Flesch Ármin: A zsidó a magyar közmondásban (Budapest, 1908)
4 FLESCNI ARMIN ten tudtak és akartak beleolvadni a magyar nemzettestbe, nehezen és csak az erőszak nyomása alatt sajátították el a magyar haza nyelvét, szítták magukba a magyar kultúra szellemét, míg a zsidó nép csakis vallásában akarta megőrizni különválását, de egyebekben mindenben és mindenkoron akart és tudott is érezni és összeolvadni a magyar néppel. Nem is mehetett volna át ezen mondás a nép köztudatába az évszázadok hosszú során át, ha nem lett volna egy élettapasztalat eredménye, mert jól tudjuk, hogy a közmondás rendszerint mély igazságot rejtő, a nép felfogásának megfelelő benyomásnak tolmácsolója. Felismerte a magyar a zsidóban a vele minden tekintetben rokonérzésű embert, kiben úgy, mint ő benne, van kedély, hisz szeret énekelni és pedig közös bánatos sorsuknál fogva mélabús akkordokban «sírva vigad a magyar», de a zsidó is; mindkettő egyaránt szeret szónokolni, tüzes, lelkes beszédekben dicsőíteni nagyjait, kiknek erényeit követendő példa gyanánt tünteti fel. Szomszédjának nevezi a zsidót, mint a kihez közel van nemcsak térbelileg, hanem sokkal inkább lelkében vele rokonszenvet és benne jóakaró tanácsadót ismert fel. Hogy a zsidót tényleg értelmes embernek tartották mindig, ez többé-kevésbbé minden népfaj közmondásában feltalálható, maga az egész világon elterjedt jargon is — mely tehát csak zsidóktól keletkezhetett — oly általánosan ismert igazságnak tartotta, ezt, hogy mint közismeretű szóbeszédet versbe szedte: Gott soll hüten vor jüdischen Moach (agyvelő) Gott soll hüten vor goischen Koach (erő) — vagyis a jó felfogást a maga előnyével és hátrányával egyaránt