Budapesti Hírlap, 1910. december (30. évfolyam, 285-311. szám)
1910-12-25 / 306. szám
134 19 ll. december 25. BUDAPESTI HÍRLAP (306.) sz. -------------------------------------------------------------------------------------- nem lehet: „nem halhat meg mindenki cukorbetegségben“. De hogy a vérontásban is legyen mérték, hódító erő többnyire egy lép föl s nem hasonló erőkkel való eldöntetlen vérfecsérlés a küzdelme, hanem győzelem, a mely vért csak annyit vesz, a mennyi a kultura vakolatához szükséges. A hóditó parancsolóan áll a középpontban s tőle jobbra-balra az emberiség türedelmes tartalékcsapatai. Kétféle tartalék: az egyik a már kiégett fajoké, ezekre nem is kell az új hódítónak leigázó erejét lekötnie, lassú degenerálódás teszi őket kezesekké; a másik a még öntudatlanságban szunyadó fajoké, ezeké a jövő, de napjuk fölkeltéig rabságban szelidittetnek. Imhol hát a história rendszere: a még szunyadó fajok azok az erőcentrumok, amelyek a nemzet keretében, de a kultúra szolgálatában a differenciálódás letéteményesei — a kirobbant fajok, meg azok, amelyeknek egyedüli erejük viszont már csak a centralizáció lehet, ezek ennek a visszatérítő erőnek az exponensei. A latin fajok például már ma ott vannak, hogy csak egyesülésükkel lesznek képesek fönnmaradni. Ők már az emberi testvériség tehermentesített bajnokai. De valamikor ők sem ismertek testvért, csak urat — már mint magukat — és szolgát — már mint a többit. Ma és a jövőben másoké ez a vélemény — de ezek is mind megtérnek majd oda, ahová a latinok már eljutottak. És amikor minden egyes népfaj kikristályosította már a nemzeti eszme erjesztő folyamatában azt a kultúrát, amely az ő lelkére köttetett, akkor aztán itt lesz az emberi kultúra teljességének élvezetében a páneszmék virágkora. Ki fog a végén derülni, hogy egyetlen pánfaj vagyunk mindannyian, édes testvérei egymásnak. És akkor meg lesz az evolúciója végére ért, az egységbe szökött világnyelv. A nyelv, amely világivá avatódásának alapföltételéül nemzeti, befejezésül pedig nemzetközi lett. Világnyelvről másról beszélni sem lehet. Az eszme ide világít. De váljon a gyakorlati kivihetőség is e világnyelv mellett szól-e, nem nyelvészeti abszurdum-e, hogy az összes, annyira ellentétes nyelvekből egyetlen nyelv lehessen? Szabályokkal, valóban, minden nyelv meglehetősen el van látva, de — kivételekkel is. Egyetlen nyelv szabályai s éppen az intenzív szabályai még nem ölelik föl magának annak a nyelvnek sem a belső egészét — a szabály előbb ér véget, mint az anyag. Éppen minél műveltebb valamely nyelv, annál inkább áll az róla, hogy a maga keretében is tele van ellentmondásokkal. Mintha a nyelvek anyagában ezek a „vadak" eleve öntudatlan kinyúlásai volnának a majdani kapcsolódásnak. Vannak, igaz, extenzív szabályok, amelyek az egész nyelv anyagát bekerítik és mindent bekebeleznek. De ezek csak a befogadó szája a nyelvnek, ám a megemésztésben, a megkívánt anyag belső földolgozásában nem vesznek részt, s nem rajtuk múlik, hanem a belső szerveken, az intenzíve működő szabályokon, hogy mit szív föl a rendszerük és mi marad emésztetlen ellentmondása, függeléke a rendszernek. Az extenzív szabályok csak a szükséges éhes anyaggyűjtők — ezek, mivelhogy már szabályok, szintén el nem múlhatnak, de megfékeztetnek s csak bizonyos körzetéhez juthatnak a világnyelv anyagának, amely osztozkodás súrlódásait lefokozza az is, hogy ezek a szabályok nem is nyelvegyedeket választanak el, hanem nagy nyelvcsaládokat. Ami pedig magát az alanyi nyelvet, a szavakat illeti, bizony, tőszavakban, de még képzőkben is minden nyelv elég szegény. Igaz, hogy a tőszónak éppen a szabályos varriálása a nyelv világosságához tartozik, de mert az árnyalatok egész kévét siklanak ki igy is a megrögzítés szándéka alól, minden nyelv kénytelen épp a megvilágításra idegen szókat fölszedni, a mi azonban magának a nyelvnek elhomályosítását eredményezi, mert az idegen szó tövestől-képzéstől kerül bele a nyelvbe: a szó megokolt, a rendszere ellenben be nem fogadott — holott a világnyelvileg fölszedett tőszavak, az egységes rendszerbe foglalt képzőkkel a teljes földerítését művelik a nyelvnek. A nyelv nem grammatika. A nyelv lélek. S csak mert ez a lélek maga a szabályosság, lehet a nyelvben szabályokat is fölfedezni. Ám ezekkel a szabályokkal nem lehet a teremtő lelket megkötözni, mert tartalmában a lélek egyre bővül és azért egyre tágít a maga alkotta szabályokon. Nem a grammatika a lelket, hanem a lélek a grammatikát formálja meg mindig a maga képére. A nyelvben egy folytonos reinkarnálódó processzusa folyik le a léleknek már ezen a földön, nemzedékről-nemzedékre, s minden új testesülés — ha nem is egészen más, ha láncolatos is — mégis mindig más. És mert a reinkarnálódó evolúció annak a nagy folyamnak a hátán kapja hajtóerejét, amely folyamban az emberi érintkezés hullámai hömpölyögnek, bizonyos, hogy az áramlás nem visszavezet a forrásokhoz, hanem célja a tenger. Mondjuk, hogy ez csak teória. Megvan azonban a nyelv centralizálódásának az igazoló gyakorlata is. Ott, ahol a nyelvnek már szükséges centralizálódnia, ott máris centralizálódik. A világtájék szaggató hatása a nyelvre annyira a végletekig biztosíttatott, hogy még egyetlen nemzet nyelvét is tájnyelvekre tagolja. A német nyelv különösen nevezetes erről, hiszen össze lehet hozni két olyan németet, aki egyáltalán nem érti meg egymást. De ne menjünk idegenbe; a magyar nyelv se kivétel. És mit látunk? Az intellektus kiemeli ezeket a nyelvdarabokat és egy testté forrasztja. Úgy szokták nevezni ezt, hogy „irodalmi" nyelv. Ez tévedés, mert csak mellékkörülmény, hogy írván alkotta meg a lángész ezt a nyelvet. Hanem ez a magyar nyelv. Ki beszéli a magyar nyelvet? A debreceni hajdú? Vagy a hevesi palóc? Vagy a szegedi pógár? Vagy a tuladunai magyar? Vagy a székely góbé? Egyik sem. A magyar nyelvet beszéli Petőfi Sándor, Arany János, Kossuth Lajos, Jókai Móric, Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Apponyi Albert, Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán, Molnár Ferenc és a többi. És az ország bármely zugában megérti őket az intelligens ember és esküszik rá: ez az én nyelvem! Mert a nyelvzseni leszáll minden zugok minden magyarjának szívére és meglesvén ajka nyilását, nem tagadja meg annak egyetlen rebbenését sem, de szimfóniába olvad benne mindaz, ami az avatatlannak zagyva, töredék, dacoló dialektus. A nyelvek világszimfóniája! Kábító tornyosulás! És mi csak Bábel tornyának látjuk. Pedig ez a szimfónia le van már kottázva: az, aki a karmesteri magasságban ül, kibontakozását is hallja már a fölzsongásból — látom, amint hibázhatatlan pálcájával megelégedetten dirigálja a folytatást. De meg fogjuk mi is hallani. Hol az a magasság, ahová a lángész föl nem ér? Azt a dirigáló pálcát koronkint mindig kezünkbe kapjuk mi emberek, mert ha a konceptus nem is, de a keresztülvitel a miénk. El fog jönni a Nyelv-Messiás. Halleluja! Ilalleluja! De csak a maga idejében jön el. Ma még hasztalanul jönne. Nemcsak mert a nyelvek legtöbbje még nem esett át a nemzeti eszme termékenyítő processzusán, hanem mert még egyébként sem állunk itt világpolgári mezben, a sietve sietők csak karrikatúrök. Ha ma valaki föl is fedezné a világnyelvet és valami elemi csodával el is tudná terjeszteni a föld kerekségén — vajmi rövid idő alatt, éppen mert beszélnék, úgy kiforgatnák egységéből, annyira áthasonítaná minden nemzet a maga ajkára, hogy a világnyelvű apáknak már a fiai, kongresszusra menvén, ismét nem értenék meg egymást, ha csak meg nem tanulnák újra a francia változatát a világnyelvnek. Az esperanto csak azért maradhat meg háborítatlanul a világnyelvének, mert nem beszélik. Amíg a rög magához köt, addig a rög beszél. Ha majd a rögnek már leróttuk tartozásunkat és fölszabadít bennünket, onnan kezdve jön csak a világpolgárság kora. Ha az emberi közlekedés sebessége nyomába ér a Föld forgásának, ha egy ország lesz ebből a mi világunkból, ha kaphatja magát a budapesti ember és ebédre átröppenhet Argentínába, délután pedig átrándulhat Washingtonba, hogy lássa, minő arcot vág bukásához Roosevelt, estére pedig már Irkuckban korcsolyázhat, hogy másnap reggel pontosan ott legyen a delegáció ülésén Bécsben — ha ez ilyen mozgalmasan, röpködően fog menni, ha az emberek minden távolságból sűrűn fognak érintkezni, nagy szükség lesz akkor a világnyelvre. Mert hogy Mezofantik legyünk mindnyájan, az mégsem lehet megoldása a nyelvproblémának, már csak azért sem, mert a technikai és exakt tudományok már ma sem engednek át annyi időt és teret a nyelv számára, hát még akkor! A közlekedés fejlődésének maximumán bizonyára az egész földgolyó lesz az a rög, amely az ajkakat megihleti. És akkor eljön a nyelv Messiása. De előbb szárnyainak kell nőni, ennek a lángésznek repülve kell jönnie — készítik is már szárnyait azok a hősök, a kik nap-nap után holtan buknak le a magasból. És ha eljön ez a Messiás, magyarok, a kik akkor élni fogtok, hozzátok — magyarul fog szólani. A világnyelvben minden nemzet csak a maga nyelvét fogja kapni — kibővítve. A maga nyelvét! Akarod tehát a világnyelvet művelni? Műveld a magyar nyelvet: nem művelheted benne eléggé a világnyelvet! Keresed a világnyelv apostolait? Megneveztem föntebb őket. Minden világeszme, a világnyelv is, eleven, sőt fejlődő testi valóságban régtől fogva megvagyon már köztünk. A ki magyarnak született és magyarnak is vallja magát — az a világpolgár, a mai fejlődési fokon. A ki megtagadja magyarságát, az nemcsak hogy nem magyar, hanem az — éppen azért — világpolgár sem, az az élet fejlődő folyamatából kipottyant senki. Nemzetközivé lenni csak nemzetek képesek. A nemzetköziségnek is csak azért lészen emberi színe-java, mert nem nemzetietlenségből eredt, összeget eredményül a maga teremtésében még az Úriesten is csak úgy képes fölmutatni, ha egységeket ad egymáshoz és nem ha nullákat. Haladó honfitársam, azt jól teszed, hogy orcád egyfelül magyar, másfelül meg emberi. De ládd, bátran elöntheti ugyanaz a pirulás mind a két orcádat, ha magyarságod ellen vétesz. A régi magyar hadbíróság. írta Takáts Sándor. ' 'A ledőlt fát a gyermek is kopácsolja. Újabb időben erősen divatra kapott a mi régi intézményeinknek korholása és gunyolása. Boldog s boldogtalan — ha ért hozzá, ha nem — azon vesződik, hogy nemzeti életünk régi intézményei iránt idegenséget keltsen. A miért ezer és ezer magyar vére folyt, a mi századokon át szent volt, ma a Csáky szalmája. Mindenki tépheti, mindenki rugdoshatja. Csak a modernséget kell pajzsul vennie, mondhat bármit, követőkre és hallgatókra talál. Az intézmények becsületes megismerése egyáltalán nem szükséges. Ez különben is sok kutatással és nagy fáradsággal jár. Untig elég, ha valaki a kopott könyvek kétes adatait ismeri. Csak ki kell színeznie minden dolognak rossz oldalát, elhallgatnia jó tulajdonságát — aztán kész a hatás és a siker. Vakon viheti a pártjára azt, akit akar. Az emberi fejlődésnek is megvan a tegnapja és a mája. S ennek a fejlődésnek minden mozzanata tanulságos, mert mindegyik magán viseli kora nemzeti sajátosságát és eredeti színezetét. Csak mélyreható szemmel kell vizsgálgatnunk, hogy megtaláljuk bennök azt a csodálatos erőt, mely elődeink lelki életét és gondolkozását mozgatta. A magyar intézmények legtöbbjét eleinknek vérük ontásával kellett megteremteniük, s századokon át vérükkel védeniük. Több századon át olyan viszonyok között tengődtünk, amik nem a haladás, hanem a hanyatlás útját egyengették. A létért való küzdelmünk háttérbe szorított mindent. S mégis voltak intézményeink, amikkel bátran előállhatunk ma is, mert csak tisztességet vallunk velök. S ha a viszonyokat is latba vetjük, amik között ez intézmények létre jöttek, akkor az elismerés s nem a gúny szavával kell őseinkről emlékeznünk. Ezek a gondolatok járják az ember fejét, mikor a régi magyar haditörvénykezés ismeretlen emlékeit lapozgatja. Amiért az ország ma nemzeti szempontból viaskodik, amit a hozzáértők a humanizmus érdekében hasztalanul követelnek, azt a régi magyar haditörvénykezésben mind megvalósítva találjuk. A törvénylátás minden izében magyar volt. A teljes nyilvánossággal együtt járt a védelem szabadsága! A katonai esküdtszék tagjainak jobbára a fel° a polgárság törvénytudó részéből került ki, s a katonaesküdtek között is nem csupán altisztek, de közlegények is akadtak. Még a legfelső magyar hadiszéknél is ott találjuk minden rend és osztály képviselőjét. A demokratikus szellem tehát nagyobb mértékben érvényesült, mint manapság. Igaz ugyan, hogy a régi katonai büntetések szigorúak, sőt sokszor kegyetlenek voltak, de hát ezt a korszellem hozta magával. Különben ezen a téren is sok mérséklés történt. A kegyelmezési jog ugyanis jobbára a magyar főtisztek kezén lévén, mindennapi jelenség a büntetések enyhítése. AXVI. és XVII. századi magyar hadi tör