Budapesti Hírlap, 1920. március (40. évfolyam, 53–78. szám)
1920-03-27 / 75. szám
Budapest, 1920. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Kifixetett érme: Egén évt. 310 korona fáj.Tre 11© kor., n.gr.é.Tr. 89 kor., egy hónapra 30 kor., Egyes szám éra Helyben, vlzeken •• pályaudvarokon 80 fillér. Bidatelek milliméter számitással, dijszabás szerint. V XL évfolya Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csatthay Ferenc Szombat, március 27. Szerkesztőség: Vili, ker., Riskk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., József-körut 5. szám, Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23— 84. / /Adagio. Irta Hegedűs Lóránt. Budapest, műre. 26. Ha megöregszem, a jjtert-ünkben szeretnék' ülni délesti óvott’az Apám almafái alatt, mikorajji^^már megcsípte a leveleket s azok egymásba ülöttve leszállinganak, rozsdás-vörösen. Onnét látni a Jókai-villa verandáját kék-sárga színes üvegjeivel: a nagy Mesélő ott vezetgetett, mikor fölkelt Íróasztalának rózsaszín gyertyái mellől gyermekkorom csodáia vette ásóbotját s elmagyarázta a szőlővirágzás i ineményét; a rózsabogarak csodálatos kalandjait, a szivárványt a Sashegy fölött, a magyar múltat s a sárga teleszkópon át megmutatta az Andromeda-csillagködét, ahol ögy csillagot sejtett. Lent Pestet látni s a nagy Dunát, amint szép-csöndesen, szép-méltóságosan, szép-hallgatagon folyik az örökkévalóság felé. Szeretnék muzsikát hallgatni, csak egyet: Beethoven második tételeit. Sohasem lesz szó, kinek annyi szava legyen, hogy leírhassa azt a soksódat, mely székben az adagjokban rejtőzködik. A még föl nem fedezett, emberi lélek zeng itt zsolozsmákat. Mély vágyódások, láthatatlan küzdés, meleg sírások, jajgató zsoltárok „együtt mélységek és magasságok". Minden kézzelfogható eloszlik, leveti állandónak hitt köntöse, s nagy- szerű zengzetek szárnyán Harmóniákba olvad. Csodás akkordok tanítanak meg arra, hogy amit állandóságnak éreztünk, az elmúló hulláma egy nagy ritmusnak. Vele múlik az Élet szép-csöndesen, szépméltóságosan, úgy, a mint illik. A nagy Bűvész-mester, az ős-lángész, mikor a szonáták és kvartettek adagjéit megköltötte, nem hitte azt, hogy száz évvel ő utána jön olyan nemzedék, mely rettentő marcangolásai s égbekiáltó nyomorgásai között az ő adagiójába kell, hogy meneküljön. Menekülnie kell, mert a valóság, mit látnunk s kezünkkel fognunk kell, ki nem bírható. A Lánchidat akarom látni s Pest bájos panorámáját, e helyett csak kis hirdetőcédulákat olvasok, ahol gyermekkocsit, lepedőt s kikopott ruhát árulnak, csakhogy kenyeret vehessenek. Múló zengyetekbe kell bujdosnunk azért, mert a mi magyar nemzedékünknek egyetlen vigasztalása s a jövőnek ereje az, hogy nem hihet, nem szabad hinnie a mostani alakulat állandóságában, valóságában. Nem igaz, nem állandóhatárok készülnek most Parisban; százszor nem igaz. írhatnak bármit a papirosra. pingálhatnak a csehek sárga, a románok vérül!-vörös, a délszlávok hupikék vonalakat Magyarország festőn: ezek szét fognak fosztani, mint az esz-moll . hanghu márhái. A mostani magyar nyomorúság fel fog oldódni egy nagyobb ritmussá s a nagyobb harmóniát nem szétdarabolásnak, hanem Magyarországnak hívják. Ezért a kegyetlen-keserű valóság. — mely ránk szakadt s melynek a vidámkodó magyar pártok még mindig alap, mernek a szeme közé nézni. — csak egy átmenő hangzata a nagy magyar szimfóniának. Talán a mi életünk is az. Nem tudom, megérjük-e a nagy ritmus visszatértét. De egyet tudok: azt, hogy nekünk, ezt ki kell állnunk, a népnélük kell élnie és nem szabad elhinnie az állandóságát. Túlélni, túlélni, semmi mást. Az adagióra el fog jönni a minuetto s a diadalmas kóda. Nehéz ezt leírni s nehéz fejünkbe venni, de meg kell lennie. A berlini egyetemen Treitsche arra tanított bennünket, hogy az országok határai nem állandók,hanem nozognak, s csak az emberi elmeke renyhesége nem tudja belátni ezt, mert, mindig megrögzött pontokat keres. Akkor kinevettük. Ma igaza van. Egész Európának csak mozgó határai vannak. Magyarországnak is. A határ szó nem jelent állandóságot. Sohasem hittük volna. Mégis így van. A belénk nevelt gondolkodásnak egy nagy, kemény darabja törött ki ezzel a fejünkből. De éppen úgy kitörött az emberiség haladásáról szóló hitünk is* melyet belénk neveltek. Tehát ne csodálkozzunk. Ennek a nemzedéknek megkülönböztetett sorsa az, hogy megérte abiszolus állandóságoknak relatív bizony*alanságokká való transzszubstanciáját *' az igazság Ur szineváltozását. Ha végignézünk majd életünkön — onnét az almafa alól, naspolyacserjék között, melyeken kopogva ugrál a kakuk és vörösbegy ell. Kozma Andor. Egyik fotLxyói) ipg.v.janwHMTfa/. 1 sten különös kegyelméből máig is ugyanannak a konzervatív patrícius családnak tulajdona, amely nyolcvan esztendővel ezelőtt megépítette. A család tagjai változtak, a ház nem. Lakói is vajmi ritkán, ügybérlő sincs a házban, aki legalább is huszonöt esztendő örömét és bánatát ne ott élte volna át. Van ellenben egy bérlő, aki már akkor is rég ott lakott a második emelet legbensőbb udvari lakásában, mikor a rajta kívül legrégibb a házivá beköltözött. Az a többiek emberemlékezete előtti egy bérlő, az az őslakó, egy öreg özvegy minő. Sőt most már két öreg minő. Mert az özvegynek egyetlen leánya, a ki mindig élt lakoit nála, de mellette évtizedeken át csak bájos mellékalakul szerepelt, idővel hozzáőszült, szinte hozzá azonosodott a mamához. Felületes levélhordók évekig is bejárnak a házba, míg végre derengeni kezd előttük, hogy a második emeleti utolsó számű méltósága két példányban van meg. A két egyenlően tiszteletreméltó, finom úrinő lakása belül sokkal nyájasabb mint udvari lakás nevezete után képzelhető. Benn kiderül, hogy voltaképpen nem is udvari, hanem kerti lakás az. Csak az előszoba, konyha, kamra és cselédszoba van az udvar felől. A két tágas, gyönyörű óscissygni bútorozós lakószoba hollandus csipkefüggönyein,átrajzolódnak az ablakukig felnyúló fák ágai. A kell, melyre ezek az ablakok néznek, régebben ugyanazon patrícius családé volt-kié a ház ma is. Akkor még vi- A'ágrrtfTTsokrok, vetemények, néha kedves urak, hölgyek és kacagó gyermekek is voltak benne. Most már néhány magas fán, némi giz-gazon, s a régi szilárd kőkerítésén kivil mi sem vall a kerti múltra. A kőkerítésbe nagy kapu van vágva, melyen áz olykor a túlsó ideából ócska vassal, gerendákkal, vagy törmelékkel terhelt szekerek hajtanak be, s lerakodnak a kerti telken. Hanem ez, a második emeleti ablakokból nézve, csak kevésbé kies látvány a réginél, de az eget, a napsugarat s a levegőt neni fogja el. Mégis, az ablakok mögött lakó özvegy minőnek az volt valamikor nyájas lakásában az első probléma: mi lesz velünk, ha az a rideg ember, aki a kertet nagy pénzért megvette, azt csakugyan beépíti egy tdlatos négyemeletes bérkaszárnyával? Ezt a problémát annyiszor felvetük akkor még csak tizennégy esztendős leánya előtt, hogy az még ma, ötven év után is, kegyeletesen számon tartja, mint kettejük első nagy közös aggodalmai. De ez a probléma már alig egy esztendő múlva elvesztette méregfogát. Mert a vevő, aki a kertet be akarta építeni, börzejátékos volt és az ezernyolcszázhetvenharmadiki nagy bécsi krachon úgy tönkrement, hogy hordárrá lelt. A kert aztán egy meggombolatlanul hitelező, félig szintén lerokkant vidéki takarékpénztár nyakába szakadt. Az bérbe adogatta rakodóhelyül addig is, míg valamely nagyszerű építési konjunktúra be nem ül. Ami,úgy látszik. .. kívánt mértékben máig sem ütött be, így az özvegy leányával együtt megszokta, hogy ez a probléma csak időnként szórakoztatja őket futó aggodalmakkal, de nem alkalmas arra, hogy egész lelkükkel tartósan belemerüljenek. Szerencsére, hamar kéznél volt egy új probléma. Mi lesz belőlünk, — töprengett az özvegy — ha igen! mondok annak a folyosó túlsó végén lakó gavalléros agglegénynek, aki megkérte a kezemet? Én még csak harminckilenc esztendős vagyok, leányom már tizenöt. Nem teszem-e ezt a nekem legdrágább lényt ,szerencsétlenné? Való-e, illik-e egy serdülő hajadon magammal vinni egy negyvenéves mostoha apához? Az anya, természetesen nagy kímélettel, közölte a keserves problémát leányával. Ezzel a probléma még keservesebbé lett. Annyira, hogy az anya részére meg is szűnt probléma lenni. Mert a leány rögtön zokogva kijelentette, hogy ő kész édesanyja boldogságáért zárdába vonulni s ott csöndesen meghalni. Minthogy azonban az anyának ez éppen nem lett volna boldogság, az visszautasította leánya önfeláldozó készségét, s a kérőnek egyszers mindenkorra határozott nemet mondott. A leány azért még jóideig kesergett a pro-blémán. Várjon nem tette-el akaratlanul ,örökre boldogtalanná imádott édesanyját? . . . Hanem mikor,három esztendő múlva őt kérte meg egy kis.fpséges fiatal emberi probléma nagyot fordult, de megint itt volt. Most már a leány töprengge: mi lesz egyedül élő, csakis ő hozzá ragaszkodó édesanyjából, ha ő elszakad tőle? S mi lesz ő belőle is, ha tudni fogja, — pedig mim* * ! A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldal.