Családi Kör, 2001. január-március (12. évfolyam, 1-13. szám)

2001-03-29 / 13. szám

maradt életben. Sőt, sértetlen, ha néhány kisebb zúzódást nem számítunk. - Ha állva maradok, a légnyomás a hídkorlát­­hoz lapít, mint a palacsintát - mondja. - Így meg egy idő után feltápászkodtam, végigtapogattam magam, épségben voltam. Csak a homlokom volt poros. Elindultam a híd víz felőli vége felé, segít­ségért kiabáltam és Bata Johnson bevett a csó­nakjába. Azért mondom a becenevét, mert min­denki csak így ismeri, és ő is szereti, ha így szólítják. Azért ez a beceneve, mert nautikával foglalkozik és Johnson csónakmotorokat javít. Bata a fiával volt a csónakban, s amikor en­gem felvettek, más már alighanem nem is volt a hídon. Elvittek hozzájuk, ott laknak a híd közelé­ben. Vízzel itattak, cukorral etettek, hogy vala­mennyire magamhoz térjek. Aztán Jovica Pavlicev bevitt a péterváradi katonakórházba, ott megvizsgáltak, nyugtatókat adtak és mondták, hogy rendben vagyok, telefonáljak haza. Nem akartam, nehogy megijesszem a családom. Ami­kor Pavlicev elvitt haza, már fél tizenegyre járt az idő. A fiam éppen falun tartózkodott, csak a fele­ségem meg a lányom volt otthon, a tévét nézték, azt hitték, hogy munkából jövök. Ha hiszi, ha nem, egy szót se szóltam nekik arról, hogy mi tör­tént velem. Megmosakodtam és lefeküdtem. Másnap reggel a feleségem észrevett egy nagy kék foltot a jobb vállamon. Faggatni kezdett, hol is voltam előző este. Csak akkor mondtam meg, hogy a hídon. Erre elájult. Amikor magához tért, megkérdezte, hol a kocsink? Az is a hídon. Újra elájult, így volt. Novo Ball autóját sokkal-sokkal később csak háromórás kínlódással sikerült egy kompszerű­ség segítségével leszedni a hídról és partra szál­lítani. Most is azzal taxizik. A két évvel ezelőtt hí­don rekedt sorstársaival a szörnyű eset egyéves évfordulójáról tavaly ugyanott, a hídon pezsgővel emlékeztek meg. Tulajdonképpen valamennyien a szerencséjüket, úgymond másodszori születé­süket ünnepelték. Hiszen a megmenekülés felért egy újbóli születéssel a kamenicai Senka And­­ricnak és lányának, Jelenának, meg utóbbi ak­kori udvarlójának (most már nem az), de Zvonko Brebernek (ő gyalogos volt a hídon) és Kristijan Lotreannak meg a többinek is. Ott voltak megmentőik is. Egyikük, a már említett Velimir Teodorovic 44 éves, hivatásos halász. Kamenicán lakik, a Duna-part közvetlen közelében, a volt Szabad­ság híd immár romjaitól másfél kilométernyire. A falon az embermentésért kapott elismerő okleve­lek függnek, alattuk beszélgetünk Andelka as­­­szony társaságában, akinek mint feleségnek azon az emlékezetes napon aggódásból kijutott egy életre­valónyi. Velimir ugyanis aznap, noha már sötétedni kezdett, éppen a csónakját javít­gatta a vízen, és az első robbanás után menten elindult a hídhoz. Az eszébe sem jutott, hogy az elsőt nem egészen tíz perccel később újabb kö­vetheti, és az már a hídnál éri. Pedig ez történt. - Hallottam a repülő zúgását és valamivel ké­sőbb a rakéta sziszegésszerű hangját is, de fi­gyelmeztető légiriadó nem hallatszott - meséli. - Az első robbanás szörnyű volt. A hatalmas villa­nást követő füstgömb az újvidéki oldalon a fél hi­dat elborította. Csak néztem, hogy dől a vízbe a hatalmas oszlop. A fém hátborzongatóan csikor­­gott. Láttam, hogy a kamenicai oldalon két autó csúszik a vízbe, az egyik (még égő lám­pákkal) el is merült. Előszörre hét embert, közöttük két nőt vet­tem a csónakba, de valamennyiüket a híd­ról, senki se volt a víz­ben. Éppen csak elru­gaszkodtunk a hídtól, amikor bekövetkezett a második robbanás, a kamenicai oldalon. Félelmetes volt, de a csónak szerencsére nem süllyedt el, csak belefolyt valamennyi víz. Velimir a strandnál szerencsésen partra tette holtra vált utasait, aztán még kétszer visszament. Előbb egy sebe­sült fiatalembert mentett partra, aztán meg Slo­bodan Savicot, a tévé szintén sebesült operatő­rét. Összesen kilenc embert mentett meg. Az élete kockáztatásával. Megérdemelten ítélte neki a Vecernje novosti újság arra az évre a legneme­sebb cselekedetért járó hagyományos díját. Újvi­dék város pedig a következő évben a Novemberi Díszoklevelet. Voltak más elismerések is, ott lóg­nak a szoba falán, köszöni is azoknak, akiktől kapta. Az elismerésekről szólva mégis keserűvé vá­lik a hangja. Nem győzi hangsúlyozni, hogy amit tett, emberségből, hivatástudatból (tartalékos rendőr) tette, és más helyzetben sem cseleked­ne másként. De fájlalja, hogy az állam, azaz Szer­bia köztársaság és a szövetségi állam úgy tett, mintha mi sem történt volna.­­ Nem panaszként, de meg kell mondanom: csak az államnak nem jutottam eszébe - mond­ja. - Pedig hallom, olyan hírek is terjengenek, hogy lakást kaptam, meg a Karic fivérektől 35 ezer márkát meg mi mindent még nem... Tény, hogy népszerűségemet nem voltam hajlandó az akkori politikai propaganda szolgálatába állítani, és valakik valahol ezt zokon vették. Az igazság az, hogy semmi anyagi juttatást nem kaptam, még a megmentettektől csónakot és motort se, amivel állítólag meg szándékoztak ajándékozni. Viszont kaptam például Jagodinából egy ismeretlen idős nénitől egy táviratot, amiben igazi embernek, va­lódi hősnek nevez. Számomra tulajdonképpen ez az igazi elismerés. Különben Velimir a bombázás idején csónak­jával állandóan a vízen volt, terhes nőket, sebe­sülteket, betegeket szállított a túlsó partra. Egy­szer egy alig egyórás csecsemőt juttatott el az újvidéki kórházba. Régebben még, még 1992 februárjában beúszott a Dunába egy idős asszo­nyért, akit vitt a víz, csak a széles szoknyát tartot­ták a felszínen. A partról sokan látták, s mindenki csak azt kiabálta, hogy ki kellene menteni, de senki se mozdult. Velimir kimentette, s ma se tud­ja, hogy az asszony véletlenül vagy szándékosan került-e télidőben a jeges vízbe. Soha még a ne­vét se tudta meg. HARRAM Károly A SZABADSÁG HÍD, MÍG ÉPSÉGBEN VOLT VELIMIR TEODOROVIC KILENC EMBERT VITT A PARTRA. HÁTA MÖGÖTT A FALON AZ ELISMERÉSEK ALULNÉZETBŐL SZÉPEN LÁTSZIK AZ ÉG AZON A NYILASON AMIT A RAKÉTA ÜTÖTT A HÍD TESTÉN KÉT ÉVE A HÍD FÖLÖTT FOLYIK EL A DUNA 2001. március 29. 11

Next