Biró Zoltán et al.: Virraszt a magyar lélek. A Keresztény Nemzeti Liga nemzetpolitikai estjén elhangzott előadások (Budapest, 1943)
dalmat, megkaparintsa a marxista eszmékkel elkábított munkásság vezetését és eljuttasson bennünket a forradalomnak csúfolt patkánylázadáson át saját hatalmának beteljesüléséhez, a kommunizmushoz és ezen át Trianonhoz. Engedjék feltennem a kérdést, várjon a Szovjet tőszomszédságában kellett volna-e újból egy félszázad ehhez a folyamathoz? Rá kell döbbennünk, hogy a veszedelem közvetlenül a kapunk előtt állott már akkor, amikor a belső tisztulási folyamat még a kezdet kezdetén volt és még alig kezdhettük meg a védőfegyverek kovácsolását. A harc tehát teljes egészében a mi védekezésünk is és ha mindenre fel akarunk készülni, meg kell keresnünk, ki kell küszöbölnünk a többi okot is, amelyek bennünket Trianonhoz eljuttattak. Meg kell néznünk az érem másik oldalát is, terhelt-e és mennyi hiba terheli önmagunkat. Tűrtük, hogy a megfertőzött sajtó, a nemzeti céloktól idegen, csak anyagi előnyöket kereső gazdasági élet rétegekre szakítsa a nemzetet, egyre mélyebb szakadékot támasztva az egyes rétegek között. Nagyon hamar megtanultunk megalkudni, amikor láttuk, hogy a nemzeti követelésekhez való ragaszkodás, azok állandó hangoztatása akadálya az egyéni érvényesülésnek. Elhittük, hogy jól van úgy, ha gazdasági életünk egész irányítását átengedjük idegen kézbe, hogy a gazdasági élet nem a magyar úrnak való foglalkozás, alint a bibliai szegény Lázár, kerestük a lehulló morzsákat amellett az asztal mellett, amelyiken ott díszelgett a verejtékes magyar munka minden gyümölcse. Rajtunk is úrrá lett a mindenáron meggazdagodás vágya s hitvány anyagi előnyökért hányszor áldoztunk fel erkölcsi és nemzeti kötelességeket. Hányszor dobtuk oda idegen célok és érdekek szolgálatába azokat a milliókat, amiket a magyar tömegek megerősítésére, felemelésére kellett volna fordítanunk. Be kell ismernünk, hogy magunkban volt a még nagyobb hiba, mert nem kerestük, nem vállaltuk a nemzeti önvédelem áldozatos, de mindennél szentebb kötelességét és munkáját. Nemzeti ideáljaink elhalaványultak az aranyborjú sárga fényénél s igazán, mint oldott kéve széthullt nemzetünk. Valahogy kiveszett belőlünk az önbizalom, az akarat és hajlam az ellenállásra. Hát nem vallották-e sokan még Trianon után is, hogy csak legyünk engedelmes jó fiúk, majd az ölünkbe hull mindaz, amiért a szomszédaink szóval és tettel, tollal és fegyverrel harcoltak s amiért nekünk még puszta kézzel is harcolnunk kellett volna?