É. S.: Vizsgálódások a szabadkőművességben (Budapest, 1915)
- 4 Mindnyájan érezzük, hogy nagy katasztrófát élünk át, talán a legnagyobbat, amióta az emberiség küzködik, reménykedik a Földön. Soknak, nagyon soknak örökre elnémul beszédes alaka, de az élők serege annál viharosabb erővel rohan előre új csatára, új győzelemre. Mi is, akik itthon vagyunk, átérezzük a titáni küzdelem rettentő nagyságát és megrázó erejét. Ma szorongó szívvel és sötét kétségbeeséssel, holnap repeső örömmel és lelkes reménységgel vizsgáljuk a bizonytalan jövőt, de minden időben szívünk teljéből és lelkünk mélyéből sóvárogjuk a borzalmak borzalmainak végét. A háború minden borzalma és az itthoni élet nagy nyomorúsága mellett ezeknek a nagy időknek vannak lélekemelő momentumai is. Ha el tudjuk rövidebb időre felejteni az egyént és a családot érintő vagy csak fenyegető bajokat, szenvedéseket és fájdalmakat, akkor az aggódás nagy izgalmai után mindnyájunkat elfog a dicsőség lendülete, amely a nehéz gondok és az egyéni bánat sorvasztó légköréből felemeli a lelkeket abba a magasabb atmoszférába, amelyben a világtörténelem csinálását látjuk és élve csodálhatjuk azokat a nagyokat, akik a históriának legendás hősei lesznek a távoli utókorban. A nagy dolgokért lelkesülni tudó és igazán tudni vágyó lelkeket ilyenkor valami csodálatos bűvölet fogja el, hogy beleláthatunk a história kohójába, ahol a világesemények forrnak és a jövendő új képe kialakul. A háború az önzés klasszikus világa, mert hiszen azt jelenti, hogy az erősebb leteperi a gyöngébbet. Ezer átok sújt reánk a háború villámlásaiból, de azért mégis a háború revelálta lelkünk legnemesebb felét; a háború a legnemesebb érzelmeknek, a hazaszeretetnek, az összetartásnak, az egymás megértésének és a minden áldozatra kész altruismusnak gazdag forrása lett. Ez a világháború tükröt tart az emberiség kétszínű morálja elé, mert „a háborúnak elemi erővel kitörő meg