Csongrád Megyei Hírlap, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

ALFÖLDI MUHELY■!■■ ALFÖLDI MŰHELY I Megjelent az új helyesírási szabályzat Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv alakulása fejlődése folytán helyesírásunknak is módosulnia kell. Legutóbb 1954- ben változott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátotta a helyesírási szabályzat tizedik kiadását. Most, több mint harminc év múltán közzétette a magyar helyesírás szabályai című kézikönyv tizenegyedik kiadását, amelyet tízévi munkával készített el az MTA Helyesírási Bizottsága. Régebben a helyesírási szabályzatokat a tudósoknak egy aránylag szűk csoportja állította össze. Ma az MTA Helyesírási Bizottságában a szakembereken kívül az Akadémia elnöksége és mind a tíz osztálya részt vett benne, s ezenkívül különféle intézmények és testületek is: a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége a nyomdászok szakszervezete, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége stb. A könyv fejezeteinek és szótárának tervezetét a múlt években — határainkon innen és túl — sokan megismerhették. Sokan véleményt nyilváníthattak róla! „Így lehetett a 11. kiadás — mint az előszóban olvashatjuk — az eddig legszélesebb körű demokratikus közmegegyezésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudományos Akadémiának a társadalom véleményét tekintetbe vevő állásfoglalása”. Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat helyesírásunkban, de elő fogja segíteni, hogy jobban áttekintsük helyesírásunk rendszerét, és könnyebben megtalálhassuk a választ helyesírási kérdéseinkre. Szám szerint kevesebb lett a szabály (az eddigi 438 szabályzati pont helyett csak 299), és világosabb az elrendezésük a megfogalmazásuk. A példatáruk is alaposan fölfrissült, gazdagodott. Az egyes szabálypontokban több a magyarázat és a hasznos információ, s így a szabályzati rész — a kötet első harmada — az eddigi 74 oldalról 115 oldalra növekedett. Fontos változás, hogy a dz és a dzs betű, amely eddig hiányzott a magyar gyerekek ábécéskönyvéből, most ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő. Ezután a sorvégi szóelválasztáskor mindig egyben kell tartani őket éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűnket. (cs, gy, ly, ny, szy, zs.) Amint például a kocsi szó elválasztása nem lehet kocsi csak kocsi, úgy a bodza és a menedzser szóé sem lehet bodza és menedzser, hanem csak bodza és menedzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c hangunknak a dz, a cs-nek pedig a dzs a hangtani (zöngés) párja, méltó hát, hogy a betűjük is „egyenjogú” betűje legyen végre a magyar helyesírásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is megmaradt. Igaz, hogy a neki megfelelő eredeti hang ma már nem él köznyelvünkön, de gondoljunk csak arra, milyen különös lenne az írásunk, ha például Vörösmarty Szózatának e mondatát: Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt — a két kérdéses helyen j-vel írnánk át (mejen, fojt). Hasznos újítás, hogy az eddiginél sokkal többfigyelem fordul a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetőségekre. Például az előző szabályzat meg sem említette az igekötőkről szólva, hogy föl, fölül és fönn igekötőnk is van. A mostani 131. pontból mindenki világosan láthatja, hogy ezek nem kevésbé helyesek, mint e-betűs változataik: a fel, a felül és a fenn. Nyugodtan írhatjuk ö-vel: fölemelni fölmegy, föltekint, fölülemelkedik, fönnmaradt stb. (Ha az igekötő utáni szótagban e van, akkor szebb is az ö-ző változat!) Új fejezet a könyvben „Az egyszerűsítő írásmód” (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sokkal részletezőbb lett „A különírás és az egybeírás”. , A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek” című fejezet. A tulajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőleg ezeknek a helyesírása — újdonság. Az intézménynevek és a címek írása eddig is szabályozva volt de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Alaposan felfrissült és gazdagodott a kiadvány szótári része, amely a korábbi 177 oldalról 249 oldal terjedelműre bővült. Kitűnő újítás, hogy általában nemcsak azt mutatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pontra is utal. Egy példa a sok ezer közül: „megyei tanács, Hajdú-Bihar Megyei Tanács 187”. Már az itteni írásmódból is kitűnik, hogy a megyei tanácsok nevét köznévként kis kezdőbetűkkel írjuk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelelő szabályzati pontra utal, s ott részletesebb információt és további példákat is találunk: Vas Megye Tanácsa, illetve Vas Megyei Tanács. A hidak nevét ezután általában ugyanúgy írjuk, mint az utcák utak nevét, vagyis nem kötőjellel, hanem külön: Petőfi híd, Szabadság híd. Kötőjel csak akkor kell, ha a híd névtelen, és csak azt akarjuk megjelölni, hogy minek a hídja: Duna-híd Maros-híd. És egy harmadik módon, szorosan egybeírjuk a budapesti Lánchíd nevét, mert ebben az esetben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a háromféleség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szemléletmódja. Az írásmódunk nem lehet „dogmatikus” , szellemellenzős”, hanem mindig függ annak az értelmezésétől, amiről írunk. A megváltozott helyesírási szavakból és szókapcsolatokból most csak néhány példát említek. Ezután kis kezdőbetűkkel írjuk minden történelmi esemény, tehát a nagy októberi szocialista forradalom és a nagy honvédő háború nevét is. Egybeírjuk: intézőbizottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magánhangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget teszünk a Bük község és a Bükk-hegység nevének írásában akkor is, ha -vei rag járul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. (Hasonlóképpen írjuk az ilyeneket is: Bonnnal, Bonn nal, Tallinn-nal, Tallinn-nak.) A magyar helyesírás szabályai című könyv tizenegyedik kiadása egyelőre 113 ezer példányban jelent meg. DR. PÁSZTOR EMIL ZOMBORI LÁSZLÓ: AGYAGOS PART SZOMBAT, 1985. MÁJUS 11. 7 „Az eső csak nem akar elállni. Már napok óta ...” Nem panaszkodott az öregember, csak beszélt, mint aki már nagyon unja a csöndet. „És hideg is van. Pedig már április...” Ez már inkább panasznak tűnt. Csontos ujjai remegve kapaszkodtak lakó vászonnadrágjába, karjain keményre hegyezte a szőrt a hideg. „Rakok a tűzre” — motyogta, s mikor visszahuppant rozzant sámlijára, a fabódéban már plafonig világított a láng. „Maga aztán jól ittragadt” — nézett rám a tűz mögül. „Gondolom, unja már.” Azt válaszoltam, hogy nem unom, mert itt az erdő közepén olyan nagy a csönd. Azt pedig nem lehet megunni. Meg különben is ... Az öregember szépen mesélt. Múltba kapaszkodó történetei pár nap alatt kimosták a fejem, megnyugodtam és pihentem. Kell ennél több? Ezzel persze nem dicsértem az öreget. Mégis kitalálta. — Ugye, sok újat hallott tőlem? Nem várt választ, máris kezdte. Hol volt, hol nem volt... de egyszer volt. Alighanem az opererícián innen, de az is lehet, hogy túl. Szóval, volt egyszer egy öreg anyóka, akinek három fia közül természetesen a legkisebb sokat foglalkozott a világ dolgaival. Töprengései közben rájött, az emberiség történetében számos tragédia történt már. Ezek közül az egyik legnagyobb pedig: miközben az Óperencia minden partján népek éheznek, súlyos milliókat költenek a királyok katonáikra, meg a fegyverekre. Talán még többet a gyilkolás tudományának fejlesztésére. — Nincs ez így jól, anyám — mondta. — Ha valakinek baja van a másikkal, és a s.zó már nem segít, ugorjanak egymásnak furkósbotokkal, így aztán győz az erősebb. Annyira megtetszett a fiúnak kemencepadkán érlelt bölcsessége, hogy rögvest süttetett idős édesanyjával egy tarisznyára való hamuban sült pogácsát, és elindult szerencsét próbálni. Átmászott az Üveghegyen, megcselesedte számtalan, mesékben előírt jó tettét, legyőzte a sárkányokat is. Miután megmentette egy arra érdemes királykisasszony életét, megkapta a királytól a szerződésben is előírt fele királyságot, meg a lányt. A hetedhét országra szóló lakodalom után pár évvel nagyon nagy ember lett az idős anyóka legkisebb, immár király beosztásban dolgozó fiából. A népek hallgattak szavára, s egy tanácskozáson el is fogadták azt a bizonyos kemencepadkán fogant gondolatot. Összetörték ágyúikat, tankjaikat, elsüllyesztették a hadihajókat, eltemették a rakétákat, még egy árva elöltöltős muskéta sem maradt a hadseregekből. A katonák pedig gyárakba mentek és dolgoztak vidáman a világ gazdagodásáért. A gyilkos fegyverek helyett életbe lépett a törvény, amely szabályozta a furkósbot használatának feltételeit, az alkalmazás módját és a legkülönbözőbb furkósbotra vonatkozó előírásokat. Mikor a papiros aljára nyomták hetedhét ország 77 pecsétjét, olyan vigalom támadt, hogy még ma is tartana, ha... Ha a vigadalmas sátor egyik félreeső szegletén két pityókás polgár nem cibálja meg egymás üstöket, s ha ebből nem támad sátorrengető herce-hurca. De támadt. Látta is ezt egy ügyes kezű kézműves, s nyomban kitalálta — itt bizony szükség lehet furkósbotra. Mézeskalácsgyártó kis üzemét át is állította azonnal furkósbotkészítésre. A Trónszék és Fakarikagyártó Vállalat legjobb mérnökei közül néhányat elcsábított (persze, kiemelt tallérjuttatást ígérgetve), s velük kikísérleteztette a legjobb, tenyérhez simuló, nagyot ütő furkósbotokat. Pár hónap múlva már be is indultak az új gyártósorok, mivel jó pénzért sikerült munkásokat toborozni. Először csak kevés fogyott a formatervezett furkósbotokból, de aztán a reklám hatására — „Jól üt, ha ezzel üt” — mind többen jelentkeztek a furkósbotboltokban. Rossz szándék nélkül persze, de „nem árt, ha van!” felkiáltással. Mikor a gazda bővíteni akarta immár nem is olyan kis üzemét, hívatta a király. Volt ám ott irgum-burgum — épp elég. Szóba kerültek a királyi jogok, s végül azzal zárult a viharos kihallgatás, hogy ezentúl csak a királyi kamara engedélyével készülhetnek a furkósbotok — egész Óperencián túl, Üveghegyen innen. És jön ... Ki tudja hogyan, de hírét vették az ügynek hetedhét országon túl is. „Vagy úgy... Szóval királyi furkósbotok készülnek? Akkor mi sem maradhatunk le.” Újabb üzemek épültek, volt már munkája elég mind a 12 kőművesnek, vagy tán többnek is. Mikor pedig kiderült, hogy Encidában kétfejű furkósbotokat is előállítottak, Boncidában a háromfejű furkósbotok első szériái kerültek le a szalagokról. „Szóval háromfejű ...” — csapott az asztalra Encida királya. „Akkor nekünk ki kell építenünk a háromfejű furkósbotok ellen védő rendszerüket.” Meg is lett. Ekkor fordult a királyi mérnökük főmérnöke a kamarához, és bejelentette: sokkal ügyesebben használható a furkósbot, ha nem kézzel szorongatják, hanem kocsira szerelik (persze furkósbotálló páncéllal borított kocsira), és mechanikus mütyürke segítségével méri az immár gépesített furkósbot azt a bizonyos letaglózó csapást. Persze, ehhez nagyon sok pénz kéne. Nem baj — ujjongott a királyi kamara minden bizottsága —, meglesz. Az ötlet ugyanis kiváló. De ha már autóra szereljük, miért ne lehetne hajókra, meg repülőkre is? Szó, ami szó, pár év múlva szigorúan őrzött furkósbotraktárak mellett megkezdődött a furkósbotot kilövő állomások építése is. A királyi elektronika valamennyi magvas találmányát beleülték ezekbe a furkósbotrüptető monstrumokba — de eredménnyel. A kísérletek bizonyították: egy ilyen furkósbotparittya akár az Óperencián túlra is átdobja a sokfejű szerszámot. — S mi lenne — töprengett egy szép karrierről álmodó almérnök, a furkósbotgyár kellős közepén —, ha a furkóba beépítenénk valamit. Mondjuk olyan anyagot, ami szikrázik, dübörög... Netán robban. Ez is elkészül. De ehhez már szükséges volt valamennyi királyi kémikus, fizikus, matematikus munkájára... És persze a kincstár majd minden kincsére. Meg aztán az ilyen furkósbotok kezelése sem egyszerű dolog. Ezért megnyitották a furkósbotkezelő iskolákat, főiskolákat, egyetemeket. Aki tanulmányai során a legjobban sajátította el ezt a tudományt, elismerésül — mintegy megkülönböztetve az átlagos, furkósbothoz mit sem értő emberektől — három csillagot kapott a vállára. A gyengébb tanulóknak két csillag jutott, s persze volt olyan is, aki csillag nélkül maradt. Mire valamennyi legényt egyforma ruhába felöltöztették, felépültek a furkósbotelhárító furkósbotrendszerek is. Na, persze nem egyik napról a másikra. Így legalább volt idő arra, hogy az Óperencia partjain újra elszegényedjenek a népek. Mert ugyebár azt mondanunk sem kell, hogy a legeslegújabb furkósbotok előállítási költségét még a három kívánságot teljesítő aranyhalak sem tudták előteremteni. Hogy mit csinált közben az idős anyóka legkisebb, immár hosszú-hosszú évek óta király beosztásban dolgozó fia? Először is eltemette az idős anyókát, aztán pedig nap mint nap kijárt a temetőbe, leült az egyszerű sírhoz, s miközben a királyi lantosok bús, borongós dalokat zengtek a fűzfák alatt , gondolkodott. Majd egyszer csak a fejéhez kapott, s odakiabált legkedvesebb apródjának: — Mondd, édes fiam, hol sütnek birodalmamban manapság hamuban sült pogácsát? És hol készítik a vándorok nagy vászontarisznyáját? Mert holnap legkésőbb indulnunk kéne megint, szerencsét próbálni. Vártam, hogy befejezi. Úgy ahogy népmesékhez illik: „Itt a vége...” De nem szólt egy szót sem. Hosszú bottal kotorászott a tűzben, mint aki a parázzsal beszélget. Lehet, hogy a kérdés is a lángok közül pattant: „érti?” „Azt hiszem, igen” — motyogtam, s az sem zavart, hogy talpam alatt ropog a csönd. „Aztán, ha lemegy a faluba, és megkérdik, hogy mit üzen az öreg az erdőből, csak annyit mondjon: a bot nem tehet semmiről. Csak a kéz, ami emeli. Meg a fej. Ha nem tanul a mesékből. Elmondja...?” „El.” „Akkor induljon is. Mert úgy látom, elállt az eső.” Bátyi Zoltán Szomorú mese a furkósbotról - - -- --- ............................................................... .