Guttmann Henrik: A haldokló falu (Budapest, 1916)
תולצנתה Régi zsidók, kiknél a tudomány még nem volt kenyér, az irás nem üzlet s fölösleges és ártó földi hiúság volt minden dicsőség: könyveik elébe néhány sornyi védekezőbeszédet írtak — könyvükért és önmagukért. Tették pediglen ezt, mert szentség volt lelküknek a betű és az irás istentisztelet s mert tudták, hogy az örökkévalóságnak dolgoznak, reszkető félelemmel gondoltak arra, hogy írásukba netalán hiba esnek és tollukat nem az igazság vezetné. Lényük annyira össze volt forrva nemzetükkel, gondolataikban annyira árveit az egyén semmisége a nagy összességgel szemben és felelősségérzetük annyira hatványozottan élt bennük, hogy népük elleni gonosztettnek tartottak olyasmit írni, ami nem volt axiomatikus igazság és árulásnak tartották a tollat saját kicsi énjük javára forgatni. S elolvasva egy-egy szellemóriásunknak munkájához írt előszavát, csak mélységes meghatottsággal gondolhatunk arra a nagy emberre, aki ott végtelen szerénységgel bocsánatunkért esedezik, hogy szellemének gazdagságos kincseit nem vitte magával a sírba, hanem örök ragyogásra reánk hagyta. A modern szemnek idegen e típus, a ma embere hitetlen mosolygással rázza fejét ennyi naivitás láttára, mert lelki berendezése elképzelhetetlennek találja, hogy a reklám nagydobja helyett egy könyv a szerénység és alázatosság kettős terhével induljon nagyon is rögös útjára. És mégis: mi követni akarjuk őseink példáját; mi még visszanézünk a múltba, mely nekünk nem múzeumi darab, nem lebélyegzett antikvitás, nem hazug pietas objektuma, hanem valóság, jövendőnk titka, jelenünk rejtelme és minden életünk célja és értelme. E múltból állítunk példát magunknak, a múltakból akarunk okulni és átmenteni a jelenbe a jövendők számára, ami benne jó, értékes és örökkévaló. Ha ez kissé különös is lesz, kissé szokatlan talán és