Budapesti Hírlap, 1925. április (45. évfolyam, 74–97. szám)

1925-04-01 / 74. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 74. szám. (Ára 2000 kor.) Szerda, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Kütföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes Hirdetési irodák. Sír Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. Kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., József-kórut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Biztató jelek, Budapest, márc. 31. Éveken át hirdette a francia politika minden tényezője, s ugyanezt zúgta utána minden hangnemben egy fegyel­mezett sajtó, hogy Franciaország biz­tossága nélkül nem­ tartható fenn Európa békéje. Egyik terv követte a másikat ennek a sokat sürgetett biz­tosságnak a megoldására. Sok ku­darcba fulladt kísérlet után ma végre az a helyzet, hogy az a hatalom, amelyre Franciaország a maga biztos­ságának érdekében leginkább és első­sorban számít, a kérdés megoldására csupán olyan formában hajlandó, amely lényegében elüt Európa politikai kérdéseinek eddigi kezelésétől. Az an­gol álláspontnak, amely szerint Anglia egy hatalom ellen sem kíván szövetsé­get kötni és amely szerint a biztossági szerződésben a másik érdekelt­ felet, Németországot is bele kívánja vonni, akárhogy forgassuk is, szakítást jelent az európai politikai kérdések kezelése­inek eddigi módszerével. Kiáltó és kiegyenlíthetetlen ellen­mondás volt már abban is, hogy Fran­ciaország, mely a Paris körüli békék révén vezérszerepet szerzett magának Európában, és a maga katonai hatal­mával elvitathatatlanul döntő fakto­rává lett Európa politikai életének, e hatalmi eszközök birtokában sem érezte eléggé biztosítottnak sem a maga, sem ama vazallus-államok birtokállo­­má­ny­­át,­ amelyeket­ ugyancsak a maga védelmére létesített vagy tett hatalma­sakká. Letagadhatatlan bevallása volt ebben annak, mennyire nem lehet kötelező erőt tulajdonítani azoknak a szerződéseknek, amelyek aláírására a legyőzötteket erőszakkal kényszerítet­­ték. De amíg az európai helyzet bi­zonytalanságának és ideiglenességének érzése az elmúlt évek alatt csak a szo­rongó aggodalom és félelemérzet for­májában, — hogy úgy mondjuk — a tudat küszöbe alatt élt, ma már az angol politika kénytelen számot vetni a helyzet bizonytalanságával. Az angol politika állásfoglalása szerint Európa békéjének fentartását, ami alatt tulaj­donképpen az új rend biztosítását kell érteni, a győztesek nem intézhetik el egymás között, hanem ehhez a másik félre is szükség van. Egyelőre még csak így hangzik a tétel. Egyelőre még min­dig az „új rend biztosításáról“ van szó. De azzal, hogy az új rend biztosításának mikéntje lesiklott az egyoldalú rendel­kezés alapjáról, rés támadt az új rend fentartásának eddig érintetlen elvén is. Éppen ezért le nem mérhető jelen­tősége van annak a bevallásnak, hogy az egyoldalú elhatározások az európai béke fentartására nem nyújtanak biz­tosítékot és hogy ilyen biztosítékokat nem lehet teremteni a magasztos jel­szavak­ alatt, de tulajdonképpen a győ­zelmi zsákmány megvédése érdekében alkotott népszövetség spanyol fala mö­gött sem. Az igazi béke elé vont drótakadályokon át végre mégis érvényesül hát az az igaz­ság, hogy Európa olyan politikai és gazda­sági egység, amelyből egész nemzeteket tartósan nem lehet kirekeszteni és amelyet nem lehet állandó, a győztesek és legyő­zőttek két egyenlőtlen táborára osztani. Mert ez volt a cél. Ez volt a nem is túl aggodalmasan leplezett cél a népszövetség szervezetének megalkotásánál, amely egy­oldalú, csak a győzők érdekét szolgálta. És ez volt a célja azoknak a szövetségek­nek, a­melyek keresztü­l-kasul hálózták egész Európát és, az ilyen szerződések ter­mészetes következményeként, újból meg­­indították a fegyverkezések lázas ver­senyét. Az angol külügyminiszter legutóbbi be­szédének az a közömbös mondatok szöve­vényébe rejtett megállapítása, hogy az erő­szakkal kikényszerített szerződések helyébe a közvetetlenül érdekeltek kölcsönös meg­állapodásának kell lépnie, — bármilyen óvatosan van is fogalmazva s bármennyi fentartással van is körülvéve — valójában mégis halálos ítéletet jelent a­­Kényszerbé­kék jogi és erkölcsi érvényéről. Az angol politika, hosszú ingadozás után — ezt maga Chamberlain állapítja meg — ezzel végre visszatért a problémák reális felis­meréséhez, amiben csakugyan üdvözölni lehet és kell annak a békének a legelső, igaz, hogy még halovány sugarát, amely — megint csak egy angol — éppen Bald­win kijelentése szerint a versaillesi béke aláírásával szűnt meg véglegesen. De az a­ngol politika itt nem áll meg. Míg azelőtt Európa bajaira az orvosságot állandóan nemzetközi konferenciák útján, nemzetközi megoldások formájában, tehát az összes kérdések együttes rendezésével akarták megutálni, az angol hivatalos té­nyezők végre be merik vallani, hogy a dolgok természetes rendje a részleteken meginduló munkát kíván. Ahogyan nem teremtették egyszerre a világot,a bajait sem lehet egy csapásra megoldani. Europe bajai — a békeszerződések jóvoltából — a legkülönbözőbb érdekeket érintik s éppen ezért sehogysem lehet őket közös nevezőre hozni. A politika természetes munkarend­jét az érdekek logikája szabja meg s ez jelöli ki a­ határt is arra, ameddig egy-egy kérdés rendezésébe ennek vagy annak az államnak közvetetlenül be kell folynia. Az angol politika mindjárt le is vonja ennek a tételnek gyakorlati követelményeit akkor, amikor éles határvonalat húz az Európában rendezést igénylő nyugati és a keleti kérdések között. Anglia csak a nyu­gat ügyeit kívánja rendezni, illetőleg csak ezek rendezésében kíván közvetetlenül résztvenni, mert érdekei sem terjednek to­vább. S amikor ezt kifejezésre juttatja, nem tagadja azt sem, hogy az elinté­zésre váró keleti kérdések egész halmazá­ban — hogy mennyi ilyen kérdés van és az európai béke érdekében mennyire fon­tos mielőbbi rendezésük, arra nézve csak Llloyd George beszédét kell elolvasni — olyan anyagot lát, amely egyelőre még nem érett meg a megoldásra, amellyel éppen ezért a nyugati kérdések rendezésének si­kerét nem szabad kockáztatni. A nyugati kérdések miként való rendezése tekinteté­ben ugyanis — már ami a határokat illeti — tulajdonképpen nincsen is nézeteltérés az érdekeltek között és az, ami megoldásra vár, inkább a kérdés elintézésének formá­jában rejlik. Azzal, hogy a kérdések rendezésének lassú folyamata egyelőre nyugatra kon­centrálódik, az eddiginél még kiáltóbb élességgel fog kifejezésre jutni, milyen vég­zetes hibák történtek Európa keleti részén. Végzetes hibák, amelyek súlyát nemcsak egyes népek érzik, de amelyek ellentétben állnak valamennyi itt élő nép politikai és gazdasági érdekével és éppen ezért ellen­tétben állnak Európa békéjének fentartá­­sával is. Azt a változást, ami ennek a helyzetnek a felismerésében rejlik, érzik már azok is, akiknek egyedül állana érdekében a fenn­álló viszonyok további fentartása. Vannak olyan jelek, amiből erre minden kétséget kizáróan lehet következtetni. A cseh kül­ügyminiszter magatartása például olyan, hogy bátran lehet politikai szeizmográfot látni benne. Alig, hogy a legutóbbi genfi népszövet­ségi tanács kimondta, hogy a nehezen lét­rehozott protokollum életképtelen. Benes­ur feledve apai érzelmeit és szerz­ői érde­meit, a francia parancsra kidolgozott pro­tokollum megalkotása körül. Parisba sietett s ott elsőnek hagyta cserben alkotását. Pa­risban aztán közvetetlen tárgyalások útján kísérelte meg valami olyan rendszer hi­r­e­ten összetákolását, amely nem az európai béke biztosítására, hanem egyedül a cseh állam életének meghosszabbítására volna alkalmas. A nyugati politikusok azonban ezúttal érzéketlenek maradtak Benes zava­ros, az európai egyesült államok kiépíté­sére célzó terveivel szemben. Mi maradha­tott tehát Benes számára más, mint a szeiz­mográf ingájának törvényszerű lengésé­vel a másik oldalon keresni állama biz­tosságának fentartásához azt a tényezőt, amelyet minden normális államban az ál­lamalkotó nemzetben kell megtalálni. Ugyanakkor, amikor Benes Parisban volt, ott tartózkodott a lengyel külügymi­niszter is, akinek csehbarátsága közismert. Kínálkozó alkalom a cseh és a lengyel nép között olyan mélyen érzett ellentét gyors kiegyenlítésére. Az alkalom annál is ked­vezőbb, mert az európai viszonyoknak az az alakulása, amelyet a fentiekben vázol­tunk, természetszerűen ideges aggodalmat teremtett a lengyel közvéleményben és felelős vezetőiben is. Mi sem egyszerűbb tehát, mint abból a szorongatott helyzet­ből, amelyben, bizonyos előrelátással Benis már most találja megát, szabadítóként Lengyelország felé fordulni, amelynek ügye Jókai. Irta Jakab Ödön. Künn hideg est van, az ablak alatt Didergő szelek seprik a havat, De benn meleg ám a hangos szoba: Dús lakomán fogy a gazda bora, Mely mellett meghitt, kis, baráti kör Beszélget a múlt emlékeiről. S mig a szeretet sorra emleget Sok kedvest, kik már rég elmentenek: Egyszer csak, egész önkéntelenül, A beszéd ablak nevére kerül, A ki, mióta magyar szó van itt, Leghímesebben szőtte álmait, S a kinek nem volt egy élet elég Mind elmesélni, a mit álmodék. És a Dicsőnek végtelen időkig Élő emléke a mint felvetődik: Mintha valami boszorkányos áram Özönlenék szét tüstént a szobában, Melegebb lesz a meleg levegő, A világosság fényesebbre nő, S derültek lesznek a komor falak, Akár a szentély, ha misére Az oltárokon gyertyát gyújtanak. Gyorsabban kezdnek verni a szivek. Mindeniket hő mámor ejti meg, A lelkesedés tüze egyre gerjed, Szapora szóra, oldódnak a nyelvek,­­ Ki-ki elmondja szent hevületében, Hogy a nagy Mester mi az ő szemében.­­ . • : ' it * r ■ j Először egy pap, szép galambfehér ‘ Aggastyán kezdi és emígy beszél: „Apostol volt ő, Isten választottja, Útja az égi virányokról hozta, Onnan küldöttek hozzánk ide le Nemesítni a sziveket vele! Az ige, a mit buzgón hirdetett, A szépnek, jónak gyűjtő híveket, S mikor a munkán már elfáradó», Megtért oda, a honnan származott.“ Erre egy orvos veszi át a szót: „Szerintem e nép bölcs orvosa volt Mikor e népnek Ennyi átka fájt, Ő bánatunkra balzsamot talált: Dallal, mesével karján rengetett, Mint a dajka a beteg gyermeket.“ A csillagász mond: „Én úgy képzelem,­­ Hogy csillag volt ő a magyar egén, Megfejthetetlen, ragyogó titok. Mely országokra elvilágított. Sokáig néztük csodálkozva őt, A­mint felettünk égve tündökölt. Míg egyszer aztán a csillagos ég kupolájáról tovább bújdosok. Lehet, hogy egykor a körbe szabott Pálya abroncsán ismét felragyog, S gyönyörködhetnék benne a szem­ünk. Hanem ekkor mi immár hol leszünk!“ A földbirtokos szintén fellobog: „Én valahányszor rája gondolok, Előttem mindjárt mosolygó határ Zsenge, pillangós pompázata áll, Lelki szememmel a buja mezők képében látom megjelenve őt. Kibe az Isten vető a magot, Melyből milliók népe aratott! És én hiszem, hogy nagy idő folyása Földi részét a sírból ha felássa, S eke alá jut onnan a pora: Lészen az a por megint oly termékeny, Mint a minő volt földi életében, Csak dudvát nem fog teremni soha!“ Most a festő is rajongani kezd: „Olyan képeket, mint ő, más ki fest? Mert festő volt ő, tünemény, zseni. Kit nem lehet megközelíteni! A Vaskaput, a rónát, a vadont, A délibábot, meg a Balatont, N­o tükrén a tél fergetege zúg, Ember fia ki festette meg úgy? Mit ő alkotott arról, a hogy nyáron Felhajnallik az ég a láthatáron, S élet mozdul a Hortobágy felett, Annak a képnek színre és hatásra: Csak egy kép lehet méltó versenytársa. Csakis maga a Hortobágy lehet!“ A költő is, ki eddig a lefolyt Beszédek alatt egy betűt se szólt, Végre felímed merengésiböl S csendes bánata’ hangosan kitör: „Nem is ember volt az a szent öreg, Csak úgy álmodta annak a tömeg, Mint hajdanában a két vak titánt: Koldus Hornért és király Ossziánt! Én álltam véle szemtöl-szembe még, Hallottam szava édes zengzetét. Éreztem szivét szivemhez közel, A­mint atyai keblére ölelt, S mégis úgy tetszik, annyi év után, Hogy mind­ez fényes álom volt csupán! Az volt ő, az volt, álmaink egén Pirosán égő, szép északi fény, Mely minden várost, minden kis falat Bemosolygott és aztán — kialudt! Kialudt, eltűnt szemeink elől, Hogy képét csak az emlék vesse föl, S hosszú időkig eggyel több legyen A mit sirassunk nagy keservesen! Mert higyjétek el: sok új­ kikelet Fogja váltani addig a felet, Sok nemzedék jön el és sírba vesz. Míg e népnek még egy ily álma lesz!“ A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal. Utcai kaszinózás. —• Kisfaludy Sándor, Makay Antal püspök stb. tréfái. — Irta Darnay Kálmán. Kisfaludy Sándor élete alkonyán 1842- ben. — az utcai kaszinózásnak véget ve­tendő — megalapitotta a mai napig is fennálló és a költő nevét viselő sümegi kaszinót. A Mojzer-vendéglő emeletének kistermét bérelték ki helyiségül. Odajártak már a délelőtti órákban tereferélni. A dél­utáni órák unalmát kártyázással űzték el. Nagy hire is volt a sümegi kaszinónak, mely a budai után a legelső volt hazánk­ban. Tagja volt a város és a félmegye összes táblabirája, minden literatus földes­ura. Első pénztárosa nagyapám, Eitner Jó­zsef lett. Ő szedte be a két váltóforint évi­­tagságdíjat is. Az időben itt lakott Süme­gen a meggazdagodott iparos, Kapry Já­nos, akinek ősei még a törökjárom alatt költöztek ide. Ifjúkorában köm­ivesmester­­séget tanult, de az ácsmunkához is értett. Szerencsés házassága révén nagyobb va­gyonhoz jutva, felcsapott építőmesternek. Értelmes, tanulékony iparos volt. Öltöz­ködésén, kedvtelésein észre lehetett venni az urakhoz való nagy vonzódását. Éppen olyan feketezsinóros, szürke moldon ru­hát viselt, mint Hertelendy­­György vagy Farkas Gábor uram. Legnagyobb boldog­sága mégis az volt, ha oda állhatott az utcai kaszinózók közé. A­hogy Kisfaludy megalapította a kaszinót, újabb vágyako­zás kelt Kapry uram nagyot akaró szi­vébe. Addig dörgölődzött a táblabirákhoz, a míg fölvették kaszinói tagnak. El is járt­­ szorgalmasan, a tarokjátékosok asztalához

Next