Phralipe, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
RÉVÉSZ SÁNDOR NEM BIZTOS CSAK A KÉTES... ,,Nem biztos csak a kétes szememnek S ami világos, mint a nap: titok. Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog...” (Villon: Ellentétek) Nem untatom az olvasót azzal, hogy miként éli át a szerző Románia felszabadulását. Nem titok, de nincs benne közérdekesség. Az olvasó szíve melegéhez elegendő eufóriát, történelmi fűtőanyagot szállít a tömegkommunikáció. Ez a helyénvaló, de nem kell hozzá erősítés. Különösen nem a múlt mélyéből. Mire ez a cikk az olvasó kezébe ér, ez a mai nap, Szent Szilveszter pápa évzáró napja már a múlt mélyén lesz. Ki tudja, mi minden fut át addig a szemünkön, és hogy rendeződnek át reményeink és szorongásaink. A vérkristályos, katartikus ádventben megtisztult szemünk akkor (ekkor) már a választási harcok örvényébe bámul, és mi, politizáló polgárok ajánló cetlikért kuncsorgunk a lakásajtók előtt. Vigyorgó jelöltekkel díszítjük házainkat, és elpakoljuk a fekete zászlókat. A Vízkereszt kisodorja a szemétdombra a fedeleink alá költöztetett gyermekfenyveseket. Elfogynak a gyárszalagos gyertyák, s az aprószentek égő áldozata, mely Temesvár főteréről a megszülető, kicsi Jézus tenyerére szállt, elraktározódik az örök dolgok közé. Eltűnnek a fák, amelyek alól százezrével hiányoztak a nincsből ügyesen kiszerzett ajándékok adói és gazdái, a mártírok, a sebesültek és a véletlen túlélők, akik szolgálatba mentek önkéntes céltáblának Szenteste a gépfegyverek és a szabadság közé. A szerző itt hangot vált, és a továbbiakban úgy tesz, mintha túl lenne azon, amin innen van. * A korlátdöntő forradalomnak minden forradalomnak korlátozott a történelmi kapacitása, és mindig eljön a csalódás pillanata, amikor ez a korlátozottság a látókörünk közepébe áll. A forradalom prizmája egy pontba gyűjti a szenvedélyeket, többnyire a zsarnok fejére. A forradalom látásmódját szükségszerűen az egyfokúság, a monokauzalitás jellemzi. A füstfelhőben elrejtőzött problémák és ellentétek nem sok idő múltán körülvesznek minket, és zavartan kérdezgetjük majd: mitől lett ilyen zavaros a forradalom tiszta tekintete. A tiszta tekintet a forradalom tünékeny jelensége, mely szétpattan, ahogy a szárnyas idő választ sürget a megosztó kérdések sorára. A forradalom addig magabiztos, amíg meg nem bontjuk a hallgatag titkok körét a Nagy Konszenzus alatt, amíg minden lehetséges, tehát minden kétes, és a kételyek a megosztó válaszokkal nem keverednek. * Románia gazdaságát megfojtotta az egymást tápláló, kártékony ipari góliátok zárt termelési lánca, amely alig bocsát ki magából mást, mint az életet pusztító mocsok és méreg áradatát. Családok millióinak az életét és lakóhelyét láncolták hozzá ezekhez a góliátokhoz. Mi lesz ezzel az országos méretű ipartörténeti zárvánnyal, amelyet a szűkített újratermelés biztosítására, a szűkösség, a polgári lét alatti lét fenntartására hoztak létre, hogy a társadalom ki ne hízzon a zsarnokság csizmatalpa alól? És mi lesz az odaláncolt milliókkal? Hol van az a tőke, amely ennek a gigantikus ócskavastelepnek a helyére működőképes gazdaságot állít, amely a zsákutcába hajtott munkaerőnek értelmes munkát ad? Mennyit érnek most Románia természetes adottságai a négy évtizedes rablógazdálkodás után az ország csontig lekoptatott infrastruktúrájával? Hogyan folytatódik a panel-tengerbe veszejtett, eltorzult szerkezetű városok élete? Mekkora lesz a súlyuk a demokratikus önkormányzatokban a városok történelmi folyamatosságát hordozó, eltörpült patrióta mag szempontjainak? Milyen gazdává válnak azok az alaktalan lakótömegek, amelyeket ebben a történelmi kötéseiből kioldott futóhomok-társadalomban a diktatúra összesodort? Hogyan kezeli majd az ütköző érdekeket ez az integráló erő nélküli, konfliktus-kezelési gyakorlattal nem rendelkező közeg? Az őspolgárság maradéka, amely lekötözött kézzel és kipeckelt szájjal nézte végig a rombolást, a város meggyalázását, hogyan viseli most annak a többségnek az egyenjogúságát, amely a várost puszta munkaszállásnak kapta és csak annak kezelhette? Hogyan állja meg a forradalom ezt a szakítópróbát? Itt van például Vajdahunyad, amelynek a sorsa jelkép-erejű. A Hunyadiak híres vára a vaskötelek fogságában koszlik. A várárok felett drótkötélpálya fut. A várfalak mögött ott áll a szennyezett levegőben a magyar gótika legszebb lovagterme és a Mátyás loggia. A várdombról bármerre nézünk, körös-körül hatalmas gyárkémények ontják a füstöt a szivárvány minden színében rá a városra, amelyet néhány évtized alatt néhány ezres kisvárosból százezres, lepusztult munkásszállóvá varázsoltak. Vajdahunyad bizony nem a László fiát sirató mater dolorosa bolyongó szelleméé, hanem a vár alatt elszállásolt százezer emberé, akik, ha nem termelhetik tovább a rákkeltő anyagokat a gyermekeik orra alá, tömegesen munka nélkül maradnak. Félő, hogy túl sokan lesznek, akiknek a tekintete nem tud lesiklani a vár máladozó kőcsipkéiről az alant összezsúfolt, kilátástalan életekre, és sokan lesznek azok is, akik a depressziós városból nem tudják kiemelni a tekintetüket a várra. Ezeket a problémákat nem lehet megtisztogatni a nemzetiségi vonatkozásoktól. Mások az etnikai arányok az erdélyi városokban az őslakosok és a betelepítettek között (még Vajdahunyadon is, ahol pedig már a múlt század végén is a románok voltak többségben), és mások az arányok a különböző foglalkozási csoportokban is. A forradalom ünnepnapi tudatában egy eszmény vezérelt társadalom délibábja lebeg. Az ünnepnapi tudat lázhulláma azonban gyorsan csillapodik, és a társadalom visszaugrik a maga rendes, érdekvezérelt üzemmódjába. Az árván maradt vezérlőpultok, a kiürült parancsnoki fedélzetek és alfedélzetek, a szabadon imbolygó kormányrudak, a hitbizományból felszabadult szószékek, emelvények, a gazdátlan irodák és műhelyfőnöki fülkék szívóhatása egyesül a diszkriminációs nyomás alól kiszabadult ambíciók, az eleddig kárbaveszejtett képességek tolóerejével, az érvényesülésre kiéheztetett generációk lendületével. A karrierépítés konjunktúrájának, az új karriercsoportok kialakulásának (és a régiek átváltozásának) az időszaka következik - és ez nem lesz épületes látvány. Ha megindul a mihasznú apparátusok és a kártékony ipari létesítmények leépítésének a folyamata, s mindezek nyomában megjelenik a tömeges alkalmazotti-tisztviselői-értelmiségi munkanélküliség, akkor ez az új nagy tülekedés egzisztenciális élet-halál harcra megy át. Ebből a harcból pedig aligha lehet kiemelni a nemzeti kisebbségek rehabilitációjának a kérdését, hiszen ennek a rehabilitációnak egyik leglényegesebb eleme az egzisztenciális rehabilitáció, a kisebbségellenes káderpolitika következményeinek a felszámolása. Nyilvánvalóan más lesz a magyarok és a románok aránya a pozícióvesztők csoportjában, mint a felfelé indulókéban. Milyen mértékű lesz ez a cserélődés, mennyire rendeződnek át az esélyek, nem lehet megjósolni. De azt sajnos igen. 3