Budapesti Hírlap, 1933. március (53. évfolyam, 49–73. szám)

1933-03-01 / 49. szám

­ 1933. MÁRCIUS 1. SZERDA B. H. A nemzeti szolidaritás és hála törvényjavaslata Gömbös Gyula miniszterelnök a bizottságban nagy hatással foglalkozott a rokkant­kérdéssel és ismertette a javaslatot • A képviselőház egyesített véderő, és pénzügyi bizottsága Láng Boldizsár báró képviselő elnök­­lésével tárgyalás alá vette a hadirokkantak és más hadigondozottak ellátásáról szóló törvényja­vaslatot. A bizottsági tárgyalás iránt rendkívül nagy érdeklődés nyilvánult meg mind a bizottság tagjai, mind pedig a Ház többi tagja részéről.­­A törvényjavaslatot Farkas Elemér úgy általá­nosságban, mint részleteiben ismertette és elő­adásában kiemelte, hogy a mai gazdasági hely­zetben a pénzbeli ellátást illetően nem hozhat a törvényjavaslat javulást és ezért kénytelen a mai helyzetet fenntartani, óvakodva attól, hogy bármily vonatkozásban a jogfosztás helyzete álljon elő. Súlyt helyez azonban a törvényja­vaslat arra, hogy a legmesszebbmenő kedvez­ményben részesüljenek a hadigondozottak az or­szág gazdasági életének minden vonalán. Farkas Elemér nagy helyesléssel fogadott előadói be­széde után Gömbös Gyula, a honvédelmi minisz­térium vezetésével megbízott miniszterelnök fej­tette ki a javaslat alapelveit és célkitűzéseit. Tényhozás, amely ne foglalkozott volna a rok­kantkérdéssel. Magam is, mint ellenzéki képvi­selő, amikor anyagilag jobb szituációban volt az ország, kívánatosnak tartottam ezt a kérdést tör­vényes alapra helyezni és törvénybe iktatni mindazokat a kötelességeket, amelyeket a hadi­­rokkantakkal szemben az állam vállal és a jogo­kat, amelyek a hadirokkantak óldét szabályoz­zák. Körülbelül fél évvel ezelőtt a népjóléti tár­cától átkerült — úgy tudom, a Ház kívánságára — a honvédemi tárcához az egész rokkantügy­­komplexum. Én a Ház határozata alapján telje­sítem­­kötelességemet, amikor egy törvényjavas­­lattal jövök az igen tisztelt Ház elé, amely egy­részt az eddig fennálló rendeleteket törvény formájába önti, másrészt pedig bizonyos újítá­sokat is tartalmaz.­­ Ha tisztán csak a tárgyilagosság alapján nézném ezt a kérdést, akkor azt mondanám, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzetben nem na­gyon időszerű a rokkantügy tárgyalása, mert az államháztartás mai viszonyai között tulaj­donképpen sokat nyújtani nem lehet, annak el­lenére, hogy­ minden magyar ember átérzi azt a kötelezettséget, amelyet a rokkantakkal szemben tanúsítani tartozunk. Hogy mégis előállom ez­zel a törvényjavaslattal, ennek egyrészt az em­lített Ház-határozat az oka, másrészt azonban a saját meggyőződésem is, amely abban áll, hogy a rokkantkérdésben törvényes alapot kell teremteni a további rendezéshez. A miniszterein­­k felszólalása — A világháború után nem­ volt magyar tér­ A nemzet erkölcsi kötelezettségei — A rokkantkérdést a magam részéről há­rom szempontból nézem. Az egyik szempont, hogy erkölcsi kötelezettségei vannak minden nemzetnek azokkal az állampolgárokkal szem­ben, akik egy háborúban nagy veszteségeket szenvedtek egyénesként és azáltal közvetve csa­ládjuk is áldozatokat hozott. A második szem­pont: anyagi szérzés, amely két részből áll. Az egyik a rokkantakkal szemben az anyagi köte­lezettség lerovása, a másik pedig az államház­tartás helyzete, amely határt szab a segítés le­hetősége tekintetében. Tulajdonképpen az anyagi kérdéshez tartozik a rokkantaknak jut­tatandó állami és társadalmi kedvezmények problémája is, mert abban a pillanatban, ami­kor láttam, hogy az államháztartás nem bírja el a lényeges javítást és, nézetem szerint, nincs meg a reális alap ahhoz, hogy ezt a kérdést ilyen formában oldjuk meg, — a kedvezmények eszközéhez folyamodtam, amely ennek a javas­latnak lényege. — Ha az eddigi rendeleteket összefoglalnám törvény formájában és megvizsgálnám azt, hogy ez a törvényjavaslat az eddigi rendeletek összességével szemben mi újat tartalmaz, akkor a következőket kell elmondanom. Ezentúl nincs új igény megállapítás a rokkantságra, illetve a hadigondozottságra vonatkozóan. Egyedüli or­szág vagyunk ugyanis, ahol a háború után tizennégy esztendővel is újból igény­megállapí­­tások vannak é­s az ellátásra igényt tartók évente majdnem 3—4000 fővel szaporodtak az utóbbi időben is. A rokkant-kategóriák felülvizsgálata — Lényeges dolog az, hogy a kormánynak módja lesz felülvizsgálni az egyes rokk­ant­ kategóriákat. Ez ellen, természetesen, erős recenzus fog hallatszani. Kötelessége azonban megtenni, mert enélkü­l nem tudja megállapí­tani, vájjon reális volt-e a 14 esztendei gazdál­kodás ezen a téren, vagy sem. Egy óra a háború poklában... — "A harmadik új szempont az, hogy kedvez­ményeket adunk, amelyeket elég lényegeseknek tartok. Nem utolsó helyen említem meg azt, hogy a rokkant problémát a közvélemény előtt olyanná ak­arom tenni, amely erkölcsi kötelezettségeket tartalmaz mindenki számára a háború áldozatai­val szemben. Közvéleményt szeretnék csinálni a törvény kapcsán, amelytől azt az eredményt re­­mélem, hogy a törvényes nyomás nélkül is min­denki,­ aki teheti, részt vesz a rokkantak ellátásá­­ban. Ezt röviden nemzeti szolidaritásnak, v-v/v hálának is nevezhetem azokkal szemben, akik Bénító Pista Sisa írta Madarassy László Nógrád és Hont „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék" a Duna vízigátja, valamint a vasútvonalak, vasiutak révén ma már valóság­gal a főváros torkában vannak. Hogy csak a vasútnál maradjunk, aki Budapest nyugati, vagy keleti pályaudvaráról korán reggel elindul, az késő estig a kettős vármegyéből jókora területet bejárhat. Járják is a kirándulók, turisták télen, nyáron szakadatlanul. Vasárnapokon, ünnepe­ken olykor magamnak is eszébe jut, hogy vas­­tagtalpú cipőben, szögesvégű bottal, elemózsiás hátizsákkal nekivágjak a hegyes-völgyes tarto­mánynak. Én azonban nem a kirándulók, turis­ták útját járom. A vasút mentén az olyan állo­másokat keresem, ahol fővárosi ember rendsze­rint nem szokott leszállani. Az állomásokról pe­dig olyan ösvényekre térek, amelyeket a térkép nem jelez, hanem csak a bennszülött lakosság is­mer és használ, így azután megesik, hogy a mi­­sés, istentiszteletes vasárnapokon, ünnepeken egyedül járom a kihalt völgyeket és a hallgató hegytetőket. A nagy egyed­ül valóságban, csen­dességben ha ág reccsen, ha avar zörren, mindig azt hiszem, most jön a nógrádi kísértet. ’A nógrádi kísértetről a mai nemzedék aligha tud. Én sem p.7, élő néphagyomány forrásából smerítek, mikor róla emlékezem, hanem egy régi újságlevélből, amely innen-onnan negyedszázada, hogy a kezemben forgott. Azóta, ha Nógrád me­gye földjére lépek, az idegek csodálatos játéka folytán, az agyvelő tekervényes raktáraiból leg­először mindig a nógrádi kísértet siíjáz eszembe.­­Az a régi ujságlevél a „Hazai És Külföldi Tu­dósítások" 1806. évfolyamának egyik száma volt­­és benne az akkori idők riportere, a „neógrádi­­késértet“-ről szóló tudósítását, amelyet nyilván az ebéd utáni emésztést elősegítő szellemi cse­megének szánt, így vezeti be: „Igaz-e, hogy va­gyon kísértet? Ha igaz, miért nem engedjük meg mindnyájan? Ha nem igaz, miért nem tud­juk a neógrádiak szívéből azt az ő lovas katona késértett ékről való alkalmatlan és káros beszédet kigyökerezni?" Azután elmondja, hogy az ide való lakosok nemcsak eleiktől hallották, hanem magunk is tapasztalják, hogy a határukban, éj­szakának idején valami katonaruhába öltözött egyén kóborol. Öltözetre huszáros kalpag, vilá­goskék mente, dolmány, tarka zsinóros nad­rág, oldalán csörgős kard és tarsoly nagy C és N betűkkel, ami nyilvánvalóan a vármegye, Co­­mitatus Neogradiensis kezdőbetűinek felel meg. Ez a „kóválygó állat" — így jellemzi őt a ri­porter — 27, vagy 28 esztendős, jól felnyúlt, teli képű legényt mutat. . Nem tébolyog ő az egész vármegyében, leginkább csak Nógrád vá­rosa határában őgyeleg; ártani nem igen szo­kott, de ha emlegetik, hipp-hoppi-módjára elő­toppan, négyszer-ötször hangosan ezt szokta kiál­­tani: hol ho! hol Azután kevélyen félre farol­­tatja paripáját s már abban a pillanatban két­száz lépésnyi távolságban látják tova vágtatni. Ilyenkor az, aki még nem látta, bizony meg­döbben, de az odavaló lakosság már megszokta, föl se veszi­ Gyakran megteszi, hogy az utazók hintójába bekukucskál, azután „elkóbotolja ma­gát" és tovább áll, anélkül, hogy alkalmatlan­ságot okozna. Sőt néha oly kegyes, hogy az elté­­vedteket jó útra vezeti. Végül elmondja a ripor­ter, hogy mindezeket nemcsak Nógrád környéké­nek köznépe, nemcsak a tanultabb személyek tanúságtétele bizonyítja, hanem most már bizo­nyíthatja az ő egyik „kinyílt szívű" barátja is, — aki különben a kísérteteknek nem nagy párt­fogója — mert az elmúlt szeptembernek 23-án este nyolc órakor másodmagával azon a vidéken utazván, „ezeket tapasztalni volt szerencséje". Miért is a nógrádi „nyájas katona kísértetről költött beszéd koránt sem bába lelte babona". Hát evvel a nógrádi kísértettel szerettem­­ volna magános utaimban vagy egyszer talál­­­­kozni. De nem volt olyan szerencsém, mint annak a bizonyos „kinyílt szívű", régen porló jóbarátnak. Ha ág reccsent, csak így játékos­­kedvű mókus ugrándozott a fejem fölött, ha avar zörrent, bizony csak egy reszkető gyí­kocska szökött el az utamból. Ha falusi ember­től kérdezősködtem, fölényesen rázta fejét, mint aki régtől tisztában van vele, hogy a kí­sérletek csak a mesék világában élnek. Itató­­kutak környékén, juhászkutyák enyhelyében, átszeli csárdákban tanyázó pásztorok meg azt felelték, hogy az a nógrádi kísértet aligha le­het más, mint az a híres Sisa Pista. Hogy­­ki lehetett az 1800-as esztendők „nyá­jas" nógrádi kísérlete, ez­t a­ kérdést már nyil­ván sohasem fogjuk kibogozni. De, hogy ki volt Sisa Pista, annak még a végére járhatunk. A pásztorok mende­mondái alapján úgy látom, hogy ez a Sisa Pista nem lehetett kísértet, ha­nem nagyon is élő, húsból, vérből való halandó, akinek viselt dolgairól nyilván a vármegyei protocollumok is tudnának egyetmást regélni. Igazi neve Benkó István. Földjei, jó palóc szo­kás szerint, neki is adtak csúfnevet, a „Sisa"­ nevet ragasztották reá. Erről a ragadványnevé­ről lett azután Benkó Istvánból egész életére „Sisa Pista"- Hol született, melyik esztendő­ben, milyen bölcsőben ringatták, nem tudni. De ez történetünk szempontjából nem is fontos. Elég, ha tudjuk, hogy a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben, tehát még az osztrák zsan­­dár- és a vármegyei perzekú­tor-világban garáz­dálkodott azon a nagy földdarabon, mely Vác­i és­ Gyarmatig, az Ipolytól a Zagyváig terjed. Olyan ágrólszakadt, gyalogszerrel kódorgó, maga kezére dolgozó szegénylegény volt ez a Sisa Pista, aki ma itt, holnap amott bukkant föl és többnyire szép szóval kérte el azt, amire éppen szüksége volt. (A mende­monda szerint ezt is csak azért tette, hogy a szegények között szétossza.) Volt ugyan egy súlyos, rézzel kivert nyelű rézfokosa, amivel a csárdákban szeretett hadonázni, de ezt nem igen használta. Aki mahomet-alakját, gondozatlan külsejét, savó­­színű, szúrós szemeit meglátta, az kietlenül is odaadta mindenét. Szürke gúnyába, csizmába, ha már leszakadt róla, vásározó szűr- és magyar­ szabók, csizmadiák öltöztették. Inget, gatyát, nyakravalót gyolcsos tótok mértek ki neki. Késsel, pipával, zsebtükörrel, bajusa­­pedrővel házaló zsldók ajándékozták meg. Ke­nyérrel, szalonnával, dohánnyal a gazdák lát­ták el, itallal, kártyával, öleléssel a csaplár­­nék. Mindezen felül jóban volt messze környék minden pásztorával, orvvadászával, akiknél meghúzta magát. De ismerte az öreg fák odvát, szénégetők elhagyott kunyhóját is, amelyekben menedéket talált, ha már nagyon keresték. Mert néha a vármegyének­ eszébe jutott a sze­gény Sisa Pista és elkezdte kerestetni. Igaz, hogy erre a kerestetésre rendszerint maga szol­gáltatta az okot. Ha egy kicsit jól ment a dolga, nem fért a bőrében, elkezdett duhajkodni, rossz tréfákat csinálni, vármegye uraival kötekedni. Nógrádban, Hontban ezekről ma is nagyon sok mulatságos és kevésbbé mulatságos történet forog a nép száján. Elmondom az egyiket, amellyel Sisa Pista pontot tett betyáros életének végére. Sisa Pista egyszer valamelyik erdei ösvényen takaros menyecskével találkozott. A menyecske vállán, kényesen egy kapa himbálódzott. A már öregedő legény ráéhezett a fiatal menyecskére és elkezdett vele a maga módján enyelegni. A me­nyecske nyilván megijedt a torzonborz Don Juantól, mert akarva-e, vagy véletlenül, a kapá­val úgy ütötte vakszemen, hogy Sisa Pista meg­szédült és amilyen hosszú volt, akkorát esett. Koponyája azonban különb ütközeteket is kibírt már, ezért nem sokáig hevert 3 fűben. Föltá­­pászt­odott és mikor töviről-hegyire átgondolta, hogy mekkora sérelem esett rajta,­­a­ menyecske után iramodott. Az erdőszélen el is élte a me­nyecskét, aki erre szaladóra fogta a dolgot, Sisa Pista nagy mérgében utána vetette fokosát. A fokos a menyecskét tarkóján találta, amitől az megrázkódott és eszméletlenül esett össze. Sisa Pista elkezdett gondolkozni, hogy most már mit csináljon a menyecskével. Többféle terv villad­ értünk harcoltak, értünk vesztették el egészségü­ket és sokszor munkaképességüket is. Minden háború után aszerint, hogy a háború nyertes, vagy vesztes háború, különféle hangulatok kap­nak lábra. Miután ezt a háborút mi, sajnos el­vesztettük, — állítom, hogy nem a harctereken, — gazdasági viszonyaink és a megszállások kö­vetkeztében olyan hangulat keletkezett, hogy nem foglalkoztunk eléggé azok érdekeivel, akik eret­tünk harcoltak. Ismerek olyan felfogást is, egyes bürokratikus körökből, hogy még nincs eldöntve, váljon az íróasztal mellett te­jesített háborús szolgálat, vagy­ a frontszolgálat volt-e nehezebb. Számomra ez nem lehetett vitás kérdés, mert aki ezt a poklot végigcsinálta, az nagyon jól tudja, hogy abban a pokolban egy óra súlyosabb volt, mint négy év meleg szobában, az íróasztal mel­leti frontszolgálatban,­­úgy van! ügy van!) A frontszolgálat mindenkire nézve rendkívül áldo­zatos volt. Valamennyiünknek, akik a háború­ban voltunk, van egy kis egészségi hibánk, a front mindegyikünknek megrágta ez idegzetét. Ez a törvényjavaslat alkalmas lesz arra, hogy a frontszolgálatot teljesítettek javára hangolja a közvéleményt.­­ Miután ilyen kényszerű fogyatékosságok közepette indítom útnak ezt a törvényt, az igen tisztelt bizottság elé, meg kell rögtön mondanom, hogy amennyiben az élet mást fog parancsolni, amennyiben a gazdasági helyzet javul, a magam részéről eleve kijelentem, hogy nem fogok el­zárkózni attól, hogy egy novellával felbővítsem a törvény rendelkezéseit, úgy, amint azt az élet parancsa fogja kívánni. Ez a törvény — a nemzetnevelés eszköze — Én ezt a kérdést nem politikai kérdésnek tekintem. (úgy van! ügy van!) Ez a törvény egyben nemzetnevelés akar lenni. Kötelességet teljesítünk a hadirokkantakkal szemben, ami­kor ebben a törvényben egzisztenciájukat és helyzetüket az állammal és mindenkivel szem­ben meghatározni kívánjuk. Én tulajdonképpen a magam részéről ezzel eleget is tettem annak az óhajnak, ami itt elhangzott, hogy felvilágosí­tást adjak a törvény­ konstrukciójának alapja és szelleme felől. Azt kérem, hogy az igen­­. bi­zottság gondolkozzék a kérdések felett. Előre ki­jelentem, ha olyan javaslatokkal méltóztatnak jönni, amelyek pénzügyi szempontból elfogadha­tók, azokból a magam részéről nem csinálok pártkérdést, velük a legmesszebbmenőleg haj­landó vagyok foglalkozni. (Élénk helyeslés.) Természetesen azonban szem előtt kell tartanom az államháztartás mai helyzetét. Ma az egész Ház azon az elvi állásponton áll, hogy az állam­háztartás egyensúlyának biztosítása érdekében a kiadásokat csökkenteni kell. ­ Sajnálatos tény, hogy a mai kor életviszonyainak finomodását vy// mellett a fogak mind rosszabbak lesznek. Csakis az észszerű fogápolás akadályoz - t hatja meg a fogak romlását.­ Ápolja fogait mindig v O.DOL •szájfertőtlenítővel(ez az elképzelhető legjobb száj-és fogápolás. Állami, társadalmi, gazdasági előnyök és kedvezmények . Amikor a törvény előkészítésén dolgoz­tunk, azt láttuk, hogy itt minden fillér lénye­ges problémává alakul át. A helyzet az, hogy minden javaslat, ami ezzel a javaslattal szem­ben pluszt jelent, átszámítva a filléreket pen­gőkké, a pengőket pedig ezer pengőkké, ren­desen több százezer pengő túlkiadást jelent. Bejelentem a t. bizottságnak, hogy ezeknek a kiadásoknak 500.000 pengőnyi tágítását a magam részéről, a honvédelmi tárca terhére, hajlandó vagyok vállalni, ezen túl azonban nem mehetek.­­ Az igen­­- bizottság figyelmét az előbb említettek hangsúlyozása mellett ismételten fel­hívom arra, ami új ebben a javaslatban. Ezek a rokkantaknak juttatandó állami és társadalmi kedvezmények, a hadigondozottaknak e törvé­nyen alapuló kérelmei és okiratai illetékmente­­sek, a hadilelek átruházása illetékmentes, va­gyoni bizonyítványok kiállításánál a hadigon­dozottak járadékait a jövedelem­­kimutatásánál 120 pengőig figyelmen kívül kell hagyni, a hadigondozottak­ nem fizetnek rokkantellátási adót, hadigondozási célra rendezett gyűjtések.

Next