Cecil Roth: A zsidó középkor (Kolozsvár, 1943)
I. Találkozás Európával
úttörőket állandó települők követték nyomon. Fennmaradt egy bizonytalan hír 39-ben Kr. e. történt kiűzetésükről (ebben az évben ment Makkabeus Simon követségbe Rómába), mert meg akarták rontani a római „mores“-t furcsa vallási szertartásaikkal. Mikor Pompeius bevette Jeruzsálemet (Kr. e. 63), Palesztina valóban római tartománnyá lett, és azoknak a legyőzött területeknek sorába került, amelyek Rómát tekintették fővárosuknak. Pompeius győzelme ünneplésére Rómába küldte a templomi arany szőlőtőkét és sok foglyot, hogy diadalmenetét díszesebbé tegye velük. A kor szokásainak megfelelően a foglyokat eladták rabszolgának — rendesen a hadsereget követő kalmárok útján. De már Kr. e. 190-től kezdve a kisázsiai római hadjáratok folyamán sok zsidó esett fogságba és rabszolgaságba, mert hiszen ide a közeli Mezopotámiából már számos zsidó telepedett át. Nagyszámban jutottak erre a sorsra a judeai felkelések során is. A tetőpontot a tragikus kimenetelű 66—70-i szabadságharc és Bar Kochba háborúja (132—135) jelentette. Ezek folytán százezrével kerültek zsidók a rabszolgapiacra. Legnagyobb részüket valószínűleg Itáliába vitték, de sokan közülük a birodalom legkülönbözőbb részeibe jutottak, Hispániától és Galliától el egész Frigiáig. Azonban a zsidó rossz szolga volt. Egyrészt túlságosan független természetű, másrészt — főleg — talán azért, mert oly makacsul ragaszkodott ősi hitének szertartásaihoz: nem dolgozott szombaton és nem ette meg gazdája ételét. Végül persze a tulajdonos iparkodott szabadulni használhatatlan „árujától“. Ezenfelül a zsidók jobban összetartottak, mint a többi népek. „A foglyok kiváltása“ a legszentebb vallási kötelességek közé tartozik, minden alkalmat felhasználtak hát, hogy fogoly testvéreik szabadságát visszavásárolják. ”