Phralipe, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Romológiai Kutatóintézet Szekszárd 1+ A Könyvtára A PHRAPILE (TESTVÉRISÉG) Független Cigány Szervezet havi folyóirata Főszerkesztő: Osztojkán Béla Szerkesztő-munkatárs: Daróczi Ágnes, Lázár Guy, Neményi Mária, Révész Sándor, Zsigó Jenő Olvasószerkesztő: Murányi Gábor Tervezte: Környei Anikó Szerkesztőség: 1068 Felső Erdő sor 16-18. I. 13. Telefon: 1-214-913 Szerkesztőségi órák: minden hónap első és harmadik csütörtökén 3-6-ig Felelős kiadó: Németh Jenő, a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat vezérigazgatója Kiadóhivatal: 1073 Budapest Lenin krt. 9-11. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzemeiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR 1900 Budapest, XIII. Lehel u. 10/a tel.: 1-128-860), közvetlenül vagy postautalványon, valamint a szerksztőség címén személyesen vagy postautalványon. Előfizetés díja 1 évre: 312,-Ft. 1/2 évre: 156,-Ft. 1/4 évre: 78,-Ft. 1 példány ára: 26,-Ft. Pallas Nyomda Lajosmizse Felelős vezető: Ablaka István igazgató ISSN: 0865-5847 Készült: az MTA-SOROS Alapítvány és a Fővárosi Tanács Cigány Szociális, Művelődési és Módszertani Központ és a Művelődési Minisztérium Önálló Nemzetiségi Osztály támogatásával. BEVEZETŐ Merészségnek, méginkább öngyilkos vállalkozásnak tűnhet olyan időben irodalmi és közéleti folyóiratot útnak indítani, amikor az irodalomnak egyfolytában harangoznak, a közéletből pedig - amellyel igazából csak most kezdünk ismerkedni - mára kezd elege lenni mindenkinek. Ám ha arra gondolunk, hogy a cigányságnak és a cigány ügynek még soha nem volt Magyarországon önálló, színvonalas sajtóorgánuma, aligha szabad azon töprengeni, kell-e lap, amely a népcsoport életét, társadalmát, a cigánypolitika dilemmáit, a „cigánykérdés” különböző vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat, vitairatokat és publicisztikai írásokat összegyűjtve helyet ad - fórumot kínál a cigányság kulturális értékeinek, népművészetének, íróinak és képzőművészeinek egyaránt. Elhatároztuk tehát, hogy mindenképpen megcsináljuk ezt a lapot, bár tisztában vagyunk azzal, milyen nehéz egy ilyen vállalkozáshoz az új lapok tornyosuló áradatában és a társadalom bájtos éveiben pénzt, közfigyelmet és mindenekelőtt: olvasókat szerezni. Illúzióink így hát nincsenek. Rendelkezünk azonban valamivel, ami nélkül sehol a világon nem lehet lapot alapítani, ami nélkül egy magára valamit adni tudó csoportosulás megbízatás nélkül most már nem formál magának jogot mások képviseletére, ami nélkül nincs mozgalom, de nincsenek mozgalmárok sem, és egyáltalán ügy sincs, amiért az ügyeseknek ügyeskedni volna érdemes, s ez a valami nem más, mint erős akaratú hite és elszántsága azoknak, akik közel egy esztendeje létrehozták azt a szervezetet, amely most - a kockázatvállalás teljes tudatával - útjára bocsátja ezt a lapot. Elszántak vagyunk tehát, de nem vakmerők. Mert tudjuk: olyasvalamit teremthetünk most, amely hitünk szerint lélegzetvételnyi lehetőséghez juttathatja a társadalmi közöny sűrű ingoványában fuldokló többszázezer magyarországi cigány ember ügyét; a megszólalás esélye teremtődhet most meg, annak esélye, hogy végre kimondassék: ez a nép sem tűrheti már tovább a jogfosztottságot, a kitaszítottsággal együtt járó emberalatti létet. A magyarországi cigányság több mint félmilliós tömegének óriási hányada 1945 után, a háborút követő évtizedekben született. Abban a politikai rendszerben, amelynek hanyatlását éppen napjainkban tapasztalhatjuk. A mostanára pedig már csaknem idős embereknek mondható negyvenöt-ötven év körüliek tábora is legfeljebb zsenge gyermekként, de a „múlt terhes öröksége” megkülönböztető bélyegével érkezett. Azon szerencsésnek mondható felnőttek csoportja pedig, akik valamiképpen átvészelték a háború okozta világégést, azóta bizonyára semmivé lettek már, vagy oly gyönge öregek mára, hogy terhük szinte nincs is. Utódaiként ezeknek mi tehát elmondhatjuk: valamennyien, akik ma, 1990- ben magyar állampolgárnak valljuk magunkat, ránk már nem illeszthető a múlt fondorlatos jelzője, ennek az egykor is hamis feliratú bélyegzőnyomatnak a gyilkos diszkriminációja, amelynek viselőit utálni volt szükséges, amiképpen boldogtalanabb időkben utálni volt szokás a „terhes múltat” is és mindent, ami reá emlékeztetett. Mi elmondhatjuk, hogy nagyon fiatalok vagyunk, egykorúak térségünk „demokráciájával”. Napjaink magyar társadalmával. S mert érzünk vele rokonságot, nem lep meg minket, mennyire hasonlítunk rá. Mint két csődtömeg, egyik a másikára. E közös és mindannyiunkat súlyosan nyomasztó élmény, ez az együtt, de külön-külön is megélt tragikus hasonlóság, úgy véljük, kezdésnek jó alap lehet ahhoz, hogy szó nélkül már többet el ne menjünk egymás mellett. Mi cigányok és mi magyarok. Kedélyes, nyájaskodó bevezető helyett tehát íme: ennyit a tisztelt olvasónak. Baráti üdvözlettel Osztojkán Béla 2