Criticai Lapok, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
KINN VAGYUNK A GŐZBŐL Nell Dunn: Gőzben Budapesti Kamaraszínház - Shure Stúdió s Sok minden másképp volt 1985-ben, ennek taglalására talán nem ez a lapj a megfelelő fórum. Ami mindebből itt és most talán releváns: másképpen szólt a darab, és jó volt az előadás. 1985-ben az történt, hogy a Pécsi Nemzeti Színház Magyarországon először előadta, majd vendégjátékra a Vigadóba is felhozta Nell Dunn angol feminista nőíró Gőzben című színdarabját, Szegvári Menyhért rendezésében. A kritikai fogadtatás nem volt egyöntetű - volt kolléga, aki már eleve a szórakoztató szándékot kifogásolta, volt, aki a szándék létjogosultságát elismerve magát a produktumot nem tartotta elég mulatságosnak, magam történetesen igen jól szórakoztam. Akkoriban már kezdtem kapisgálni, hogy nemcsak nemzeti sorskérdésekről lehet és szabad a színpadon metaforázni és parabolázni, hanem időnként lehet éles szemmel megfigyelt életkivágásokat is felmutatni, mélyáramlatok, próféciák és megoldási javaslatok nélkül. Emlékszem, mennyit keseregtünk akkoriban Radnóti Zsuzsával mint vígszínházi belső illetve külső dramaturgok azon, hogy bár a mai magyar írók is kanyarítanának maguknak honi valóságunkból egy-egy ilyen életszeletet, s azt angolszász kollégáikéhoz hasonló profizmussal tálalnák fel! Én - becsületszavamra mondom - már akkor is gyanítottam, hogy a Gőzben gyengébb darab, mint a Bernarda Alba háza, amelyben szintén a láthatatlan férfitársadalom frusztrálja a színpadon összezárt nőket, de amely mégsem szexuális problémák katalógusa. Akkor sem, most sem tudtak érdekelni a feminista aspektusok, és felfogtam, hogy a Gőzben női rezervátumának tagjai - valamint életre hívójuk - némileg torzul látják és akarják láttatni a valóságot. Viszont azon túl, hogy nagyon jól szórakoztam a női mecseten, őszinte elismeréssel adóztam Nell Dunn ha nem is írói, de szerzői kvalitásainak, akár feminista, akár nem, a hölgy profi. Alakjai élnek, kisszerűségük ellenére is lekötik a figyelmet, ábrázolásukba nem szüremlik semmilyen lila hazugság, és statikusságában is fordulatos lelki sztriptízük (melyhez képest a fizikai sztriptíz úgyszólván elhanyagolható, ámbár akkoriban ez is az újdonság erejével hatott) igenis szól valamiről: a véghetetlen női magányosságról, amely csak eufemisztikus leszűkítése az emberi magányosság fogalmának. Mindennek színpadra tételéhez akkor sem kellett, ahogy most sem kell feltétlen rendezői zsenialitás; elég az ügyes és biztos rendezői kéz meg a művészi ízlés - kell viszont, feltétlenül, nélkülözhetetlenül, hat jó színésznő, akik pontosan érzik, mikor kell szólózni s mikor visszahúzódni epizodistába vagy kórustagba. Ez ott és akkor adva volt, még akkor is, ha az előadást elsősorban Vári Éva briliáns fosie-ja fémjelezte, s Lang Györgyi egyszeri színészi lénye tette frappánsul bizarrá. Egyöntetűen jók, hitelesek, életszerűek voltak a többiek is, akik tíz év távlatából is megérdemlik, hogy nevüket ide idézzem: Sólyom Katalin, Ferenczi Krisztina, Petényi Ilona, Labancz Borbála. Milyen darab a Gőzben ma? Nos, ami a legnyilvánvalóbb: újdonság erre elszállt, vidi rám alios ventos, s mennyivel viharosabbakat! Aztán azóta, például a Csirkefej, a Körmagyar, az Akárki révén kitűnt, hogy ilyesmit a magyar írók is tudnak csinálni, méghozzá irodalomból előállítva, s számunkra mindenképpen izgalmasabban. Ha akkor a Gőzben szórakoztató valőrjein túl a valóságról is elárult valamit, mára nem szorulunk ilyen mankóra, mert megkaptuk az élményt nemesebb forrásból is. Nell Dunn visszaszorult a profi szórakoztatásba (ahol viszont továbbra is elkelnének mellé a hazai riválisok - a „szerzők"). De ettől persze még lehetne, ma is lehetne a darabból kitűnő előadást csinálni. Több most sem kéne hozzá: biztos kezű, koncepciózusságát az adott tárgyra leszűkíteni kész profi rendező és hat jó színésznő. Mindez - enyhén szólva - az Asbóth utcai másodszínpadon most nem jött össze. Lang Györgyi ezúttal is kitűnő, helyenként megrendítő Dawn, noha már nem tudja oly hitelesen a naivitás látszatát kelteni, magyarán szólva poénkodik és kikacsint, holott amúgy - amiért csak irigyelni lehet - tíz év múltán sem öregedett ki egyetlen nappal sem a szerepből, s vetkőzésében nemcsak a lenyűgöző exhibicionizmus a megragadó, hanem (vagy a kettő ugyanaz volna?) a már-már szentnek minősülhető abszolút színészi elkötelezettség is. Rendezői képességeiről azonban ez esetben nem győzött meg. A darab szövete valóban vignettákból, „számokból” tevődik össze, a monológoktól a szextettekig, ám ezeket mégiscsak átfogja egy közös lendület s méginkább egy gondolat, egy életérzés, amelyet Lang Györgyi vagy nem tudott, vagy nem akart megszólaltatni; utóbbi esetben az az aggály motiválhatta, hogy a közönség, amelyet - mint ez az általam látott harmadik előadáson eléggé szembeszökő volt - zömében a Padö-dö hírneve vonz az előadásra, inkább a viccekre, poénokra, jópofáskodásra vagy harsány drámázásra lesz vevő, semmint a lelkekben és a gondolatokban való - mégoly relatív - elmélyülésre. így aztán az előadás, a lendületről is lemaradva, valóban számokra hullik szét, melyekben a szórakoztató mozzanatok is csak felszínesen érvényesülnek, a vidámságot átszínező mélyebb, borúsabb árnyalatok pedig teljességgel elsikkadnak. Ennek a rendezésnek nem sok mondanivalója van a szereplők belső drámájáról, s a színésznők ezt a keveset is redukáltan közvetítik. Falusi Mariann (Violet, az intézmény kezelője) diszkrétsége némelykor, a harsányságok ellenpontjaként jóleső, de egészében elszürkíti, arctalanná teszi a figurát. Tóth Judit (Mrs. Meadow) darabidegen, külsőséges játéka csak azokat a modorosságokat veszi észre, amelyekkel ez a finomkodó kispolgárasszony a maga megalázottságát, frusztráltságát álcázza, a megalázottság, a frusztráltság, az egész élet hiábavalósága nyomokban sem üt át az alakításon. A félprostituált Josie ziccerszerepéből Szilágyi Zsuzsa csak a ziccert fogadja el, a szerepet nem; Szerencsi Éva pedig - langyos hőfokon - hol derűs és magabiztos, hol letört az emancipáltságot kétségbeesve mímelő Jane szerepében, de az ellentétek nem állnak össze színpadi személyiséggé. Lang Györgyin, a debilis-infantilis Dawn Meadow alakítóján kívül csak Andai Kati (Nancy) finom, diszkrét játéka adekvát a darabhoz; ő az, aki szólistaként sem számot ad elő, hanem az éppen rávetülő vagy nem vetülő reflektorfénytől függetlenül folyamatosan éli az alakot, végigvezeti az előadáson, és akár a pillanatnyi hatásról is lemondva azonosul annak kietlen sorsával. Hadd ne foglalkozzam még a csattanó kedvéért sem a darab rendezői záróötletével, amely gázkamrát vetít a gőzfürdő helyébe, s szimbolikusan mintegy fulladásos halálra ítéli a gyanútlanul ujjongó hölgyeket. Ide valamivel kevesebb, a megelőző két és fél órába sokkal több kellett volna, így a darabról legföljebb az juthat eszünkbe, hogy bizony jó ezeknek az egyszerű angol polgároknak, akiknél még van alternatíva gőzfürdő és könyvtár között - nálunk bezzeg se gőzfürdő, se könyvtár. Viszont magányosak, megtiportak és kisemmizettek mi is tudunk lenni. Kár, hogy az előadás megfoszt ettől a nem csekély elégtételtől. SZÁNTÓ JUDIT MURÁTI - ITT Neil Simon: A nagymama soha Karinthy Színház | 71 Karinthy Színház bemutatta a ÁM Muráti Lili című színdarabot. A ír Beszerző legyen, mondjuk, 1994. Tehát 1994 Murátiját láttuk. Az ürügy Neil Simon A nagymama soha című bulvárja volt. Amolyan replikázó színmű - Ungvári Tamás jól lefordította a replikáit -, legalábbis Karinthy Márton színpadi megfogalmazásában. Ülnek (fekszenek, állnak) és többnyire arról beszélgetnek, hogy az élet milyen sanyarús. Ezen mi időnként mulatunk, a végén aztán meg is kellene - illene - rendülnünk. Ha nem így történik, csak magunkat vádolhatjuk. Mert a végsőkig érzéketlen az a néző, aki a családját vasmarokkal kézben tartó, Németországból Amerikába települt zsidó asszony sövét történetén képtelen meghatódni. Legyen elég annyi, hogy 1942-t írunk. Azaz kimondatlanul is ott lebeg a gyilkos árny a New York-i család körül, s a nagymama nem tud olyan kegyetlen lenni, hogy az óceán túlfelén dúló pokolhoz képest ne látszódnának igazságosnak a tettei. A nagymama tehát csak valamihez képest szigorú - vagyis nem szigorú. Egyszerűen az életre nevel. Ezért lop cukorkát a saját édességboltjából s vonja le az árát az üzlet felügyeletével .