Csongrád Megyei Hírlap, 1978. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-01 / 179. szám

Riportereink a nagyvilágban Új Gilgamesek ! Lenn állok a gát „lá­­b­­bánál”: negyven mé­ter magasból, hét „kapun” keresztül zúdul lefelé, való­sággal rám, az Eufrátesz vi­ze. Nem is víz ez, habzó, őr­jöngő, a tikkasztó forróság­ban száz méterekre üdítő pá­rát permetező, óriási turbi­nákat hajtó, vad, zabolátlan , ám nagyon is zablába fo­gott természeti kincs. A gát túloldalán negyven méter magas és több mint 600 négy­zetkilométernyi víztömeg. Ahol most állunk, a gát túl­oldalán, az óriás tó feneke. Mögöttünk aztán csendesen bóklászik tovább a bibliai múltú folyó, kanyarogva, szi­geteket simogatva, oly csend­ben és szerényen, mint aho­gyan a nyári időben szokott Ám „télen", az esős évszak­ban nyolcezer köbméter víz zúdult itt le, dehogyis itt, mindenütt Nem is olyan ré­gen óriási területeket öntött el vad sodrásával, elvíve a maradék kis termőréteget is, elsodorva a falut, nyájat, em­bert — évről évre. Halált osztó víz, ahelyett, hogy életet adna. Nos, a gát és mögötte az óriás smaragd­zöld tó, amely lassan-lassan már a környék mikroklímá­ját, ökológiáját is kezdi meg­változtatni, hivatott arra, hogy a kiépülő és már épülő gátrendszerekkel újabb 640 ezer hektárt lehessen öntöz­ni Szíria keleti részén. Ez százezer hektárral több, mint amennyit most öntöznek. Ez a termelésre befogott terület alapjaiban változtatja majd meg Szíria mezőgazdálkodá­sát, állattenyésztését, de még településszerkezetét is. Sőt, kultúráját is. Az öntözéses gazdálkodáshoz kulturáltabb, műveltebb ember kell, mint a sivatagi nomadizáláshoz! És mindez annak a gátnak köszönhető, am­ely itt maga­sodik előttem, amely beton­testével megfogja és tartja ezt a félelmetes vízmennyi­séget, hogy ne pusztítson az, hanem életet teremtsen. És még 800 megawatt áramot is termel az erőmű, annyit, mint a Gagarin Hőerőmű Vi­­sontán, annyit, amennyi majdnem fedezi a jelenlegi szíriai villamosenergia-szük­­ségletet. A szoba, vagy inkább iro­da, ahol most pálcával a kéz­ben mutogatja a falra akasz­tott térképen Abdul Razak Al Haszan, a gát- és öntö­zőrendszer igazgatóhelyette­se, hol és mekkora területe­ket lehet majd öntözni, a helyiség jó, ha tizenöt négy­zetméter, és belefér 640 ezer hektárnyi álom... — Miért lenne álom? Majd elmegyünk Araedbe és ott megnézhetik, hogy mi a valóság ... Persze, még évti­zed kell, hogy kiépüljön a teljes öntözőrendszer, hogy megépüljenek az új falvak, és földjeiken kialakuljanak a szövetkezetek, állami gazda­ságok, de a dolgok nagyon szépen haladnak. Igazán szé­pen — teszi hozzá Abdul Ra­zak, és mutatja tovább a tér­képen, hol dolgoztak a szov­jet, román, bolgár, nyugat­német, holland, angol szak­emberek, azt vizsgálva, me­lyek az öntözésre alkalmas területek. Munkájukat illuszt­rálandó egyetlen adat: a 640 ezer öntözhetőnek ítélt terü­letet kétmillió hektárból vá­lasztották ki. — A japánok például itt — és mutatja a térképen, hogy hol — 50 ezer, a szov­jetek em­ntt további 100 ezer hektárt vizsgáltak meg és ők még négyezer hektárra, mint­egy ajándékul és kedvcsiná­lásul, még gépeket is adtak, ingyen, hogy munkához lás­sunk — cikázik a pálca to­vább a térképen. A szovjet segítség vissza­térő fogalom itt az Eufrátesz partján. Hogyne lenne az, amikor számos nyugati tőkés cég — amerikai, angol, nyu­gatnémet stb. — önzetlennek aligha nevezhető ajánlkozá­sa mellett érkezett a szovjet ajánlat: segítenek felépíteni az eufráteszi gátrendszert. A hosszú-hosszú évek — talán évszázadok — óta folyó vi­tára pontot téve 1968-ban megjelennek a szovjet szak­emberek a munkák előkészí­tésére. 1969. augusztus 19-én megtörténik az „első kapa­vágás”. És 1978. május 8-án Asszad elnök felavatja e tér­ség legnagyobb vízi erőmű­vét és gátrendszerét az Eufrá­­teszen. Pedig közben ott volt 1973, a 90 napos közel-keleti háború. S a gát magasából rá lehetett látni a csodálatosan nagy víztükörre, mögötte és felette az immáron 80 ezer főre gyarapodott El Laura vá­rosára. * A kombájn óvatosan meg­fordul a hatalmas tábla vé­gén, és már dübörög is visz­­sza. Porfelhőt húz, csörgő zajt csap, teherautók jönnek, men­nek üresen, majd telve gabo­nászsákokkal. A kép megszo­kott, mintha otthon lennénk. Megszokott, és mégis más. Nemcsak az európai ember számára agyat forraló hőség, a távoli agyagsárga hegyek miatt, vagy azért, mert szá­mukra kevéssé ismert kom­­bájntípusok végzik itt a mun­kát, hanem azért is, mert a kombájnosok burnuszban ül­nek a kormány­ mögött. A falu — tizenöt épült fel a vizek partján — az itteni állami gazdaság „tulajdona”. Lakói a gazdaság munkásai, akik szinte még tegnap cse­rélték fel a sátrat, a végte­len sivatag térségeit, a csen­desen vonuló nyájak, teve­csordák terelgetését a letele­pedett és szervezett életmód­dal. Nem megy könnyen, nem megy az egyik napról a má­sikra: iskola kell, felnőttok­tatás kell, víz kell és higié­nia kell és lakás és televí­zió kell. Mintafalvak ezek? Kétségkívül. De nem kirakat­falvak. Tanúsíthatom, hogy országszerte mind több az ilyen szerény, de az előző élethez képest óriási lépést jelentő település. S mind­egyik közül ott a víz és ott a zöldellő gyümölcsös, ott a már termesztett takarmányt biztosító lucernatábla, ott a búza meg az árpa. A világ egyik legrégibb , ránk maradt eposza a Gilga­mes hősi­ének. A rettenthe­tetlen, a legyőzhetetlen, örökéletű Gilgamesről szó­ eposz Mezopotámiában szül­tett. Valahol az Eufrát mentén. Mosolyognom ki­­szikár, sovány, egyálta' nem hősi kinézésű ara’ forgolódnak a teherautóvá már tarlót szántó traktor­ral, kombájnnal, küszköd, a búzászsákokkal. Gilgamesek? Többek. Te­mészetet, tájat átvarázs'' szabad emberek. GYURKÓ GÉZ.* (Folytatjuk.) Nemcsak gát­­­erőmű is, 800 megawatt termeléssel. Felépült az Eufrátesz gát- és öntözőrendszer 2 “ az Országos Br­e­anoCD távirata — a nukleáris leszerelési világkonferenciához Az 1978. évi nukleáris leszerelési világkonferencia Tokióban ma, ked­den nyílik meg. Az Országos Béke­­tanács elnöksége a tanácskozás részt­­vevőihez a következő táviratot küldte: Ezekben a napokban világ­szerte — a Magyar Népköz­társaságban is — kegyelettel adóznak az első atomtámadás áldozata, Hirosima és Naga­­szaki ártatlanul elpusztult polgárai emlékének. Azóta a tömegpusztító fegyverek gyár­tása megsokszorozódott, s ve­le együtt fokozódott a veszély is, hogy egy felelőtlenül ki­robbantott háború az egész emberiség pusztulását vonja maga után. A béke-világmozgalom újabb és újabb akciói hatalmas tár­sadalmi erőket állítanak csa­tasorba a jó ügyért, az egye­temes biztonság feltételeinek megteremtéséért. A Szovjet­unió és a szocialista orszá­gok ismételt és reális javas­latokat tettek a fegyverkezé­si hajsza megfékezésére, a tömegpusztító fegyverek be­tiltására. Mélységes aggoda­lommal állapíthatjuk meg, hogy az Egyesült Államok, a NATO nyílt fenyegetésével beláthatatlan, következmé­nyekkel járó újabb fegyver­kezési hajszába akarják kény­szeríteni a világot. Az ame­rikai hadiipar a legemberte­lenebb, minden eddiginél pusztítóbb fegyverrel, a ne­utronbombával kívánja ki­egészíteni háborús arzenálját. Hazánk — a Szovjetunió­hoz és a többi szocialista or­szághoz hasonlóan — követ­kezetes békepolitikát folytat, amelynek sarkalatos pontja a leszerelés és az enyhülési po­litika továbbfejlesztése. Eb­ben a szellemben támogat­juk a Béke-világtanács világ­méretű akcióit, a fegyverke­zési verseny megállításáért, a tömegpusztító fegyverek eltil­tásáért, a leszerelésért A magyar békemozgalom támogatásáról biztosítjuk a konferencia minden résztve­vőjét a fegyverkezési verseny megállításáért, a tömegpusz­tító fegyverek betiltásáért, a leszerelésért és a tartós bé­kéért, a társadalmi haladá­sért folytatott küzdelemben — hangsúlyozza befejezésül a távirat Helsinki három éve Éppen három esztendeje írták alá a ne­vezetes Finlandia-palotában, Helsinki ék­kövében harmincaz állam legmagasabb rangú képviselői az európai biztonsági konferencia emlékezetes záróokmányát. Az ember — sajnos — „könnyen felejt”. Három év történelmi mércével egyetlen pillanattöredék, de még emberi mércével sem igazán tekintélyes idő. Mégis úgy tű­nik, nem árt feleleveníteni, mi volt annak a záróokmánynak a lényege. Sajátos módon, már a résztvevők szá­ma utal az okmány „kemény magjára”, legfontosabb részére. Az a harmincöt ugyanis a „harminchárom plusz kettő” képletből állt össze. Harminchárom euró­pai ország, valamint az amerikai konti­nens két országa, az Egyesült Államok és Kanada állam- és kormányfői ülték körül azt az immár történelmi kerekasztalt. Hogy kerültek az európai biztonsági konferenciára a távoli földrész képviselői? Úgy, hogy az események alakulása foly­tán e hatalmak (persze, mindenekelőtt az USA) több szempontból is érdekeltek Európa történéseiben, sorsában. Lehet-e kétséges, hogy ez a tény nem tetszik a résztvevők mindegyikének? Aligha. De at­tól a tény tény marad, és ez volt Helsinki lényege: a valóság, a második világhábo­rú következményeinek, az azóta eltelt idő­szak fejleményeinek messzemenő figye­lembevételével, két lábbal állva a realitá­sok talaján továbbépíteni kontinensünk jövőjét. Ez Helsinki legfőbb öröksége — a záró­okmány szelleme és betűje nem egyik, vagy másik csoport álmain-vágyain, ha­nem a tömény földrajzi-politikai — és társadalmi! — valóságon alapult, ezen a létező alapon tette meg megvalósítandó és megvalósítható ajánlásait. Ha Helsinki segített — márpedig sokat segített — az enyhülési folyamat kitelje­sítésében, az mindenekelőtt ennek a rea­lista megközelítésnek köszönhető. És ha most bizonyos körök magatartása komoly aggodalomra ad okot — márpedig, sajnos, ad! —, akkor annak éppen az az oka, hogy ezek a körök a valóság helyett saját, különbejáratú vágyaikból indulnak ki. Helsinki lényege annak elismerése volt, hogy a világon is, Európában is különböző társadalmi berendezkedésű országoknak kell békésen, sőt barátaian egymás mellett élniök, hogy vannak és erősödnek szocia­lista országok. A záróokmány aláírása után mindössze három évvel nincs gro­teszkebb, szomorúbb színjáték, mint az a mostanában nem ritka nyugati kísérlet­sorozat, amely rendszerük, jellegük miatt támadja a szocialista országokat, vagy egyszerűen azért, mert — mint minden más állam a világon — eljárnak azokkal szemben, akik megsértik törvényeiket. Pedig Helsinkit „Helsinki nevében” sem lehet megcsúfolni. HARMAT ENDRE SOROKBAN Vasárnap elutazott Bu­dapestről az európai biz­tonság és­­ együttműködés szovjet bizottságának kül­döttsége, amely Alekszej Pavlovics Sityikovnak, a Legfelsőbb Tanács Szövet­ségi Tanácsa, valamint az európai biztonság és együtt­működés szovjet bizottsága elnökének vezetésével járt hazánkban. A vendégeket Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsá­nak és az európai bizton­ság és együttműködés ma­gyar nemzeti bizottságának eln­ök­e búcsúztatta a Feri­hegyi repülőtéren. A libanoni kormánycsa­patok első egységei hét­főn Bejrútból elindultak dél­re, hogy helyreállítsák a törvényes államhatalmat az izraeli támadók, majd a jobboldali fegyveres mili­­cisták által jogtalanul meg­szállva tartott országrészben. A dél-libanoni határkörzetet törvényellenesen megszállva tartó jobboldali milicisták hétfő délután aknavető- és ágyútűzzel megakadályozták, hogy a libanoni hadsereg reguláris egységeinek első, 500 főnyi alakulata ellen­őrzése alá vonja az or­szág déli határvidékét. Georges Marchais, a Fran­cia Kommunista Párt főtit­kára vasárnap Bukarestből hazautazott Párizsba. Mar­­chais, aki szabadságát töl­tötte Romániában, megbe­szélést folytatott Nicolae Ceausescuval, a Román Kommunista Párt főtitkárá­val, államfővel. Hétfőn reggel három is­meretlen fegyveres férfi be­hatolt Irak párizsi nagykö­vetségére. Két diplomatát megsebesítettek, ötöt pe­dig túszként fogva tartot­tak. A túszok szabadon bo­csátásának pillanatában tűz­­párbaj robbant ki, amelynek egy francia rendőrfelügyelő, s az iraki nagykövetség biz­tonsági szolgálatának egy embere esett áldozatul. A lövöldözésnek több sebesült­je is van. Qaafar Nimeri szudáni el­nök jelentős kormányátala­kítást hajtott végre a hét végén. Leváltotta Nimeri többek között Mohamed Ali hadügyminisztert, aki egy­ben a szudáni fegyveres erők vezérkari főnöke tisztét is betöltötte. Rajta kívül még három minisztert váltottak le. Elfogadott dokumentumok BEFEJEZŐDÖTT AZ EL NEM KÖTELEZETT ORSZÁGOK KÜLÜGY­MINISZTERI ÉRTEKEZLETE BELGRÁD Vasárnap, az előzetes el­képzelésekhez és az elfoga­dott napirendhez képest egy­napos késéssel véget ért az el nem kötelezett országok külügyminiszteri értekezlete. Jos­zip Vrhovec jugoszláv szövetségi külügyi titkár, külügyminiszter, a konferen­cia elnöke rekesztette be a tanácskozást, amelyet egy­értelműen az el nem köte­lezett mozgalom sikerének minősített. A délelőtti órákban a két munkabizottság — a politi­kai és a gazdasági — meg­egyezett a konferencia ok­mányainak végleges szövegé­ben és az ezt követő plená­ris záróülés ünnepélyesen el­fogadta a dokumentumokat, a belgrádi külügyminiszteri értekezlet nyilatkozatát, az el nem kötelezettek akció­­programját, valamint kiegé­szítő dokumentumként az arab országok jelenlevő kül­döttségei által készített és előterjesztett két határozatot, amelyek a közel-keleti hely­zettel, illetve a palesztin kérdéssel foglalkoznak. külpolitikai ^ ^ Peking és Délkelet-Ázsia A SZOVJET DIPLOMÁCIA hosszú éveken keresztül következetesen harcolt az ázsiai kollektív biztonság rend­szerének megteremtéséért. Ez biztosíthatta volna a leg­nagyobb kontinens békéjét, és azt, hogy államai külső be­avatkozás nélkül alakíthassák sorsukat. Az ázsiai kollektív biztonság gondolatát Washington és Peking (egymástól per­sze gyökeresen eltérő érv- és szóhasználattal) egyaránt visszautasította. Ennek háttere voltaképpen most kezd ki­bontakozni. A pekingi külpolitika szovjetellenes vonala méginkább egyeduralkodóvá vált, és eljutott addig a pontig, amikor látszik a közvetett és közvetlen hatalmi összjáték Washing­ton és Peking között. Ennek állomása volt a „kemény po­litika” amerikai szószólójának, Brzezinski elnöki tanácsadó­nak pekingi és tokiói utazása. Ennek során nyíltan han­goztatta az érdekközösséget Peking és Washington között. Július közepén egy amerikai kongresszusi delegáció előtt Teng Hsziao-ping közölte: Kína hajlandó közvetlenül tár­gyalni a tajvani rezsimmel a sziget jövőjéről. Ennek gya­korlati szempontból azért van jelentősége, mert egy bár­milyen laza tajvani kompromisszum is lehetségessé tenné Washington és Peking teljes diplomáciai kapcsolatainak helyreállítását. EZEK A FEJLEMÉNYEK jelzik Kína hegemón törek­véseit: egyértelműen befolyási övezet létesítésére törekszik Délkelet-Ázsiában. S az utóbbi hónapokban kiéleződött vietnami—kínai feszültség igazi magyarázata az, hogy a több évtizedes függetlenségi háború után a szocialista Viet­nam a maga önálló útját kívánja járni. Vietnam éppen ezért a délkelet-ázsiai kínai hegemón törekvések legfőbb akadályává vált. Ez vezetett a konzulátusok kínai részről kezdeményezett bezárásához, a Vietnamnak korábban nyújtott kínai segély leállításához és a kínai szakemberek visszahívásához stb. Pekingben, közismert módon, mindezt azzal indokolják,­­ hogy „Vietnam üldözi a területén élő kínaiakat”, holott va­lójában a vietnami kormány a frissen szabadult déli or­szágrészben uralkodó gazdasági káosz felszámolására, a fe­kete kereskedelmet kézben tartó burzsoázia ellen hozott korlátozó és kisajátító intézkedéseket. KÍNA délkelet-ázsiai hatalmi játszmájának szerves ré­sze volt a Kambodzsában létrehozott ultrabaloldali (az ot­tani burzsoáziát egyébként fizikailag is felszámoló) rend­szer Vietnam-ellenes fegyveres agressziójának támogatása A kínai hatalompolitika ily módon azt remélte, hogy a há­ború utáni újjáépítés súlyos terheivel küzdő Vietnam két tűz közé szorul, és a Kambodzsától északre levő és Viet­nammal baráti viszonyban levő Laoszt sikerül „leválasz­tani” Vietnamról. Ily módon — vélték Pekingben — vi­szonylag rövid idő alatt létre lehet hozni Kína befolyási övezetét az egész indokínai félszigeten. Ennek a nyomásnak logikus és természetes következ­ménye volt, hogy Vietnam igyekezett még szorosabbra fűz­ni kapcsolatait a Szovjetunióval és a többi szocialista or­szággal. Ebben az értelemben Vietnam belépése a KGST- be gazdasági fontosságán túlmenően egyértelműen világ­politikai jelentőséget is nyer. Peking hatalompolitikája viseli a felelősséget azért, hogy az imperializmus indokínai veresége után Délkelet- Ázsia nem juthatott közelebb a Szovjetunió által javasolt kollektív biztonsági rendszerhez, hanem éppen új ellen­tétek és feszültségek gócává vált. ENNEK az egész fejlődésnek egy távolabbi összetevője az, hogy miképpen foglalnak majd állást olyan délkelet­ázsiai országok, mint Thaiföld, Malaysia, Fülöp-szigetek és Indonézia. Ez a négy ország tagja az ASEAN-nak, a „Dél­­kelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének”. A vietnami kormány tárgyalásokat kezdeményezett az ASEAN vezető tagjaival, és normális, békés kapcsolatokat javasolt. Sok szempontból ezeknek a törekvéseknek a sikerétől függ az, hogy törté­nelmileg hosszú távra eredményesen el lehet-e torlaszolni az utat a délkelet-ázsiai kínai „birodalmi befolyási övezet” létrehozására irányuló törekvések előtt. GÖMÖRI ENDRE KEDD 1978. AUGUSZTUS 1

Next