Phralipe, 1991 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Romológiai Kutatóintézet Szekszárd Könyvtára A PHRALIPE (TESTVÉRISÉG) Független Cigány Szervezet havi folyóirata Főszerkesztő: Osztojkán Béla Főszerkesztő helyettes: Balogh Attila Szerkesztő-munkatárs: Neményi Mária, Révész Sándor, Zsigó Jenő Olvasószerkesztő: Murányi Gábor Képszerkesztő: Szécsi Magda Tördelő: Kunézt Éva Tervezte: Környei Anikó Szerkesztőség: 1143 Ilka u. 30. II. 17. Telefon: 1-842-917 Szerkesztőségi órák: minden hónap első és harmadik csütörtökén 3-6-ig Felelős kiadó: Horti József, a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat vezérigazgatója Kiadóhivatal: 1073 Budapest Erzsébet krt. 9-11. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzemeiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR 1900 Budapest, XIII. Lehel u. 10/a tel.: 1-128-860), közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636,021-02799 pénzforgalmi jelzőszámlára, továbbá a szerkesztőség címén személyesen vagy postautalványon. Előfizetés díja 1 évre: 312,-Ft. 1/2 évre: 156,-Ft. 1/4 évre: 78,-Ft. 1 példány ára: 26,-Ft. Pallas Nyomda Lajosmizse Felelős vezető: Ablaka István igazgató ISSN: 0865-5847 Készült: az MTA-SOROS Alapítvány és a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Osvát Ernő Alapítvány támogatásával. A VÁROS KEBELE Egy eldugott kis faluban minden olyan egyszerű. „A” üzemben nem kapsz munkát, „B” szövetkezet nem foglalkoztat, „C” kócerájt felszámolták, és nincs tovább. Éhes maradsz, rongyos maradsz, dideregsz. Pont. Egy nagyváros az egészen más. Vannak benne kukák, amelyekben kotorászni lehet, forgalmas csomópontok, ahol koldulni lehet, s ha ezerből egy ad, az is elég, ha sokezren mennek el melletted. Van hová leállni egy kosár kókadt szegfűvel, s ha elzavarnak a rendőrök, odább lehet menni egy sarokkal vagy egy kerülettel. Ácsoroghatsz az emberpiacon, s talán elvisznek néhanapján maltert hordani. Melegedhetsz aluljárókban, pályaudvarokon. Az ismerősök közül valaki csak mutat valahol egy penészes mosókonyhát, ha kidobnak onnan, kereshetsz egy másik mosókonyhát. Gyűjthetsz papírt vagy üveget. Belepottyanhatsz valamelyik szociális intézménybe vagy akcióba, aki menedékhelyet gründol, aki ingyenkonyhát szervez, az mind a nagyvárosban van. Ott nyüzsögnek a vállalkozók, akiknek mindig kellhet egy éhbérre éhes nyomorgó alkalmi munkára. Önkiszolgáló éttermek is vannak, ahol ételmaradékra lehet vadászni. Sok városlakó sok csikket termel és sok dohányt hagy bennük. A városban mindig van tovább. A századik kudarc után is van még ezer talán. A nagyvárosba kell menni. Muszáj odamenni. S ennek a muszájnak az erejével nem dacolhat semmi. Sem a rendőr, sem az önkormányzat. Akár gépfegyveres osztagokat is küldhetnének az alkalmi árusok és az önkényes beköltözők ellen. Akkor is muszáj a nagyvárosba kapaszkodni. Márpedig a nagyvárosnak ez egyáltalán nem tetszik. Természetesen. A sok sodródó szegénytől rondább lesz a város és rosszabb a közbiztonság, romlik a városi élet polgári minősége. Mindannyian szívesebben laknánk egy szegénység nélküli városban, konszolidált városlakók konszolidált közösségben. Ki örül annak, hogy a mi derék fővárosunk isztambulizálódik ahelyett, hogy, mondjuk, münchenizálódna?! Különösen rosszul hat a hontalan rongyosság látványa azokra a polgártársainkra, akik kínnal és keservvel tartják fenn magukat a konszolidált lét legalsó szintjén. Az ő félelmeik és rémálmaik jelennek meg ebben a látványban. Saját kínos erőfeszítéseikhez merítenek erőt abból a hitből, hogy oda „mélyre” csak a saját hibájából süllyedhet az ember. Csak az süllyedhet oda, aki nem tette meg azokat az erőfeszítéseket, amelyeket ők megtettek. S mivel megtették, velük ez nem fordulhat elő. Az új önkormányzatokról érkező hírek arra utalnak, hogy ezek a testületek számos helyen még nem fogták fel, hogy sokféle nagyúrtól függetlenek lehetnek ugyan, de a Muszáj nevű nagy úrtól nem. S mivel a Muszáj valóban nagy úr, az önkormányzatok nem választhatnak aközött, hogy megtartják-e vagy elkergetik mosókonyhalakó szegényeiket, csak aközött választhatnak, hogy zargatják őket vagy nem. A társadalmi szolidaritás értékei iránt legközömbösebb önkormányzati képviselőknek is tudomásul kellene venniük, hogy nemcsak az önkényesen elfoglalt, rongyos istállóban született fiú istennel kell szembenézniük, amikor szegénység-mentes övezetről ábrándoznak, hanem azzal is, hogy ebben az elszegényedő világban ezek az ábrándok enyhén szólva időszerűtlenek, és az elkövetkezendő években egészen biztosan mindenhol a többszörösére emelkedik a legális otthon nélkül, a létbiztonság elemi feltételei nélkül hányódó családok száma. Egy normális önkormányzati testület ebben a helyzetben azzal a fogós kérdéssel birkózik, hogy miként és hová fogja ezt a hullámot leülepíteni, s nem azzal, hogy miként tetézheti a problémákat olyan családok molesztálásával, utcára küldésével, amelyeknek már legalább fedél van a fejük felett. Dehát miért pont az önkormányzati testületek között lenne magasabb a normálisok aránya? I I f 2