Bartha József: Pro Domo. Válasz támadóimnak (Budapest, 1938)

­­ zása mulattatásra szánt regényekben: ez eddig még valóban senkinek sem jutott eszébe“. Aki ilyen állításra vetemedik, az vagy tudatlannak tetteti magát, vagy csakugyan tájékozatlan a magyar irodalom törté­netének ismeretében. A szociális gondolat éppen olyan uralkodó eszméje korunknak, amilyen volt a múlt században a szabadság, testvériség, egyenlőség gondolatát magába foglaló nemzeti liberalizmus. Hát nem ismerné a cikkíró dr. Eötvös Józsefnek idevágó irányregényeit? Azután pedig nézzen körül saját baloldali táborában: könyvem 47. és 117-118. lapjain megtalálhatja, kik foglalkoztak közülük a szociálizmus eszmé­jével szépirodalmi alkotásaikban. Hogy ezek az írók efajta munkáikban a társadalmi osztályoknak egymás ellen való gyűlöletét szítják fel s ezzel rossz hírét keltik a ránk nézve nagyon is fontos szociális eszmék­nek: ez más lapra tartozik. De hogy ezekkel foglalkoznak, csak a vak nem látja. Persze a P. N. kritikusának is Ady költészetéről szóló fejtegetésem fáj a legjobban. Mivel pedig cáfolni nem tud, egyszerűen kétségbe­vonja annak a sok (több mint 60) idézetnek bizonyító erejét, amellyel Ady költészetéről szóló értékelésemet igazolom. Kétségbe vonja, de az ellenkezőjét egyetlen szóval sem bizonyítja. Az ilyen kritika: szó — mag nélkül, s az ilyen eljárás: vakmerő vádaskodás — lelkiismeret nélkül. Ugyanitt nagy fölényeskedéssel kitanít, hogy Adyban „nem értem azt, amit ma már mindenki ért.“ Én mindig szívesen tanulok min­denkitől, a nálamnál sokkal fiatalabbaktól is; azért nagyon szeretném, ha Kemény István dr. úr megmagyarázná nekem, hogy mit jelentenek Adynak (a számos hasonlók közt) itt következő sorai a Szeretném, ha szeretnének (1910.) című kötetéből: De bennünk ősz hajak, csorba dalok Szeretnek és forrva szeretnek. Senki sem érti, mert sohse volt ez S szomorú palástunk elnyúlva kacag, De meztelen élőnk csillogva az éjben Egyen, nagyon, új és új ájulással, Egyen, nagyon, örökre összetapad. (Hiába hideg a hold.) Érthetőség szempontjából talán még klasszikusabb a következő versrészlet A halottak élén (1918) című kötetből: Harcok, anom fáradt diadalunkat, A mindig­ fénylés s vallás terheit, Mi még mindig talán magyarul Legtöbb, legbúsabb erre itt És mégis — mégis olyan elhagyott . Életemet, ez olvadt csillagot. (Halotton és idegenen.)

Next