Czegléd, 1885 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-04 / 1. szám

1-ső szám. Czegléd, Január 4. Harmadi évfolyam 1885. E fizetési díj: Helyben hí­doz hordva, vidékre patán küldve. Egész évre............4 frt. — Félévre................2 frt. — Negyedévn............1 frt. — Egyed szám ára 10 kr. Serkesztőség: I. kerület 94. sz. a vasut-utczán. Ide a szerkesztőhöz küldendők a kéziratok és mindennemű hirdet­mények. — Kéziratok vissza nem adatnak. VEGYESTARTALM­Ú HETILAP. Megjelenik hetenkint egyszer Vasárnap. Hirdetmények: Egy hasábos petit sor 15 kr. Na­gyobb és többszöri hirdetéseknél tetemes árleengedés. Miden be­iktatásnál külön 30 kr. bélyeg­dij előre fizetendő. (Hirdetményt még Szombaton délelőtt is elfogad e lap) Nyílttérben megjelenő közlemények minden sora 35 krajczár, a reclamátiók a kiadóhivatalhoz küldendők. A cselédek. Régi s ma már általános a panasz a cse­lédség roszasága miatt, hogy a legnagyobb részt rendetlen, tudatlan, rest, tekintélyt nem ismer, engedetlen, hűtlen, helyét gyakran vál­toztatja, erkölcstelen, túlkövetelő, pazarló, fényűző stb. Óriási halmaza a hibáknak, me­lyek valóban kétségbeejtők lehetnek bárkire ki cselédtartásra kényszerítve van. De vegyük e hibákat sorba s vizsgáljuk, vajon az okok, melyek a hibák kifejlődésére befolyással bírnak, a cselédosztály lelkületé­­ben fészkelnek-e csupán ? s nem terheli-e eze­ket valami felelősség a gazdákat is? Vannak házak, melyekben a rendet csak nevéről ismerik, itt a rendetlenséget a cseléd is megszokja s talán meg is szereti; ha aztán rendes házba kerül azt kiállhatatlannak ta­lálja s csak nehezen vagy sohase tudja meg­szokni a rendet s gazdájának e miatt sok boszuságot s kárt okoz, mig végre vagy maga odébb áll vagy el kell küldeni. A tudatlanság oka ismét abban keresendő, mert a cselédek legnagyobb része talán soha se járt iskolába, a gazdák pedig vagy nem tudják vagy nem is akarják oktatni, tanítani, mivel sokkal kényelmesebb rájuk, ha már iin­­enben ügyes szolgát tartanak. Vannak továbbá gazdák, kik saját ügyeik­en is hanyagok, nem néznek a cseléd dolga­ián, nem vonják szigorú számadásra, a szor­ulom és munkásságban nem adnak példát s­­ a dologtalanságra s restségre bő alkalom Válkozik-Olyan cselédtartó is van elég, ki maga vallástalan, erkölcstelen, kinek szája tele s folyton panaszszal és zúgolódással az is­­t gondviselés, hatóságok, elöljárók s felsőbb­ségek ellen, ezeket szidalmazza s nevetségessé tenni igyekszik ? E példa természetesen a cse­lédet sem hagyja érintetlen s első­sorban is a gazdájának tekintélyéről s a tartozó tisztelet­ről feledkezik meg. Hasonló eredményt szül az is, ha a ház ura vagy asszonya nem lesz elég erélyes arra, hogy parancsoljon s a hibákat szigorúan meg­róná vagy megbüntetné, sőt elég gyenge, hogy vele bizalmas beszélgetésbe, pletykába eresz­kedjék. — Nem azt mondtam ezzel, hogy a cseléd iránt bárki is teljesen elzárkózó, bizal­matlan, lenéző s durva legyen; mert ha a túl­ságos leereszkedés a cselédet könnyen pajtás­kodásra csábítja, a hidegség, durvaság s talán igazságtalanság a tiszteletet, becsülést és ra­gaszkodást öli meg, sőt gyűlöletet támaszt fel lelkében. — A túl bizalmas viszonyból s le­ereszkedésből származik még legtöbb esetben az engedetlenség, mely pedig a legelső köve­telésünk azoktól, kik fölött hatalmat gyako­rolni s engedelmességet követelni jogunkban áll. — Igaz, hogy fölöttébb nehéz eltalálni, a helyes közép utat, melyet a cseléddel szem­ben követnünk kell s valóban szerencsés az a gazda ki kellő tekintélylyel bir, mert az enge­­delemes cselédre talál. Tulkövetelővé pedig az teszi a cselédeket, ha mi is azok vagyunk irányukban, vagy még inkáb az a rész szokás, hogy némelyek a jobb cselédet szolgálati helyükről magasabb fizetés ígérete mellett édesgetik magukhoz s azt több kedvezésben is részesítik. — Ha ez mindig az érdem jutalma, nem baj ; de ha ér­­demetlenül ér valakit, a többi cselédség mel­lőzve érzi magát, önérzete fölébred s hasonló követelésekre érzi magát jogosítva. Alig hiszem, hogy valaki a hűséget és tisztakezűséget, ne a legelső követelménynek tekintené mindazoktól, kik szolgálatában álla­nak.­­ És mivel ez oly nagy fontossággal bír, oda kell irányoznunk magunknak is min­den igyekezetünket, hogy ezeket cselédeink részéről biztosítsuk. — Az elsőt a helyes bá­násmód s főleg az által érjük el, ha a cseléd hűségének minden nyilvánulását nem kicsiny­léssel, hanem kellő figyelemmel s méltánylat­­tal fogadjuk. — Az utóbbit pedig akként, ha éber figyelmet fordítunk a legcsekélyebb do­logra is, mely cselédjeink kezelése alatt áll, s mindenről szigorú, pontos számadást kívá­nunk ; de legfőkép, ha a cseléd jogos igényeit ki­elégítjük, hogy fukarnak, önzőnek maga iránt ne tapasztaljon bennünket, mert az ő benne is az önérdek hajhászását keltené fel. Már pedig önző embertől senki ne várjon hű­séget. Nagy hiba még a mai kor cselédségénél a köztük elharapódzó fényűzés és élvvágy, mely pazarlással s ez túlköveteléssel jár. — De hát miért ilyenek ők ? Mert uraitól eltanulja a fényűzést és élvvadászatot tartani a legna­gyobb jónak a földön ; mert a cseléd szintén utánozza a többi embert, hisz ő is olyan hiú, mint azok. És e hiúságát gyakran maguk a gazdák fokozzák az által, hogy elviselt ruha­darabokkal ajándékozzák meg, melyekkel az felpiperézve magát, azt képzeli, hogy őt most csak olyannak nézik, mint a­milyen ura, vagy asszonya. — Ide járul még a gyakori pénz­ajándék, a mit nem takarít meg, hanem eléli, elkorhelykedi s élvezeteiben urát kezdi utá­nozni, — így megszokva a fényűzést és élv­vadászatot, folyton elégedetlen s túlkövetelő. Rendkívül fontos s hatásában kiszámithat­­lan a háznál — kivált a hol kisebb gyerme­kek vannak — a cseléd erkölcse. — És itt ismét a cselédtartókra hárul a kötelesség, hogy A „CZEGLÉD“ TÁRCZJA. A VÁRNAGY UNOKÁJA. — ELBESZÉLÉS. — Oxoff -A.. Mtst. m­.éxM.et'ből 1£3- lETeg'ecL'n.— Tánca. I. Az erdő zúg. A ködös távolból megrongált vár­­astély látszik. Körülötte nagy messzeségben nem iható emberi hajlék. Késő este van. Egy nyugodtan legelésző vadász mén fékje egy sorhadt fatörzshöz van kötve. A kastély erkély lép­­cőzetén, melynek kövei közt moha nő, gazdag va­­dsz öltözetheii ül egy férfi s most kíváncsian, majd merengve, ábrándozik az épületen s a földi szépség ilékonysága felett. Az erkély szárnyas ajtaja hirtelen csattanva ilik fel s azon a divatu finom fehér ruhába öltözve , szép leány lépett ki. Az idegen megkövülve nézett maga elé s fel­árva, kezével homlokát sirattá meg, de midőn rá, hogy a szende teremtvény megijedt tekintete­­, habozva hátrált, majd gyors ugrással mellette ment. „Tündér várba jutottam ? Varázs hatalom van épület felett s te vagy az úrnője ?“ folytatá to- 3b, mosolyogva, miközben a leányt csudálvá szemn­­i, „vagy valóban laknak itt emberek ? mondd­­ igazán , hogy hívnak téged, te csoda szép lény, erdő gyermeke?“ s szelíden megfogta kezét S a leány nyugodtan engedé megfogni. Rózsa­it lassan nyitá fel a feleletre, a midőn csab­­­ly dalként hangzottak e szavak, hogy : „Jeanne rie.“ A kastély még néhány lakható földszinti szo­báiban lakik egy süket és vak inkább alvó mint élő vén várnagy s egy épen oly idős szolgáló gondos­kodik háztartásáról; Jeanne Marie pedig az ő uno­kája. „ Ő az erdőben nőtt fel és mindig ott élt. Alig látott más embert mint a nagyatyját s az öreg Gertrudot. Olvasni s írni sok nehézségekkel egy 4 öreg iskola­mestertől tanult, a­ki ezelőtt a legkö­­­­zelebbi faluból jött, azért hogy nagyatyját megláto­gassa , de már ő is meghalt. Különben alig is ag­gódott valaki miatta ,­­ könnyen feled az ember. A kastély az erdő mélyén feküdt. Minden év­ben egyszer egy fuvaros hozott a városból két láda élelmi­szert Gertrudnak- ez volt az egész forgalom mi a vár lakóit a külvilággal összeköté. Ezen ártatlan lény szeretetreméltóságát s az egész valóján elömlött kellemet Jeanne Marie any­jától öröklé, a ki igen szép s előkelő származású nő volt, egy büszke nemzetiség utóda, kinek ősei egy­kor e kastélyt uralták. Itt ezen vadász kastélyban bűvölte el hajdan a kisasszony gyöngykék szemével a szép vadászt, a várnagy egyetlen fiát és miként beszélték szerelme­sek lettek. — A közelfalubeli lelkész adta őket ösz­­sze titkon éjjel. De ez esetet homály fedi. A világ azt hiszi, hogy meghaltak. Tettöknek következménye az volt, hogy sem a báró házában, sem a várnagy családjában nem volt szabad emlegetni. — A báró örökre elhagyá az erdei kastélyt az esemény után, de a várnagy vissza maradt és oly állapotba jutott, a minőben őt találtuk. De ő sem ment ki többé, sen­kivel sem társalgott, kivévén a megszokott iskola mestert. — Ő volt az a ki egy este, ezelőtt mint­egy 15 évvel az elpusztult házba szép fehér csoma­got vitt s a fehér csomagból még nem egészen két éves kis élő teremtményt bonyolított ki s azt az öreg Gertrud nevelésére bízta. Eleinte a várnagy szobájába zárkózott s nem akart tudni a gyermek­ről, de azután a kis Jeanne Mari úgy látszék az ő korán elvesztett kis leányát pótolá s úgy bánt vele, mintha az saját gyermeke volna, noha másrész­ről azon nyilatkozatok, melyeket néha-néha beszél­getés közben tett, arra mutatának, hogy ő tudja, ha nem épen időszerint is azt, hogy ki hát tulajdonké­pen a leány. Jeanne Marie az erdő virágaival nőtt azokhoz hasonlóan. Egyszer midőn a padláson ide s tova hányt vetett, mivel kénye kedvére volt hagyva, történe­tesen egy ládára bukkant, a mely telve volt régi szépen megőrzött ruhanemüekkel, a melyek bizonyára anyáé lehettek. A nagyszerű ruhák finom kelméjük s ízléses szabásuknál fogva sokkal jobban megtetszet­tek, mint a melyeket neki Gertrud adott. Megkisérté hogy nem illenének-e reá. Magára öltve, oly szépen simult derekához, mintha azok épen rá szabattak volna. Ekkor félreérthetlen csudálkozással szemlélé magát a nagy félhomályos tükörben , é­s azután Gertrudhoz futott. Az öregnő sajátságos szemeket meresztett s magában mormogott valamit, de nem ellenzette a gyermek játékát. Ezután Jenna Marie mindig ezen ruhákba öl­tözött. A nagyatyás, ki se látott, se hallott, nem vette észre a toilette változást, noha ha ruha kezébe került s tapogató, nem tudta elhatározni, hogy mit gondoljon felőle. Mint egy vándor kóborolta be az ifjú leány — e ruhákban mint a múlt idők emlékében — a kas­télyt s az erdőtt. Az őzek és a madarak nem csu­­dálkoztak rajta, mert igen jól ismerték őt s föltár­ták vele a jó barátságot. De ha valami favágóval vagy asszonynyal, a­ki történetesen a fák között vizsgálódott — találkozott, csudálkozva beszélték el

Next