Délvilág, 2003. augusztus (59. évfolyam, 178-202. szám)
2003-08-29 / 201. szám
PÉNTEK, 2003. AUGUSZTUS 29. Postabontás plusz Tisztelt Olvasóink! Örömünkre, nagyon megnőtt a szerkesztőségünkbe küldött olvasói levelek száma. Ezért a jövőben - alkalmanként - a kapcsolatok hasábjain kívül, lapunk másik oldalán is olvashatják a hozzánk eljuttatott írásokat. (A szerk.) Ismét itt az aszály Megint nagy az aszály! Jogosan merül fel a kérdés, nem egy aszályos ciklusnak vagyunk-e a kellős közepén? Megtörtént ez már máskor is. Mióta Magyarországon nyilvántartják a meteorológiai jelentéseket, sohasem jegyeztek fel olyan méretű aszályt, mint száznegyven évvel ezelőtt 1863-ban - írták a korabeli lapok. Az aszály országos volt, de legjobban sújtotta a Tiszántúl déli részét, amibe Makó is tartozik. Jókai Mór a „Szerelem bolondjai" című regényének „Rettenetes év" fejezetében leírta ennek az időnek nyomorúságát. A legtöbbet persze a lakosság zömét kitevő mezőgazdasági munkások szenvedték, akik nyomorúság közepette verejtékes küzdelmet vívtak maguk, családjuk szűkös kenyeréért és állataik sorsáért. A Makói Újság írta: „Az emberek füvet, a sertések húst esznek. Az elhullott lovak hulláin sertések lakmároznak. A zöldség ritka és méregdrága. Egy dinnye és egy ló egyárú, az is ez is 25 garas. Akár merre megy az ember, az utakon döglött lovakat talál. A legavasabb régi szalmának, sőt dudvának, amire azelőtt még csak rá se néztek, tízszerte nagyobb ára van, mint hajdan a legjobb szénának. Fűtenivalónak a nép részéről - miután azt a csorda tövéig lelegelte a nád és gyékény gyökereit, mezőkről a kutyatejet vagdalja ki. Barmát akác, szőlő- és nyárfalevéllel tengeti. Maguk a gazdák is kalászszedőkké lettek, a termést talicskán és lepedőben hordták haza." Hónapokon keresztül nem volt eső. Tűzoltóknak szinte naponta kellett kivonulniuk kisebb-nagyobb tüzekhez. Az 1860-1870 közötti tíz esztendő aszályos cildlus volt, mely tetőfokát 1862-1864-ben és 1867-ben érte el. A gazdák és az iparosok egy-két normális év után kiheverték a természeti csapást, de lerongyolódott munkás nép - az iratok tanúsága szerint - az 1870-es években is hatósági támogatásra szorult. Ezért gondolom én azt, hogy ez az aszály is egy ciklusszerű természeti csapás, egy visszatérő természeti jelenség, mellyel számolni kell a jövőben is. DR. FORGÓ ISTVÁN, MAKÓ Az esőhiánytól kiszáradt a föld. Fotó: Gyenes Kálmán «POSTABONTÁS* Kell nekünk új ki s törvényt nem akarom minősíteni, mert nem vagyok szakember. Megtették ezt már a hozzáértő, illetve a kamarák és nem utolsósorban a másik utódpárt vezetője, akinek drasztikus véleményét magamévá teszem, de nem ismétlem. Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk! Ez nem azért van, mert a magyar ember gyenge szervezettel rendelkezik, nincsen ellenálló képessége, hanem a gyógyítási-megelőzési munkához szükséges beruházások, azok karbantartása elmarad, forgóeszközök hiányában nem rendelkezünk megfelelő műszerekkel és egyebekkel, melyek a komoly szaktudást, lelkiismeretes orvosi és ápolói munkát támogatván megakadályoznák egy nemzet ilyen mérvű beteggé válását. Ezeket a problémákat a jó felkészültséggel rendelkező, lelkiismeretes munkát végző orvosok-ápolók és segédszemélyzet nem képes megszüntetni, pláne, ha ezekhez a hiányosságokhoz hozzásegít a gyógyszerek árának - az ígéretek ellenére - folyamatos emelése. Talán egy személyes példa arra, hogy nem kórháztörvényre, az egészségügy magánosítására, hanem a már említett problémák az állam által elősegített megoldására volna és van szükség, hogy az egészségügyben dolgozók megfelelően tudják munkájukat végezni a betegek és az idősek, pedig ne legyenek válaszút elé állítva, hogy „maradjunk betegek és együnk vagy vegyük meg a gyógyszert és gyógyulva éhezzünk"! Nemrég egy szakmai rendezvényen vettem részt, ahonnan 22 óra körül érkeztem haza, ahol azzal fogadtak szomszédaim, hogy feleségem a mentőorvos szerint egy súlyos szívinfarktust kapott és mentővel az Erzsébet-kórház intenzív osztályára szállították. Értesíteni nem tudtak, mert a feleségem eszméletét vesztette és nem tudta megmondani, hol vagyok és a mobiltelefonszámomat sem. Közel 50 éves házasságban élünk és egészségesen hagyva otthon társamat, bizony lelkileg és egyébként is nagyon megviselt a kialakult helyzet és annak várható következménye. Hangsúlyozom, nem magánkórházba került a feleségem, hanem a hódmezővásárhelyi önkormányzat által üzemeltetett Erzsébet-kórházba. Természetesen azonnal a kórházba mentem, elmondva helyzetemet, ebben az időben is készségesen, megfelelő útmutatást kapva bemehettem. Az intenzív osztályon minden lehető felvilágosítást megkaptam, megnézhettem a még mindig eszméletlen, de minden szükséges ellátásban részesült feleségemet. Látva kétségbeesésemet, szakmailag alátámasztva igyekeztek megnyugtatni a jövővel kapcsolatban. Azt, amit láttam és tapasztaltam, akár a beteget körülvevő orvos, az ápoló figyelme és aggódása, akár velem kapcsolatos viselkedésük, nagymértékben megnyugtatott és elősegítette a legnehezebb órák elviselését. Ezeket nem lehetett megfelelő módon megköszönni, s talán soha nem lehet meghálálni! Ezután tíz nehéz, de reménykeltő nap következett, amikor mindennap sok időt töltöttem a kórházban és a már naponta erősödő és gyógyuló feleségem körül és nemcsak a feleségem elmondása, de a magam tapasztalatával megerősítve is szinte részesének éreztem magam annak a nehéz, nagy figyelmet kívánó munkának, ami elősegítette, hogy ezután életben és szinte gyógyultan vihettem haza feleségemet. Hónapok teltek el azóta és háromszor voltunk a kórház kardiológiai osztályán ellenőrző vizsgálaton, melyet a vezető főorvos tartott és azzal végződött, hogy most már egy év múlva kell vizsgálatra jelentkezni. Sok problémával lehet találkozni a magyar egészségügyben, de szerintem nem azért mert a kórházak, egészségügyi intézmények, városi, megyei vagy állami kezelésben vannak. Nem magánosítani kellene, hanem kihasználva az egészségügyi dolgozók tapasztalható hozzáállását, a beteg gyógyítására, és a kezelőknek kellene saját erejük támogatását úgy felerősíteni, hogy a célnak megfelelhessenek. Az általam és sokunk által tapasztalt gyógyító munkáért köszönet az Erzsébet-kórház üzemeltetőjének a kórház vezetőjének, orvosi és ápolási szakembereinek, minden dolgozójának. Megnyugtató, hogy városunk és környékének a nehéz körülmények ellenére is ilyen gyógyító munkát végző egészségügyi intézménye van. K. L., HÓDMEZŐVÁSÁRHELY Az állami tulajdonban lévő intézményekben is szakszerűen látják el a betegeket. Fotó: Tésik Attila Az ígéretből nem lehet megélni A Délvilágban megjelenő, Makón a független sajtóról című cikkre szeretnék reagálni. Nagyon sajnálom, ami Varga Mártával történt, ez is azt igazolja, hogy aki nem szimpatikus dr. Búzás Péternek, annak mennie kell. Nem a tv riporterével kellene foglalkozni. Ő teszi a dolgát, hanem a 15 ezer forintból élő családokkal. Hol a beígért munkahely? „Jobb lesz" - ezt ígérték a választásokon. Ötvenévesen nem tudunk elhelyezkedni sehová. A Csipke sor alatti kínai bolt csak négy órába jelenti a tb-hez az embereket, a többit zsebből fizeti. Ennek kellene utánajárni. A 100 Ft-os boltokban éhbérért dolgoztatnak mindenkit. Hol az ebédpénz és ruhapénz? A SPAR-ban és a Pennyben ugyanez a helyzet. Kistérség, nagy nyereség. Varga Márta egy köztiszteletben álló ember. Mi makóiak nagyon sajnáljuk. Kívánunk neki jó egészséget és azt, hogy maradjon ezen a pályán. K. P., MAKÓ Segíts magadon, Isten is megsegít! „Segíts magadon, Isten is megsegít!" Erről az általános emberi tapasztalatról, közmondásról szeretnék írni azért, hogy értsük a szívünkkel, s üzenetét próbáljuk megvalósítani az életünkben. Bármilyen emberi probléma is kiált megoldásért, a szakemberek két fontos dolgot szoktak kihangsúlyozni: a munka akkor lesz csak eredményes, ha a megelőzést és a rehabilitációt fontosnak tartjuk és arra koncentráljuk az erőinket. Az Istenben hívő ember ezt így fogalmazza meg: a problémás helyzetekben fontos, hogy megismerjük és elfogadjuk Isten tervét. Ez maga a megelőzés. Azonban, ha mégis bajba kerülünk, akkor mindig tudjunk visszatérni az Isten által megtervezett, eredeti emberi életmódhoz. Ahhoz, hogy így gondolkodhassunk, tudnunk kell, hogy Isten nem csak megteremtette az embert, hogy elindítva életútján magára hagyja őt. Valójában Isten még azt is meghatározta, hogy hogyan lehet boldog az ember, majd ezt a boldogságtervet a tudtára is adta. Isten munkatársának választotta az embert. Feladatként állította az ember elé a világ építését, amikor a Szentírás soraiban ezt mondta: „szaporodjatok, sokasodjatok, hajtsátok uralmatok alá a földet!" Az Úr ezt várja az embertől. A katolikus egyház szemléletváltását, az „ablaknyitást", a hívek felé fordulást megfogalmazó, XX. században a legnagyobbnak nevezhető püspöki fórum, a II. vatikáni zsinat így fogalmaz: „az ember feladata az, hogy építse és szépítse a világot és elősegítse embertársainak boldogságát." Ezt, a minden józan gondolkodású ember előtt nyilvánvaló és igaz tervet csak akkor tudjuk teljesíteni, ha rendszeres és élő a kapcsolatunk az Istennel, a világ elindítójával, aki azt ígérte, hogy annak, aki tudatosan vállalja ezt az együttműködést, az örök hazában folytatódhat az élete, Így az Istennel együtt alkotó ember abban a reményben tevékenykedik, hogy boldogságát készíti elő, legyen bármilyen is emberi szempontok alapján munkájának eredménye. Aki már csak szenvedni tud, de vállalja ezt a sorsot, életét az örök életre készíti elő. Mi, a Makó belvárosi egyházközségben és különféle közösségeinkben erre a gondolkozásra akarjuk buzdítani az embereket. Legyünk tudatában annak, hogy Isten boldogságra hívott el bennünket, és el is jutunk oda, ha építjük és nem romboljuk a világunkat és embertársaink boldogságának elősegítéséért munkálkodunk. Ezért a rászorulókban, betegekben, öregekben, szegényekben Jézust kell látnunk és szolgálnunk. Csoportjainkkal ezért látogatunk kórházakat, szociális otthonokat, hogy azoknak is megadhassuk a liturgia élményét, akik már nem tudnak templomba menni, így időt nyernek ők is Isten tervének megismerésére és a vele való együttműködésre. így valósulhat meg, önmagunkon segítve Isten segítségét is megkapjuk. KATONA PÁL ESPERESPLÉBÁNOS, MAKÓ Az egerészölyv Ennek a madárnak a sötétbarnától a tiszta fehérig váltakozik a színe. A fehér változata az északi vendég, ezt télen látni, de általában csokoládébarna az alapszíne. A vadászok nem szívesen nézik ezt a madarat, mivel azzal vádolják, hogy elfogja a fácánokat. Ez nagy tévedés, mivel lomha röpte miatt nem tudja elfogni ezeket a gyorsan repülő madarakat. Szívesen rájár a dögre, amit autó ütött el, vagy mérgezés áldozata lett. Az ő sorsa és veszte is előbb-utóbb az lesz, hogy elhull. A villanyvezetékek sokat szednek áldozatul, mivel a nagyfeszültségű vezetékre is rárepül. Nyáron sokat lehet találni nagyfeszültség alatt. Inkább védeni kellene, nem elpusztítani ezeket a szép ragadozó madarakat. Télen is sok elpusztult közülük a nagy hideg miatt, na és az autósok is sokat elütöttek közülük. Fészkelése vegyes erdők, itt szokott költeni, a tojások száma 3-5 darab. A fiókák 33-34 nap alatt kelnek ki, anyjuk két hétig velük marad. A táplálékot a hím hordja, később mindketten etetnek. Másfél hónaposan repülnek ki. Ha felriasztják, panaszos nyávogó hangot hallatnak. Út mellett, száraz fákon, nagy szénakazal tetején, gémeskúton ülve látják őket, de mindig szem előtt van ez a madár. Hossza 55 cm, szárnya fesztávolsága 130 cm. Hoszszasan kering a magasban, máskor egyhelyben szitál a lucerna fölött vagy a szántáson. Lomha röptéről könnyű felismerni. Ha csak lehet védjük, ne pusztítsuk ezt a madarat. Legutóbbi összeírás szerint természetvédelmi értéke 10 ezer forint hazánkban. Nekem szép ez a madár és elnézem, ahogyan úszik a levegőben, vagy ahogyan kering. SZILÁGYI IMRE MADÁRMEGFIGYELŐ, CSANÁDPALOTA Beiskoláztatás Közeleg a tanévkezdés, a szülők lassan befejezik a bevásárlást. Nagyon sokan még a jelentős állami támogatás ellenére is nehezen fizetik ki a sok ezer forintba kerülő tanszereket. Nem akarom az idő kerekét visszaforgatni, de ha azt látom, hogy csaknem minden családnak anyagi gondot jelent a szokásos nyár végi kiadás, arra gondolok, miért kell minden évben új tankönyveket kiadni? A tananyag nem hiszem, hogy egyik évről a másikra gyökeresen megváltozik. A mi időnkben minden tankönyv hátlapján ez a szöveg volt olvasható: „Tankönyv a nevem, a tintát nem szeretem, grafitceruza nyomát is csak év végig viselem!" Vigyáztunk is rá, hogy a következő évben is tanulhasson belőle valaki, így csökkent a költség, ami szerintem csökkenthető volna ma is. TÓTH ANTAL, HÓDMEZŐVÁSÁRHELY 11