Budapesti Hírlap, 1922. január (42. évfolyam, 1–25. szám)

1922-01-14 / 11. szám

Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 11. szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap, filmagetesl i­ra*i Égés* évre 660 R, félévre 340 R, negyedévre 170 K, egy hónapra 60 K- Egyes szám ára 3 korona. Ausztriában 8 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Ara 3 korona. Szombat, január 14. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körut 5. szám. Telefonszámok : József 43, József 53, József 63, József 23—84. Briand — Fateré, Budapest, jan. 13. Bármilyen nagy feltűnést keltett és bár­milyen váratlanul érkezett is a kívülállók ré­szére Briand bukása, jobban mondva lemon­dása, meg lehet állapítani, hogy a csapda, a­melybe beleesett, már régóta fel volt számára állítva. Poincaré, a­kit körülbelül egy évvel ez­előtt a francia miniszterelnöki székből Briand az utolsó percben vetett ki, azóta hiúzszemek­­kel leste a jó alkalmat, hogy ellenfelét a maga utcájába csalogassa. Briand azonban, a­ki jó emberismerő és a­ki a francia politika síkos parkettjén legalább olyan biztos járású, min­t az elnöki szék után áhítozó Poincaré, olyan körül­tekintéssel járta a maga útjait, hogy Poincaré­­nak nem tudott alkalma kerülni, hogy a maga csapdáját elhelyezze. Ebben a valóságos hajszá­ban kettejük között Poincaré bizonyult éberebb­nek. Briand Washingtonból hazatérve meg­kapta a francia szenátus és a francia kamara bizalmi szavazatát, a­mit egyébként ezektől a testületektől méltán kiérdemelt. Washingtonban olyan odaadással és annyi tűzzel szállt síkra azért a francia nacionalizmusért, a­mely ma a francia politika atmoszféráját fűti, hogy csak egyéni ügyességének és szövetségesei túlzott kí­­méletességének köszönhette, hogy ekként har­colva a francia nacionalizmusért, ki tudta ke­rülni Franciaország politikai izolálását és ku­darcát. Jogosan hihette, hogy ennyi önfeláldo­zás a nemzeti ügyért, véget kell, hogy vessen minden gyanúnak, a­mely állandóan ott ólál­kodott körülötte. Leutazott Cannesba és egy év óta először engedte meg magának azt a fény­űzést, hogy nem az ellenfelei szájaize szerint, hanem a maga fejével gondolkozzék. Nem mon­dott le semmiféle jogról, az utolsó krajcárig ra­gaszkodott Franciaors­zág minden követelésé­hez, csak éppen eltűrte, hogy mások hozzanak áldozatot az európai ügyért és tudomásul vette, hogy Lengyelországért, Csehországért és a többi, a franciák által dédelgetett nemzetekért Anglia nem hajlandó magát Franciaország rabszijjára tüzelni. Ebben a kis résben Poincaré nyomban elhelyezte csapdáját és Briand menthetetlenül beleesett. Briand önként választotta ugyan vissza­vonulását és nem várta meg megbuktatását, ez azonban csak más formája a helyzet lebonyolí­tásának. Mert Briand, ha a szenátusban és a kamarában még egyszer éreztethette volna is fölényét Poincaréval szemben, bukását el nem kerülhette többé. Hogy is állhatott volna bi­zalmi szavazattal megfoldozott tekintéllyel és megkötött kézzel Lloyd George elé, mikor az angol miniszerelnök csorbítatlan hatalma mel­lett az emberi józanság, a természetnek meg­dönthetetlen szükségszerűsége és az egész embe­riség rokonérzése álltak vele szemben Lloyd George személyében. Briand tehát rövidesen otthagyta a miniszterelnöki széket, a­melyben szerinte is csak az a férfiú ülhet, a­ki olyan mél­tósággal és súllyal képviselheti Franciaország ér­dekeit, mint Lloyd George Angliáért Utódja nem lehet más, mint Poincaré, bu­kásának értelmi szerzője, a francia nacionalista tábor esze és koronázatlan királya. A francia politikának ez a fordulata több irányban kell, hogy éreztesse hatását A francia belpolitikát illetőleg Poincaré miniszterelnöksége vissza­esést jelent abba a korszakba, a­melyből éppen Briand kinevezésével állítólag angol nyomásra és befolyásra egy évvel ezelőtt kiszabadult. Visszaesést a kardcsörtetés, a kérlelhetetlen megtorlás, szóval a győzelmi mámor politikájá­­hoz, a­mely a békék betűjén felül, szellemekhez is ragaszkodik. Ma, mikor az egész világon min­­den józanul gondolkodó ember világosan látja, hogy a diktált békék útja csak általános nyo­morhoz vezethet, akkor ez a visszaesés nem egyszerű visszatérés oda, a­hol egy évvel ezelőtt állottunk, hanem egy olyan végzetes elhatáro­­zású lépés, a­mely a francia politikusokra, ma­gára Franciaországra és egész Európára pilla­natnyilag be sem látható bonyodalmaikat hoz­hat. A francia közvélemény nagy többsége abban a hitben ringatja magát hogy azt a ve­szedelmet, a­melyet az általános kijózanodás­ban látnak, csak Poincaré tudja Franciaország­ról elhárítani. Benne látják azt a férfiút, a­ki Lloyd Georgeot vissza tudná terelni abba az eszmekörbe, a­mely a különféle békékre veze­tett és benne látják azt a férfiút, a­ki ismét visz­­szaszerezheti a franciáknak a vezetést a világ­­politika irányításában, a­mely Clemenceau bu­kása óta átcsúszott Lloyd George kezébe. Csak­hogy a szenvedély rossz tanácsadó, pedig a franciák még mindig rabjai szenvedélyüknek és ezért feledkeznek meg arról, hogy az angolok már egy évvel ezelőtt is messze eltávolodtak a Poincaré-féle politikusok gondolatvilágától, ma pedig egyenesen irtóznak tőle. A francia szenve­délyessége és az angol nyugalma ma már nem találhat egymásra Versaillesban, hanem csak Cannesban. Ha Poincaré Versaillesba akarja visszahívni Lloyd Georgeot, akkor körümen megeshetik rajta, hogy az angol miniszterelnök inkább megszakítja vele az összeköttetést, sem­hogy ez útra kövesse, a­mely m­ár se testének, se lelkének nem kell többé. Ezt az eshetőséget a francia politika a maga di­akultságában ma még nem akarja meglátni. De mint minden rosszban, ebben is lehet valami jó. A­mit meg­gondolással be nem láttak a franciák, annak belátására rákényszerítheti őket ennek a várat­lan fordulatnak a következményei. Elsősorban az újságokból kiolvasható európai közvélemény, azután a zavar, a­mely a Cannesi mederbe te­relt európai ügyeket ismét bizonytalanságba dönti, végün­ az a rájuk várakozó tanácstalanság, ha magukat egyszerre egy egyáltalán nem splendid isolafionban találják Európában. Mert az uj helyzetet miképpen fogják elviselni a franciák, az az ő dolguk, de hogy mint viseli el Európa, ez az egész világ dolga. Az inteursnitás vitája. — A nemzetg­yűlés ülése. — XBassay bejelentése :­­ a választásokon külföldi védelem alá helyezi magát. — Sréter István a vitézi telkekről és a nemzeti hadseregről. — Rakovszky inter­pellációja Vass József kanonok­ kinevezéséről. — Vess József válasza. — Rassay Károly m­ai háromórás beszéde nem rövidítette meg az ex-leset és alaposan felkavarta úgy a királykérdést, , mint a választójogi kérdést. A fiatal ellenzéki vezér beszédének árja szélesen hömpölygött és három-négy, nyilván reménytelen ha­tározati javaslatban terjesztette döntés alá az ellen­zék követeléseit. Egyik határozati javaslatát az a gyanú sugallta, hogy a kormány meglepetésszerűen egy Habsburg-főherceget — Albrect főherceged —­ akar a trónra emelni, a­mely szándék ellen, ha csakugyan fennforogna, egy határozati javaslat igen gyenge biztosíték l­enne. Az államforma kérdésében Rassay nem sokat viaskodik kétségeivel. Belső érzelmeiben köztársa­sági, a döntést azonban népszavazásra bízná, még­pedig a legközelebbi képviselőválasztások alkalmá­val. A jelenlegi hibrid helyzet: királyi köztársaság, mert az államfői méltóság nincs időhöz kötve. Ha­marosan benyújt tehát egy határozati javaslatot, hogy az államfői funkciót időhöz kössék. A választói joggal kapcsolatban egész regény­­fejezetet komponált a kormány gonosz szándékai­ról. Szerinte ha 1921. február 16-án oszlatnák fel a nemzetgyűlést és addigra nem készülne el az új választási törvény, csakis a Friedrich-féle rendelet allapján lehetne válasz­tani, még­pedig nemzetgyűlést és nem országgyűlést. A lajstromos szavazás ellen, mely Rassay szerint egyedül biztosíthatná az intelt Égendő vezérszerepét, a kisgazdapárt hevesen tilta­kozott. Csontos Imre kisgazda röviden akképp fo­galmazta meg a tiltakozást: vigye a bőrét mindenki maga a vásárra! Rassay nemcsak a kormányt támadta kímé­letlenül, hanem magát a nemzetgyűlést is. A nem­­zetgyűlés nem teljeztette feladatát részint saját gyöngesége miatt, részint kívül álló tényezőik gon­­eroskodása miatt. A nemzetgyűlés egy végrehajtói hatalmat farmert ki magából, mely már születése pillanatában szemben állott a nemzetgyűléssel. A következő szónok Sréter István volt hon­­védelmi miniszter volt. Sréter megállapította,­­ hogy a vitézi telkek kiosztása a felekezetek között nem abban az arányban történt, mint J Hornyánszky állította minapi beszédében. Beszéde folyamán azt bizonyította, hogy a kormány a király visszatérésével szemben nem cselekedhetett más­képpen, mint a­hogy cselekedett. Ha meg lett volna az anyagi és erkölcs, felkészütség, ő maga is a király mellé állott volna. Rakovszky István a mai ülésen terjesztette elő interpellációját Vass József kultuszminiszterhez a veszprémi kanon­oki stallum miatt. A kultuszmi­niszter igen önérzetesen válaszolt. Nem tud arról, hogy a veszprémi püspök akar-e neki kanonoki stallumot adni. Ő nem kért s nem fog kérni semmi­féle stall­umot. A kormányt támogató pártok köréből ma is­mét előterjesztettek egy évet, a­melyen nyolcórás ülések elrendelését kérik az indemnit­ási vitára. Erről holnap fognak szavazni. A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldal. A Az ülés lefolyása­ Amidőn Gaál Gaszton elnök délelőtt tíz órakor megnyitotta a nemzetgyűlés mai ülését, három kép­­viselő volt a teremben. Kerekes Mihály kérte a tanácskozóképesség megállapítását s így az ülést föl kellett függeszteni. Rövid szünet után mégis foly­tatni lehetett az ülést. Az indemnitási vitában elsőnek Rassay Károly szólalt föl. Beszélt a nemzetgyűlés hibáiról és mulasz­tásairól. Nemcsak a saját gyöngesége, hanem kívül, álló tényezők is akadályozták­ a nemzetgyűlés mun­káját. Majd rátér arra, hogy rendezni kell az államfő kérdését s meg kell állapítani az államfő megválasz­tására szóló időtartamot. Bethlen grófnak a király­­látogatás után le kellett volna mondania, mert lehe­tetlenség, hogy oly kormány képviselje az országot, a­mely egyik nap még legitimista, másik nap pedig már detronizál. Most az antant-hatalmaknak joguk van beleszólni a magyar trón betöltéséhez. Hol van itt a szabad királyválasztás? Kétértelműséget lát a kérdés elintézésében. A kormánynak be kellene ter­jeszteni egy törvényjavaslatot, a­mellyel az egész Habsburg-dinasztiát kizárja a trón betöltésénél, a­mely megszűntet a királyi család tagjainak előjo­gait, s feloszlatja a fő udvarnagyi bíróságot is. Az államfői méltóság viselése még ma sincs időhöz kötve. Ezen változtatni kell, mert mi nem életfogy­tiglani konzult választottunk. Aki fejtegeti azután, hogy dekadencia mutatkozik az egész vonalon. Az igazságszolgáltatás függetlensége belesodródott a po­litikába. A tekintélyek tisztelete rohamosan fölved. A­mikor őt járt a király, akkor a hatalom szüksé­gesnek tartotta, hogy kibéküljön a munkássággal, mert érezte, hogy a nagy tömegek ellenségesen állti­

Next