Hargitai Tihamér: Bolsevisták Magyarországon (Budapest, 1941)
6 — No disznók, végre győzött az igazság! Egyenlők vagyunk! Ezentúl a nagyságos urak is itt fognak zabálni svábbogaras kalácsot! Rémülten néztem a kezemben levő maradék mákoskalácsra s a félhomályban úgy tűnt fel, hogy a mazsolák megmozdultak benne. Talán nem is mazsolák voltak, hanem bogarak... Hamar fizettem s kábultan siettem az utcára. Néhány pillanat múlva ismét a Rókus-kórház előtt voltam. A kórház jéghideg arccal bámult az éjszakába, úgy mint az előbb. A Nemzeti Színházra éppen akkor tűzték ki a vörös lobogót. S láttam, hogy a Rákóczi-úton ide-oda robogó autókat tömegek állják el s a gépek mind engedelmesen megtorpannak előttük. Furcsa kinézésű, rossz ruhájú emberek egyetlen intésére kinyílnak az autók ajtói s a bent ülők kókkadt fejjel, némán lépnek ki az utca sarára. Még csak azt sem kérdik meg, hogy miért veszik el tőlük az autót, vagy, hogy fognak-e kárpótlást kapni, vagy, hogy talán később majd visszakapják-e járműveiket? Semmit sem kérdeznek, a szemük pillája sem rebben, csak kilépnek a kocsikból, mint a fegyencek a toloncház előtt a rabkocsiból. Mindenki némán engedelmeskedik, mintha mindenről már előre értesítve lett volna. Elegáns urak és cifra dámák minden ellenvetés nélkül kiszolgáltatták autóikat a csőcseléknek és elindultak gyalog tovább. Még csak vissza sem néztek elorzott jószágaikra. Mintha féltek volna, nyakukat elsüllyesztették a bundagallérjukban. Valószínűleg boldogok voltak, hogy a bundáikat is nem kellett átadni az utcai inkvizitoroknak. A kávéházakban, mint egy adott jelre, kialudtak a lámpák. Akik még félórával előbb higgadtan ültek a vacsoraasztal mellett, ijedt rémülettel ugrottak fel székeikről, mintha a tálban levő fényezett borjúszegű, vagy rostélyos hirtelen skorpióvá változott volna.