Diósgyőri Munkás, 1990. július-december (45. évfolyam, 27-53. szám)
1990-07-03 / 27. szám
2 DIÓSGYŐRI MUNKÁS Gyártörténeti pillanatkép Vajon az öt hat évtizeddel ezelőtt készült felvételen ki ismer magára? Archív képünk a Diósgyőri Gépgyár 75 éves történetének egyik eseményét örökítette meg. 1990. július 3. Szövetségi tanácsülés a legitimitásról Az elmúlt héten tartotta meg Budapesten ülését a Vas és Fémipari Dolgozók taggágát képviselő Szakszervzeti Szövetségi Tanács. Az eseményen részt vettek a Digép és a Dimag Rt. illetve az érdekeltségi körébe tartozó vállalatok szakszervezeti képviselői. Közülük Móri Lajos, a Dimag Rt. szakszervezeti szövetségének titkára nyilatkozott lapunknak. A Szövetségi Tanács ülésén több fontos téma szerepelt, s ezek közül kiemelkedő fontosságú volt a legitimitással és a pártokkal való viszonnyal foglalkozó kérdéscsoport. Az áprilisi választások során eldőlt, hogy hazánk lakossága nem személyekre, vagy személyek ellen szavazott, hanem a változás mint jelenség mellett adta le a voksát. Ennek ellenére nagyon sok támadás éri szakszervezetünket a legitimitás témakörében. A szakszervezetei még ma is a hatalom részeseként próbálják beállítani, holott az új szabályzatok szerint egyértelműen érdekvédelmi tevékenységet látunk el A legitimitással kapcsolatban pedig hogy mondjak annyit, hogy a mi tavaly nyári szakszervezeti választásunk itt a vállalat területén a tagság teljes bevonásával történt, s ez ugyanígy zajlott le az ország többi részén is. A témakörről a Szövetségi Tanács egy nyilatkozatot fogadott el, ezt most szeretnénk közölni, itt az újság hasábjain is, és részletesen kívánjuk erről tájékoztatni tagságunkat is. Nyilatkozat Mi, a Vas- Fém, és Villamosenergiaipari Dolgozók tagságát képviselő Szövetségi Tanács megválasztott tagjai szükségesnek tartjuk kijelenteni a következőket: Mint azt eddig is tettük, készek vagyunk a szakszervezeti mozgalmat érintő bírálatokat mérlegelni és a hasznos javaslatokat megfogadni — bárhonnan is érkezzenek azok. Felelősséggel választóinknak tartozunk, akik bizalmukkal megtiszteljek bennünket és tisztségviselő társainkat. Azon tagjainknak, akik az elmúlt egy év során alulról felépítve, szabad akaratunkból és demokratikusan az alapszervezeti vezetőségek döntő részét megújítva, szövetségünket létrehozták. Tisztségviselőink hitelessége folyamatosan és naponta mérettetik meg — nem négyévenként, nem az újságok hasábjain és nem is aszerint, hogy ki mióta tölti be tisztségét. E választások az idei évben is folytatódnak vállalataink átalakulásával párhuzamosan. Természetesen vannak tisztségviselőink között olyanok is, akik már fél évnél - egy évnél régebben is bírták társaik bizalmát, akik már korábban is szolgálatot vállaltak, tették dolgukat, az „ahogy lehet" korlátai között is. Akiknek nem volt szándékukban emigrálni a hétköznapok elől, akik a pergőmén illatú levéltárak helyett olajszagú műhelyekben lehettek (másként) gondolkodók, akik elefántcsont torony helyett a piszkos gyárkémények tövében dolgoztak a megújulásért. Az előbbiekből kiindulva határozottan visszautasítunk minden olyan kezdeményezést, amely szakszervezetünk hitelességét (legitimitását) mesterségesen kreált szempontok szerint kívánja elbírálni. Elítélünk minden olyan megnyilvánulást, amely több százezer szaktársunk személyi döntéseit lekezelő módon megkérdőjelezi, a naptárt lobogtatva kijelölni kívánja tagságunk és tisztségviselőink nagykorúságának időpontját. Ugyanilyen hangsúllyal jelentjük ki azt is, hogy az alkalmatlan és bizalomra méltatlanná vált tisztségviselőket bármikor vissza lehet hívni és helyükre újakat kell választani. Budapest, 1990. június 28. Vasas Szövetségi Tanácsa Újdondászok, mars ki! Iszkiri! Sok a panasz, a nyekergő nyavalykodás, a vádaskodás mostanában a sajtó, a rádió, a televízió, vagyis a tömegkommunikáció és azok munkásai ellen. Ez a jelenség véleményem szerint mindenkor a vezetés, a politikai és társadalmi hatalom a felkent birtokosai, a kicsuprázott elit tehetetlen [UNK]ségének fokmérője. Bűnbak mindig kell, s erre (mindig) kéznél van a lábbal rugdosható tömegtájékoztatás és annak ügyeletes gárdája. Nyavalyog a szóvivő, a pártvezér, a miniszterhelyettes, a miniszter és a mozgalmi elitből mindenki, aki megnyilvánulni kíván, hogy kiforgatták a szavait, hogy félreérthető módon közölték, kommentálták az általa elmondottakat. És mindezt a sokat szidott, panaszolt, vádolt sajtóból, rádióból, televízióból ömlesztik az országlakók nyakába. Nemde, roppantul érdekes ez a szitu!? Egyre többet hallani és olvasni arról, hogy az újságírókat kizárják, kiűzik, ki akol bólintják különböző rendezvényekről, eseményekről. Sokakat, tömegeket megfosztva ezzel a tájékoztatás lehetőségétől (is). Elképesztő, félelmetes, rémületes, iszonyatos eme jelenség elharapózása. Hiszen azok az emberek a .vélelmezett bűnelkövetők, akik a demokráciáért, a nyilvánosságért folytatott küzdelem kikiáltott élharcosainak mutatták magukat. Nemde, roppantul érdekes ez a szitu"? Arról értesültem legutóbb (a Magyar Hírlapból), hogy " újdondász kollégámat, céhbeli társamat, a Komárom—Esztergom megyei „24 óra” c. napilap főszerkesztőjét akadályozták meg munkája elvégzésében. És tessék megfogódzkodni: a parlamenti pártok szervezeteinek tagjai tették mindezt! Európához csatlakozni és felzárkózni kívánó országunk parlamenti (!?) pártjainak emberei. Megáll a józan lángész, és pörögni kezd! Tessenek szorosan megkapaszkodni székeik karfájában, vagy ha állnak, azonmód üljenek le, nehogy elvágódjanak, egyáltalán nem nb. (nagyra becsült) tiszteseink arra hivatkozva minősítették persona non gratának a főszerkesztőt, hogy „nem fog objektíven tudósítani az eseményről” (Nemde, roppantul érdekes ez a szitu?) és ezért „kiutasították a teremből”. Külön privát megjegyzésem, hogy velem ilyesmi — mint írtam volt a „Ki kísérje Kádárt?” c. kötet kapcsán —, csak Marosán, „Buci Gyuri” esetében történt. Ő volt, aki nem fogadta el munkaruhánkat, és megparancsolta, hogy öltözzünk át, „ünneplőbe”. És én nem mentem vissza, mert nem volt mibe átöltözni. Persze, akkor se mentem volna, ha van mibe. Mert éppen „Buci Gyuri” mondta, hogy mi, újságírók, pártmunkások vagyunk. Csak éppen a fizetésünk nem volt „pártmunkás”-i! Visszatérve ezután az eklatáns esetre: előfordult velem is, hogy olyan cikkem, riportom ellen tiltakoztak, amit (amiket) még meg sem írtam. Sőt, azt se tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Amikor tiltakoztak, egyből megindult a riport folyama. A tiltakozással kezdve! Nemde, roppantul érdekes ez a szitu!? És a tárgyra térés előtt, hadd írjak még meg annyit... Felsőbb szinten azzal söpörték le az asztalról az újságírók (megélhetési) gondjait, hogy: „Maguk értelmes emberek, meg kell érteniük, hogy a népgazdaság teherbíró képessége... És különben is, pártmunkások...!” Mindig a „különben is pártmunkások”-kal hozakodtak elő. Én magam sohasem voltam pártosodásra hajlamos, az ilyesmire serkentő kromoszómák kimaradtak a génjeimből. Voltam úttörő — de erről nem én döntöttem — viszont KISZ-tag és párttag soha nem lettem. Mégis, és ez nem vicc, majdnem kaptam egy pártfegyelmit, mert sokszor kipellengéreztem olyan gazdasági vezetőket, akik egyben valamely párttestületnek megbecsült tagjai voltak, s emiatt szerették volna letörni a szarvamat. Az illetékes megye első titkára és a gazdaságpolitikai területért felelős megyei pb-titkára már meg is fogalmazta a fegyelmit, annak szövege le is volt írva, a megszövegezett kis dolgozat felett azután (?) vitatkoztak is egy órányit. A vitába kegyeskedtek bevonni a megyei pb napilapjáért felelős ideológiai titkárt is, aki rendes, becsületes ember volt, és minek kerülgessem a forró kását, szerette az írásaimat, ennek révén szövődött közöttünk meghitt, jó barátság, afféle rendes emberek, férfiak közötti kemény töltetű véd- és dacszövetség. A kapcsolatteremtés készségével nem dicsekedhetek, mert sokkal inkább születési adottság ez nálam, így nem sorolható az erények közé. Az újságíró pályán e készség megléte elengedhetetlen. Riportalanyaim mindenkor őszintén megnyíltak előttem, kiöntötték szívüket, elmondták legbensőbb gondolataikat, gondjaikat is. Vissza nem éltem ezzel soha. Megyei ideológiai titkár barátomba beplántáltam, betápláltam mindezeket a gondokat, gondolatokat. Ezért is volt neki mindenki másnál reálisabb helyzetképe a politikai közhangulatról, hiszen direkte és egyenesben kapta a tapasztalatokat, s nem a kigyomlált és kilúgozott, ún. „infó” volt tájékozottságának forrása. Szóval hármasban vitatkoztak a kész pártfegyelmiben, amikor az ideológiai titkár jó órányi idő után, kipakolta a maga aduját: „De hát elvtársak, P. D. nem párttag! Hogyan is gondoltátok tulajdonképpen a pártfegyelmit?!’’... A két megyei fő-fő egyszerre bum és paff lett. Pártonkívülinek — pártfegyelmi! Nemde, roppantul érdekes ez a szitu!? ... Tehát „kiutasították” egy fontos eseményről, a parlamenti pártok szervezeteinek nyilvános tanácskozásáról a tatabányai megyei napilap főszerkesztőjét. Égbekiáltó disznóság, pitiáenerek (és nem ám leendő européerek!) hülye bosszúja, felháborítóan nonszensz dolog! Nem csupán céhbeli társként mondom, hiszen a kiebrudalt főszerkesztő 34 éve barátom is. Gombkötő Gábor a neve. A Ménesi úti Eötvös Kollégiumban Gábor szobája volt az újságírószakos hallgatók főhadiszállása. Gyenge, érzékeny gyomrú fiú volt, édesapja kiló számra küldte neki Szombathelyről a finom túrókat, vajakat, sajtokat, és ezekből a finomságokból mi is részesedtünk. Akkoriban 1956—1960) élénk cserekereskedelmet honosítottunk meg a kollégiumban. Mi voltunk a legügyesebb kenyérbeszerzők, naponta sikerült egy-két veknit faszolni a menzáról. A felkínált kenyéradagok fejében aztán megszereztük társainktól a finomabb falatokat is. Gábor nem újságírónak készült, magyar—bolgár szakos hallgató volt, mi oltottuk belé az újságíró-hivatás megszállottságát; persze, nem hiányzott belőle ehhez a remek íráskészség se. Gombkötő Gáborról elmondhatom, hogy nem bolsevista rém, nem is „kommunista fenevad”. Az újságíró pályát gyakornokként kezdte, munkatárs lett, majd rovatvezető és végül főszerkesztő. A mostani rendszerváltás kapcsán sokan megmozdultak — kis tehetségtelenek? — a lejáratására. Mondván: kiszolgálta az állampártot! S mondják ezt azok, akik még meg se születtek, amikor G. G. már újságot írt, főszerkesztett. De nem bigottan, nem túldalolva és túllihegve végezte dolgát, hanem mindig objektíven, tényszerű tárgyilagossággal tudósítva az eseményekről, a valós helyzetet tükröztetve. És ezt vonták most kétségbe a parlamenti pártok megyei szervezeteinek tagjai. Nemde, roppantul érdekes ez a szitu!? Újdondászok, mars ki! Iszkiri!! Kotródjatok, takarodjatok, mert itt mi vagyunk a tiszták! Megtehetik ezt? Bizony, bizony, megtehetik. A Székesfehérvárott megjelenő és országos terjesztésű „Aréna” nevű hetilap fél oldal terjedelmű összeállítást közölt a G. G. korábbi írásaiból vett idézetekből. Cseppet se vagyok meggyőződve arról, hogy az ellene támadók vajon milyen színt játszanának, ha kicsit is megkapargatnák őket. De eztán nem kívánom, maradjanak csak tiszták. így is roppantul érdekes ez a szitu, nemde?! Mégis roppant félelmetes számomra, hogy éppen a demokrácia, a teljes nyíltság és nyilvánosság nevében nekünk kezdik el megint kiabálni (a tiszták?), hogy Újdondászok, mars ki! Iszkiri!... Pataky Dezső