Budapesti Hírlap, 1921. december (41. évfolyam, 271–295. szám)
1921-12-04 / 274. szám
Ára 9 korona. Budapest, 1921. XLI. évfolyam, 274. szám Vasárnap, december 4. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. •Előfizetési ára: Egész évre 660 K, félévre 340 K, negyedévre 170 K, egy hónapra 601. Egyes szám ára 3 korona. Ausztriában 8 kor-Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok ? József 43, József 53, József 63, József 23—84. Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. Kész az új kormány. Budapest, dec. 3. Egy kissé szépíti a fenti cím a dolgot. Semmi sem fejezi ki jobban a mi állapotunkat ennél a kormányválságnál. Mindnyájunknak fáj a foga egy pár új csizmára, de addig forgatjuk a tehetségünket ide, addig oda, amíg végre is kiderül, hogy nem telik többre, legföljebb egy fejelésre vagy talpalásra. Ez a kormány, amelyet a hegyek kétheti vajúdással szültek meg valahára, bizony nem is fejelés, hanem csak talpalás. Uj benne a belügyminiszter, Klebelsberg Rumi gróf személyében, uj Térfi Béla a rövid halottaiból feltámasztott közélelmezési minisztérium élén, félig uj Kállay Tibor, mert tényleg eddig is az volt, ami most névleg is: pénzügyminiszter, félig új, azaz hogy kissé viseltes Mayer János, aki az államtitkári székből telepszik át a miniszteribe, a nagyatádi Szabó Istvánéba. Meg merjük-e mondani, hogy ebben a rekonstrukcióban a legnevezetesebb talán az, aki nincsen benne, aki most utána ment a sokorópátkai Szabónak. Mert ez a mi nagyatádiak — visszanyert híres függetlenségünk óta — a legszívósabb életű miniszterünk volt. Beleült Károlyi Mihály alatt a bársonyszékbe s — leszámítva a proletárdiktatúra idejét — benne ült, mintha oda lett volna szögezve, makacsul, szakadatlanul, míg mellette két év óta úgy hullott a miniszter, mint ősszel a légy. Nem közönséges talentum kell az ilyen sikerhez, és a mostani válságon is ő tudta a legnagyobb bonyodalmat s a legtöbb galibát csináltni. Szinte rajta múlt minden, s neki is el lehet mondani egy kis variációval, amit Koriolán mondott az anyjának: Megmentetted, anyám, Rómát, de elvesztetted a fiadat. Eddig ugyan mindannyiszor magát mentette meg nagyatádi Szabó István és elvesztette Rómát, azaz megszületésekor bukásra ítélte a minisztériumot, melynek tagja lett, de most ez egyszer magát vesztette el, ellenben megmentette a pártot s vele a pártviszályt. Hogy megmentette-e — ami bizonyosan nem volt szándékában — távozásával a kormányt,melynek nem tagja, az csak ezentúl fog kiderülni. Valósággal a látszat az, mintha az egész kormányválság azért lett volna, hogy nagyatádi Szabó Istvántól megszabaduljanak. Milyen szerencse is az, hogy ez a Nagyatádi a XX-ik században született, mikor a demokrácia divatja dühöng, és nem a XVI-ban, amikor alkalmasint nem bársonyszékbe, hanem izzó trónra ültették volna. A kettő abban különbözik egymástól alaposan, hogy az utóbbiba végkép odasül az ember: a bársonyszékbe is bele lehet sülni, sőt nemcsak egyszer, hanem többször is, ellenben végre is ki lehet belőle szabadulni, még annak is, aki nem akar. A közönség pedig kérdezi: érdemes és szükséges volt-e ezért az egységes párt ürügye alatt egy kéthetes kormányválságot csinálni, mely alatt azt a sovány kis velencei gyékényt is féligmeddig kirángatták alólunk? Mert hiszen látszólag s külsőleg semmi sem változott. A minisztérium maradt szóra nem igen érdemes csekély változással, a régi, a pártok maradtak, a hagyományos hűségi ígérettel a régiek, tehát a nemzetgyűlés is az maradt, a mi volt? Miben történt hát valamely változás? Pedig történt. Azt hiszem, az elmékben. A Budapest Hírlap makacsul hirdette, hogy a mostani politikai élet pártjainak anyagából nem lehet megépíteni az egységes párt légvárát. Hiába harsogták jóakaratú kürtök minden harmadnap, hogy „az egységes párt biztosítva van“, a Budapesti Hírlap hitetlenül rázta a fejét. És ha most ugyanazok a kürtök azt harsogják, hogy a cél el van érte, a pártok elfogadták Bethlen István gróf programját, ami annyi, mintha az egységes párt meg is volna; akkor azt kell felelnünk, hogy ennyiben meg van nyerve a csata, de el van veszítve két drága hét és veszedelemben Nyugatmagyarország. Hogy pedig mit ér a kormánynak a pártok engedelmességi fogadalma, azt láttuk a múltban s látni fogjuk a jövőben is. Előttünk nyilvánvaló, hogy a közérdek súlya immár nem a nemzetgyűlésen e kormányzásra képtelennek bizonyult pártjain van, hanem átterelődött Bethlen István gróf személyére. Mindazok közül a férfiak közül, a kik eddig vállalkoztak arra, hogy Magyarországot kikormányozzák az örvényből, melybe az utolsó évek taszították, ő az, akiben élni látszik hivatásának tudata. Ő eddig azzal kecsegtette magát, hogy az elemekből, melyeket az utolsó választás zavaros hullámai a politikai arénára sodortak, össze tudja szedni s tömöríteni is tudja a feladatához szükséges munkatársakat. A válság bonyodalmai megmutathatták neki, hogy ez hiti ábránd, így, az a benyomásom, lemondott erről a segítségről, csinált magának minisztériumot s megpróbálja feladata megoldását a sok párttal, ami annyi, mint párt nélkül. Az utolsó hetekben annyi megalázáson ment keresztül ő is, az ország is, hogy tartozik érte valamivel a nemzetnek. Tartozik azzal, hogy ha nem tudta össze- és rendbeszedni a nemzetgyűlési párto- A dráma. Irta Szávay Gyula. Oh drámaírók, óh művészek S ti tapsra gyűlők tábora, Mit tudjátok ti, mi a dráma, És, hogy fájdalma mekkora És, hogy ki annak doktora. Ne ott keressétek fönn a Rivaldás vasfüggöny mögött, Kothumusát levetve, már a Magasból, ő leköltözött, Polgárruhába öltözött. Színpadra nem lép, könyvbe nem hú Nem jár merengve, mint a hold. Nem mennydörög, nem néz sötéten. Könnyet nem ejt, föl nem sikolt, — A dráma nem az, a ki volt. Nézzétek a járókelőket Álarc alatt enyelegni kint. Azt hinnétek, hogy szemeikből Rátok a boldogság tekint, — S egy,egy eleven dráma mind. Látnátok csak, mivé. hogy otthon' Ez a sok álarcos alak, A mikor arcukról a mázak kiszenvedten, leomlanak, _S amit elfödnek a falak! Ha én mosolyt látok utamban, Benn lelkem titkon meghajol, Mint nagy művész előtt szokás, és Azt mondom, — úgy bajszom alól — Ez a szerepét tudja jól. De hány a dadogó, de hány a Siránkozó „szegény Tamás"? Csupa mondattan monológ és Az egyik az, ami a más: Csupa utolsó felvonás. Koszorúban, tapstalan úton Üvegmosollyal merre jár, Szemlecsukódik minden ablak. Délseplet ölt a zöld határ, S megfagy láttán a napsugár ... Mit tudjátok mi, mi a dráma, S ki a színész, érdem szerint? Akit maláttok, bármit is hord. Ha harlekint, ha hermelint. Egy-egy eleven dráma mind. Rembrandt vendége. írta Czeglédy Émán. • -----Rembrandt, az öreg műtermében ül egy asztalnál ,és iszik, borozgat egymagában. Mikor egyszer megint fölemeli a poharat, a nagy,metszett, amszterdami kristálypoháron át, szemben vele.: egy ■kúpon Krisztus alakja megrázkódik, megmozdul,s egyszerre leválik a vászon plaszteréről. Rembrandtcsodálkozik, de nem nagyon, iszik; aztán tisztességtudóan föláll, az kezese jével megtörli a száját, megigazítja az asztal másik oldalán levő székét, s szívesen ajánlja: : f. Ni : — Ide Uram! Ülj ide a részeges Rembrandt asztalához. Ne oda! Odább ülj, mert a könyököd beleér a borba, amit én csurgattam a pohár szélért át. Már reszket a kezem, Uram. A tenyerét szétterpeszti az asztalon , tovább töröli a bortócsát. Krisztus leül, szemben Rem-brandttal. Hallgatnak. Aztán Rembrandt szükségét érzi, hogy csináljon valamit, fölveszi a poharát s újra inni akar. Közben meglátja, hogy Krisztus a pohárra szegzi szemét,felülről leteszi a poharat. Újra hallgat. Végre reámutat a pohárra, nagyon nyugodtan mondja: — Nekem kell a bor, Uram. Ettől szépeket álmodom. Neked is kell egy pohár? Ne, itt az enyém, ezen olyan jó fogás esik, meg szép is. A legszebb, a' mi itt van nálam, meg aztán drága, nekem drága. Saskiával együtt ittunk volt, belőle. Mi lett Saskiával, Uram, tudod?... Nem ... nem kell... nem iszol? ... Azelőtt szoktál inni az esti vacsorákon, s a nagy lakodalmakon. Jó is ez így, estelben, ha kifárad az ember, s a színekelalusznak, mint a gyermekek. Ilyenkor jó orvosság a bor, az emberben elaltatja a mérget és felhígítja az utálatot. Ha ez nem volna, már régen sírbavittek"volna az emberek. A gazemberek:" Most szidnak, — engem öreg részegesnek, csavargófestőnek tartanak. Szidnak, mert ostobák, s gazemberek. Nem fizetnek és elfelejtik, hogy egyszer jót fizettek, s mint egy különös’ Istent tiszteltek. De ■néni.' Nem bántom őket, hisz nem ismernek engem az'emberek..i hát mit csináljak? Olykor dühös vagyok, hogy ’neid kell' itt a művészet' senkinek. ----Az emberek. Hát nézd: ott az a kép, most festem. -Tegnap itt volt nálam az a gazember céhmester, azt mondja, nem jó a kép . . . nem jó . . . Én ki akarom lökni,, dühös lettem nagyon--és akkor -Uram hallod csak, hallod, csak gondold el. — látod, ilyenek az emberek, pusák és utálatosak. Ideadnekem tiz aranyat, hogy fessem ki őt jobban, a csatiját, is s a kalapját egyenesre fessem a fejére,mirnt egy koronát, mert ő a fő. A király. A céhmester! Hallod Uram, hát nézd meg azt, a képet. Te ugyan nem festettél soha . . . nem ugye? Nem, de látod, értened kell hozzá, mert te mindenhez értesz. Hát nem jól van ez úgy, ahogy van, nem? Na ugye jól van, már látom uram, hogy a képek- A Budaipesti Hírlap mai száma oldal