Családi Kör, 1879 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1879-05-04 / 18. szám

M­o­l­n­­á­r M­a­r­a. (Igaz történet.) Szegfi Mórtól. (Folytatás.) Molnár Mara letörölte homlokáról a hideg verejté­ket. Kis idő múlva aztán a gazda visszatért a kamrába és oda állt elébe. — Kelj föl és takarodjál innen, porontyoddal együtt! .— Hiszen időt adtál neki holnapig! — szólt a gaz­dáné újra. — Hallgass, asszony! Egy órát sem engedek neki többet! — Szépen kérlek, hadd legalább, addig legyen itt, míg a vőlegénye visszaérkezik. — Minek ? Mikor nem veheti el! Vagy nem hallottad? — Azért, majd csak gondot visel rá. — Magának sincs semmije! Egyél, jóféle, azután szedd össze, a mid van. — Az ám! — szólt a gazdáné keserűen. — Össze­szedje, a mije van, mikor egyebe sincs a rajta levő rongy­nál, és a kis gyermeknél­ . — Semmi közöm hozzá ! — Azután meg hova menjen, mikor az egész ország­ban egy lelket sem ismer? — Vissza a határon, a­mint a pandúr megparancsolta neki! — Ebben a hidegben ? A fák is majd hogy ketté nem repednek a kemény fagyban ! — Hát koldussá tegyem magamat miatta ? — kiál­tott a gazda, és mérgesen rohant ki a kamrából. A gaz­dáné oda ült a beteg mellé. — Edd meg a levesedet, Mara — szólt — és ne busulj.­­ Innen már el kell menned, a pandúr parancsolta, hanem el­viszlek a sógoromhoz, a másik járásba, ott közelebb leszesz a határhoz, és nem fognak keresni. Ott aztán elleszesz, míg visszajön vőlegényed, akkor meg majd a többit is megbe­széljük. A beteg éhes volt, betegsége is inkább csak erőtlen­ség volt, kellő táplálék hiányából. A jó lelkű gazdáné vi­gasztalása is megnyugtató lehetett reá, mert a­mint lát­szott, jóizűen költötte el a levest. A gazdáné magára hagyta, kis idő múlva azonban ismét visszatért hozzá, és pedig egész kikelt arc­c­al. Egy öreg ember is jött most vele. — Mondja meg neki, bátyó, — szólt a gazdáné — én nem birom. ahol Molnár Mara. — Molnár Mara — kezdé most az öreg, a beteghez fordulva. — köszöntet Juró Mirkó. E szóra Mara boldog örömmel kapta fel fejét, bol­dog örömmel, mind a mellett, hogy első pillanatra észre­vette a gazdáné rémült arczát. — Vőlegényemtől? — kérdé, örömtől reszketve. — Vége már a vőlegénységnek! — mondta rá az idegen. A betegnek kiesett a fakanál a kezéből. Egy szót sem birt szólni, úgy meresztette szemeit az öreg emberre. — Gyámja is, a helység is, — folytató a szomorú hir hozója, — nem engedi, hogy elvegyen. Azt mondták neki, a törvény van ellene. Ő is szegény, neked is semmid sin­csen. Azután idegen országbeli is vagy, a­kinek nem sza­bad itt férjhez menni, ha csak a moldovai törvény bele nem egyezik. Már pedig te nem mehetsz többet oda visz-18

Next