Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története (Orosháza, 1965)
V. Egészségügy-művelödésügy - Elek László: A szellemi kultúra fejlődése (1744-1944)
Justh Zsigmond is, belefáradt a reménytelen küzdelembe: „Nem vagyok én közéjük való... Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs meg már a küzdelem vágya”392 - szögezi le önmagát elemezve. Justh arisztokrata társai - akiket nagy nemzetmentő céllal egyesített a Debating Societyben, nem tudva elszakadni a nemesi nemzet koncepciótól - a korai halál elkötelezettjei voltak. A sok öngyilkossággal eljegyzett, tehetséges, de energiátlan, küzdelemre, harcra képtelen ifjú magára hagyta az írót eszméivel és mardosó gondjaival. Úgy térhetett sírjába, hogy mindössze abban a szeretetben kereshetett vigaszt, mely a néphez, a „görögös”, hellenisztikus vonásokkal rendelkező parasztsághoz fűzte. Ez nyugtatta meg egyedül a kegyetlen vízió: a „csak egy nagy vihar, amely tövéből tépne ki mindent, változtathatna itt csak”393 feudális osztályuralmat temető, mardosó rémképei láttán. Az a hit, hogy a „nem is agyag, hanem csak sár” figurákat produkáló arisztokrácia helyett, mint történelmi osztály helyett az életért napról napra megküzdő, s „a keletiek fiatal fatalizmusát és a nyugati népek tettvágyát” önmagában feloldó népben, mindenekelőtt a parasztságban van a magyar jövő biztos ígérete. A magyar parasztot itthoni környezetében ismerte és szerette meg. Itt csodálta meg nagy nyugalmát, amellyel az élet kegyetlen arculcsapásait egykedvűen veszik, és férfiasan viselik el. Itt bámulta meg nagy szorgalmukat, erős, egészséges szórakozásaikat, halállal szembeni csendes belenyugvásukat. Itt gyönyörködött művészi hajlamukban és képességükben, ragyogó táncaikban, átélő, improvizáló képességükben. Nem ismerte osztályharcos gondolataikat,394 pedig látta, hogy elégedetlenségük mélyén az igazságtalan és egyenlőtlen birtokelosztás tudata rejtőzködik. Közvetlenül az 1891-es zászlóforradalom után írt egy francia nyelvű novellát a vörös kakas címmel, melyben ennek a szemléletnek adott hangot. Nem csoda, hogy magyarul nem jelentette meg. Elképzelhetetlen hatása lett volna arisztokrata, dzsentri körökben. Szívesen használta novellái hátteréül Orosháza közvetlen környékét. A csabacsüdi-bánomosi határt, Pusztaszenttornyát és „Gyapáros”-t. Ő volt e vidék - s közte Gyopáros első irodalmi szintű ábrázolója. Mindez még jobban igazolja, mennyire összeforrott a vidékkel, annak becsületes lakóival. Arról a 67 családról, kik bérlői voltak önmaga írta, hogy „barátaim, testvéreim nekem. Jóban rosszban hozzám fordulnak. Gyermekeik keresztszülője vagyok, násznagya a leányaiknak, elsiratom velük elköltözötteiket... Egymásra támaszkodunk ők és én, s úgy érezzük, az élet kíméletesebben iramlik így el fejünk fölött”.395 A környék szegényparasztsága halálában is megbecsülte Justhot. Több ezren kísérték ki utolsó útjára Cannesból hazahozott holttestét, s temették el élete legkedvesebb helyén, az általa épített görög színházban. Ott, ahol páholya állott. Születése 100. évfordulóján pedig a gádorosi temetőbe vitték át, ahol szerető gondos kezek veszik állandó gondozásba sírját. Ott nyugszik kedves parasztjai között. Justh az agrárszocialista mozgalom kezdetén (1891) jutott el szemléletében legmesszebbre, amikor a szocialisztikus líra agrárproletár ágának első jelentős képviselője, az orosházi származású Csizmadia Sándor talán első irodalmi szárny