéd termekben is, meghallották. Ezután Liselotte soká kegyvesztett volt. Csak mikor férje hirtelen meghalt, a királlyal való összeveszése következtében, igyekezett XIV. Lajos jósággal és figyelemmel kárpótolni őt veszteségéért. De a teljes megbocsátás előtt Mme de Maintenon elébe tartotta egyik elfogott levelét. Ebben a Zsófia választófejedelemnének irt levélben az udvarról becsmérlőleg nyilatkozott, Franciaország mindenféle fogyatkozását elárulta és Maintenon asszonyt vieille ordurenek nevezte. Ez megsemmisítőleg hatott, s jó időre elvette Liselotte harcias kedvét. Érdekes, amint egyik levelében leírja, hogyan kellett férje halála után az angol királyi párt fogadnia. Fején, először is, volt egy fehér kötő, rajta egy álla alatt lekötött, fekete főkötő, azon egy kemény „evrutette". Erről hét méter hoszszú gyapjúfátyol lógott le. A júliusi hőségben gazdagon hermelinnel díszített nehéz, fekete posztóruhát viselt, hét méteres hermelinuszállyal. Feketével leterített ágyra kellett lefeküdnie, olyan szobában, ahol még a padló is feketével volt bevonva. Világos nappal karosgyertyatartóban tizenkét gyertya égett, másik tizenkettő pedig a kandallón. Így kívánta ezt az akkori étikét. XVI. Lajos korából, ha lehet, talán még több memoár maradt. Hogy csak a legújabban megjelenteket említsem: Le vicomte de Batz, Lenotre rendezésében, Souvenirs du marquis de Voitons, La marquise de Lage de Volude. Ez utolsó már a harmadik kiadást érte, s Beauregard írt hozzá előszót. Engem legjobban megragadott az ismeretlenebbek közül Serignan rendezésével Correspondence inedite du duc de Lauzun (Lauzun herceg kiadatlan levelezése) és Mme de Custine. Lauzun unokája volt az előbb említettnek, s a legszebb és talán a legkedveltebb férfiú volt XVI. Lajos udvarában, kiről azt suttogták, hogy Mária Antoinette kegyeiben is részesült. Levelei valóságos szellemi tűzijátékok. Mily könnyedén siklik keresztül a királynéval való barátságán is. Nem vall be semmit, sőt tagad, s mégis sejtet. Leírja a kis Trianon pásztorjátékait is, színesen, élénken. Csak mikor a királyi család szenvedéseiről és bebörtönözéséről beszél, emelkedik ily könnyűvérű világfitól alig várható, bámulatos magaslatra. Mme de Custine Custine tábornok menye és Custine kapitány neje volt. Ez a bátor aszszony naponként ott állt a Conciergerie előtt, mialatt apósa és férje fölött törvényt ültek, kiknek egyedüli vétkük az volt, hogy a forradalom alatt a határon idegen ellenséggel szemben védték hazájukat. A Conciergerie udvara mindig zsúfolva volt feldühödt néppel. Egyszer azután valaki fölismerte az egyszerű, polgári ruhába öltözött Mme de Custinet. Kiabálva, fenyegetőzve közeledtek a feléje. A következő percben talán lerántották volna. Ekkor egy asszony a népből, kis gyermekkel a karján, lépett hozzá: — Vegye, — szólt, s a gyermeket karjára adta. A nép lecsendesedett, s helyet csinált Mme de Custinenek, aki nyugodtan ment végig köztük a Szajna hídja felé. A híd közepén a szegény asszony visszavette gyermekét. Egy tekintettel, szó nélkül váltak el, s nem látták többé soha egymást. A memoárok egy része azonban felületes, udvari intrikák körül forog. Van száraz és tárgyilagos is, mint például a Fain báróé, aki titkára volt I. Napóleonnak, s leírja, hogyan osztotta be a császár napjait. Mikor dolgozott. Mennyit, mit és mikor evett. Mit vitt magával, ha háborúba ment, s kik kisérték el környezetéből. Mindent aprólékosan. Nem mondom, ez érdekes, mivel a nagy császárról van szó. De tartozunk-e érdeklődni akkor is, ha rég elfeledett emberek apró-cseprő dolgai vannak leírva? Pedig ilyen memoár is van elég! S Párisban ezeket is nagy szorgalommal olvassák. Nekünk is vannak emlékirataink. A Rákóczi-korban és a forradalom idején írtak hőseink és hőslelkű nagyasszonyaink eleget. De mennyi nehéz megpróbáltatás, szenvedés és megaláztatás van ezekben leírva! Torkunk kiszárad, kezünk ökölbe szorul, ha olvassuk, és a fülánk csak mélyebbre hatol szívünkbe. Nietzsche azt mondja: ha valakinek jóakarója vagy, nyomort és szenvedést kívánt neki, mert ettől erősödik a lélek. Vajha a magyar lélek is megerősödött volna a sok nyomorban és szenvedésben, hogy nem csüggedve, bátran, újra meg tudjon küzdeni az előtte levő nehéz megpróbáltatásokkal. BUDAPESTI HÍRLAP (259. sz.) 1909. november 2.