Adler Illés: Milleniumi beszéd (Budapest, 1896)
Álljatok, míg e nemzet ünnepel! Ma ezen nemzet egyesült erővel a végtelen idő óriási kerekének hatalmas küllőibe kap és vesztegelni kényszeríti azt. Öltözz virágba, édes hazám, ünnepbe nemzetem ! Rezdülj meg az örömtől te is róna, völgy, halom! Kevély Kárpátnak hófödte bércze, emeld föl büszkébben fejedet és Adriának tarajos hulláma csapkodjad merészebben partodat. Édes hazám, a te hű és szabad néped ünnepel ma itt! Ünnepet ül, melyhez foghatót nagyritkán lát fölvirradni a keringő hold és a milyent kevés népnek ad megérni a történet Ura. Ünnepli ezen nemzet ezt a nagy napot, a mely, mint Egyptom pyramidusa, ott áll örök határkörül és ezen határkő ma szentséges oltár, a melyhez a nemzet áldozni és imádkozni jár. Hazám, ezer éve vagy a mienk te és ezer éve a tied vagyunk mi! Most ezer éve annak, hogy itt lakik a magyar. Fölzeng az ima, a hálaadó moraj, tovább, tovább gyűrűzik a zaj, mert örömnek és hálának napja e nap. Ünnep van ma, nagy ünnep mindenütt, ahol magyar szív dobog és ahol magyar szó zeng az ajkakon. Föl tehát nemzetem! Föl: „Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyugodott; Vedd föl azt és örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot!“ (*!pb'X RTI n“i i’Ew e-J-x'jip Qibeonban állj meg és hold Jíjálon völgyében! *) Josua 10. f. 12. v.