Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-01-03 / 1. szám
3 Ugyanaz a rendszer, mely iskoláinkból kiszorította a így lett Csermelyi Sándorból egyik kedves nemzeti nyelvet, Csermelyi Sándort is — kinek költőnk, a ki évről-évre jobban közeliti meg azon műarczképe mai számunkat disziti, és ki szintén egyike ,gasságot, a hol a dicsőség sugarakból fon koszorúaz 1853-diki költőknek, — az iskola falaiból ki, a gazkát kegyenczeinek és a közelismerés és tisztelet kardászati pályára szorította. Képzelhetni, minő nehéz, pótlást nyújt azon sok szenvedés és küzdelemért, mekönnyektől nehéz szivvel mondott a tudományszomjas ívekben a költői pálya minden országban gazdag, de ifjú búcsút forró vágyainak, életének, szép reményeinek t ; tán a világon sehol gazdagabb nálunknál. Másutt is De hiába, természete nem vette be a német előadást-" nehéz harczokat kell vivnia az élettel és önönmagával, hát, azt hitte, a gazdaság nem egyéb köznapiságnál, de legalább van közönsége, amely a pihenés óráit de ő erre az áldozatra is elszánta volt magát, csak mit megédesíti neki, és van biztatása, hogy csak küzdjön, ködni akart, amíg él, de bizonyos volt abban, hogy csak dolgozzék, mert küzdése nemes, munkássága nonem sokára meg fog halni. És az eredmény az volt, s vös és czélja dicső; de mi nálunk — hányan vannak, hogy — nem halt meg, hanem lett belőle egy derék a kik tudják, hogy Csermelyi Sándor 1856-ban férfi és egy jelentékeny költő, a kire szintén örömmel „Hegyháti dalok,“ 1858-ban „Lyrai költemények“, hivatkozhatik a fönebb említett 1853-diki év, mondván: 1863-ban pedig „Újabb versei“ czímű költeményfüzé„Ime, ezt is én mutattam be a magyar hazának!“ A ne-ézeket adott át a közönségnek?mes, fogékony szív csakhamar átölelé mindazon sok és , hegyetek tudják ezt kedves olvasónőim, és Kegyönyörű költészetet, amiben a családi élet és a szó- gyeteken kivül tan még egy pár százan, de mi ez, egy had természet olyan gazdag, és mely, mint a kedves oly nemzethez képest,mely a műveltebbek között akár kis gyermek, minél többet foglalkozunk vele, annál helyet foglalni? Egy harmatcsepp a nagy pusztaforróbban simul szerető keblünkhez, annál szebbnek , ságon és szeretetreméltóbbnak tűnik föl, és ha van bennünk Pedig annak máskép kellene lenni, épen azért, költészet, szívhez szóló zengelmeket fakaszt ajkainkra,s mert a műveltebb nemzetek közé soroznak bennünket. Suttogó fényük közt. Csermelyi Sándortól. Suttogó fényük közt olajfaerdőkről Gondolkodom gyakran. Égbe repül lelkem, mikor lábaimmal Majdnem elsülyedek a sáros agyagban. A szép függetlenség imádásom tárgya, Melyet minden madár, minden féreg élvez —• Mig én kötve vagyok, hámos ló módjára, Száraz hivatalnak sótlan kenyeréhez. Tűnődöm nem egyszer halhatatlanságról, A szabadban járva, S ballagván, bolyongván, azon veszem észre, Hogy utamba esik a temető árka. Hosszú, hosszú sorban itt előttem állnak A bemodult fejfák, a fényes emlékek — Fel, magasra vágyós, hiú emberállat! S lenn vár reád a sok éhes földi féreg. Rólad álmodozván, én gyönyörű lánykám, Szólok hozzád halkan; Ölelni akarlak, s arra ébredek fel, Hogy kezem bolondul megütém a falban. Mennyi nevetséges, fagyasztó gúny ebben, Szemközt az én meleg, szent érzelmeimmel! Az éjjelt, a nappalt áldnom már lehetlen .• Elvénül, megfásul szivem mindenikkel. Nehéz lánczra vert rab, nyírott szárnyú gólya, Búsongnak, merengnek . . . Képzeletben amaz száguld, szilaj ménen, Emez meg ül szépen Pálmáján valamely délhoni bereknek . . . Mozdul a szegény rab — nincs körüle semmi, Aztán visszaül, mert visszahúzza láncra . . . Próbálja a gólya szárnyait libbentni, De csak megint rááll a másik lábára. . . „Csalódás az élet, ideiglen tartó.“ Ah, hányszor elmondták! A tudákos bölcsek, a népboldogitók Még mainapság is untig ezt papolják. S bármelyik közülük csak ujját megmesse .• Minden kis fűszálat főzne orvosságul. Persze azért, hogy még soká hirdethesse Bölcs tanát s elveit a mulandóságról. ”