Családi Kör, 1993. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
1993-11-04 / 44. szám
Rávetem pillantásom a kétpinzes fiaskóra, amelyen a címke jelzi, hogy honnan a bor, s milyen fajtából töltetett. Nem valami országos hírű pincészetben ragasztották rá a címkét az üvegre, a borszőlőt sem valami nevezetes szőlészetben érlelte a nap. Csak amolyan nadrágszíjnyi területen gondozza, ápolja Gyula barátom évtizedek óta a maga kis valóságát. Ott, az adai Disznóháton. S annak is a déli alján, tán már utolsó mohikánként, mert a szőlődomb sem az már, mint gyermekkorunkban. Kivetettek onnan a szőlőtőkék, kivágattak a gyümölcsfák. A valamikori csőszkunyhók helyén házak is épültek, de szabadban jár a Tiszáról fúvó szél. S mintha kisebb lett volna a Disznóház, vagy mi nőttünk egy bizonyos korig, s addig fogyott, fogyott a domb, az elpergő idővel. A borosüveg, alján a kékfrankos színe maradt csak meg, így őrzöm egyelőre. Ha kimegyek a lakás erkélyére elfüstölni egy-egy cigarettát, akkor rávetem a szemem; újra és újra elolvasom a címkére írottakat. S ami belém íródott, az már a múlt, a gyerekkor. Az a gyerekkor, ami érdekesnek, boldognak és szépnek íródott láthatatlan jegyzetfüzetembe. A Disznóház fogalom volt. Azon volt a dédapámnak, a nagyanyámnak és két nővérének a szőleje. Sok-sok gyümölcsfával, hogy tavasztól őszig legyen gyümölcs a családokban. Hogy mikor kezdtek a Disznóhátra bor- és csemegeszőlőt telepíteni, nem tudom. Hogy a szőlő ragya, vagyis a nagy filoxérás pusztítás előtt voltak-e ott szőlőskertek, vagy csak utána történt a telepítés, utána kellene egyszer nézni. Emlékszem a kékköves hordókra, nagyanyám szőlőjének nyugati aljában az ásott kútra. Bizony abban békák is tanyáztak, mint a dombot körülvevő vadvízben, aminek kunét volt a neve. Megtermett benne a nád, a pióca és a békák ezrei. Tavasszal fölhangzott a városkában a békakoncert. Úgy mondták, esőért brekegnek. S a nagy havak és esők idején a Disznóhát alatti rét megtelt vízzel, a Kunét is kiöntött, és a szőlőkbe vízen át kellett fölmenni. Mert a szőlőben mindig akadt munka: gyomirtás a fényesen csillogó nyesővel, a kacsolás, a permetezés. S aztán jött a szüret. A szüret! Az volt a nagy aratási-cséplési munkák után a legszebb, legvidámabb dolog. A család minden tagja fölvonult a dombra, késekkel és metszőollóval fölfegyverkezve, meg kosarakkal. A sorok végén levő nagy, szalmahordó kosarak gyorsan megteltek, jött egyik nagybátyám a lófogatos kocsival, hogy elvigye a leszüretelt szőlőt préselni. Mi, gyerekek alig vártuk, hogy majd a prés alján meginduljon az édes lé csorgása, a must, amit körüldöngtek a nagy hasú darazsak. A gyerekek falánkak is voltak, bekebeleztek még a szüret elején néhány fürt szőlőt, ami elcsapta a hasukat, s futhattak le a Kunét nádas partjára sürgős dolgukat végezni. Ilyenkor nevetve kiáltották utánuk a felnőtt szüretelők: Pista, iszol-e mustot? Mire egy másik felnőtt válaszolt a kérdésre: - Nem iszok, mert f...k! A domb tetején, jól emlékszem, volt néhány olyan szőlőtőke, amelyek kecskecsöcsű szőlőt teremtek. Az volt az igazi csemege, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. A szomszédoknál is folyt a szüret, volt, ahol daloltak a menyecskék, lányok, s a reggeli után előkerült a tavalyi bor, de csak egykét pohárkával. Csak estebéd után lehetett egy kicsit a pohár fenekére nézni. A szüreteiknek szánt vacsora pedig főtt a nagy bográcsban. A birkapaprikás, amihez megszelték a ropogós héjú, nagy cipókat. S aztán jöhetett az óbor, vagy az első szüret rámpása. A vacsora után a fehérnép szedelőzködött, mentek haza a gyerekekkel és egy-egy kosár szőlőkóstolóval, meg esetleg egy-egy üveg édesborral. Maradt a férfinép, darálták, préselték a szőlőt, csurgóit a must a nagy edényekbe, onnan öntötték a hordókba. Kékfrankos volt-e, nem tudom, de kadarka minden bizonnyal, s volt karcos bor is, mert hát a disznóháti szőlők nem voltak abban az időben minőségileg válogatva. Nem egy fajta termett a szőlőskertekben. S azok gazdái, parasztok és iparosok - ez utóbbiak öregségükre is gondolva telepítettek szőlőt - azonban mindenképpen büszkék voltak borukra. Mondták is gúnyosan egyik-másik borára, hogy azt guggolva kell inni. Vagyis a házuk előtt, az ablak alatt, guggolva kell elmenni, meg ne lássa őket a gazda, s borkóstolóra invitálja meg őket. Kékfrankost tavaly márciusban ittam egy Sopron környéki szőlőskert kicsi pincéjében. Abban a pincében is, mint Gyula barátomnál, ott Adán, a szőlő mély szeretetéből teltek meg borral a hordók. A minap a borosüvegből kipukkasztottuk a dugót. Nézegettük a disznóháti kékfrankos piros-vörös színét, ízlelgettük a bort az elköltött ebéd után. S a fiaskó, mint mondtam, kinn a lakás erkélyén áll azóta is. Hogy napjában legalább egyszer lássam, s bármennyire is sajog, de emlékezzem a régiekre. Arra, ami nagyon, de nagyon szép volt. És igaz volt. KÁNTOR Oszkár A disznóháti kékfrankos 30 / 1993. NOVEMBER 4. Megállapíthatatlan a szőlő eredetének helye és ideje, hisz a róla szóló mesék és legendák is a történelem előtti idők végtelenjébe vesznek. A képírás, majd a jel-, illetve a betűírás kialakulásával és fejlődésével mind több emlék maradt az utódokra a szőlőtermelésről. Ezek az emlékek viszont már az akkor ismert világ minden helyén említik a szőlőt. Az időszámításunk előtt mintegy 5000 évvel uralkodó Menesz fáraó sírjában pl. szőlőmagvakat találtak, ami feltételezi, hogy az uralkodót kedvelt gyümölcsével helyezték sírjába. A Párma melletti Castione cölöpépítményeiben Strobel szőlőmaradványokat talált s a svájci wangeni, illetve stockborni cölöpépítményeknél a Vitis vinifera magjára emlékeztető leletek kerültek napvilágra. Tehát a szőlő ismerete és fogyasztása, ha más körülmények között is, de Egyiptom és Nyugat-Európa bronzkori lakóinál egyaránt megvolt. Természetesen a cölöplakó ember számára valószínűleg csak gyümölcsként volt jelentősége. Időszámításunk előtt több mint 3000 évvel Egyiptomban, a második dinasztia idején már nemcsak a szőlőt és a mustot, hanem a bort is ismerték. Ezt bizonyítja az a feljegyzés, mely szerint az udvarnak több korsó bort és mustot, valamint több kosár szőlőt szállítottak a Nílus menti szőlőskertekből. Mikor, hol és ki fedezte fel a borkészítés tudományát, azt sem a népmesékből, sem az ősrégi agyagtáblák hieroglifáiból nem lehet hitelesen megállapítani. A szőlőkultúra történetének több jelentős kutatója a szőlő és bor eredetét Ázsiába s ezen belül is Perzsia környékére helyezi. Ezért érdemes megismertetnünk a bor eredetéről szóló perzsa legendát, amely szerint Dzsedzsid király a bor felfedezője. Menesz fáraó is szerette