Dertész István: A világháború után. A forradalom (Debrecen, 1919)
ELŐSZÓ. Normám: Az Ezeréves Magyarország. Fejtegetéseim láncolatának első és utolsó szemle ez. Eltekintek az események részletezésétől, hisz a fejtegetések alapját képező események oly közeliek, hogy azokat ismeri az olvasó és nekem elég a részletekhez a logikai magyarázatot adnom. Az összefüggést keresem. A khaoszban keresem a törvényt. Anyagot adok, amelyen ki-ki átszűrheti éleményeit. A forradalom politikai következményeit bontom ki, az adott helyzetben politikai feladatainkra — a gazdasági kérdések külön komplexumának érintése nélkül — mutatok reá. Vázolom elhelyezkedésünket a világban. A körülmények alapos mérlegelésével állítom fel észrevételeimet. Az alapos körültekintést különösen lelkére kell kötnünk minden magyar embernek, mert nagy baj az, ha a „népuralom“ egyúttal azt jelenti, hogy most már az állam hosszú életcélját körültekintés, előrelátás, kritika nélkül, a nép szeszélyes hangulata, az utcai kép pillanatnyi alakulásai szerint szolgáljuk. Az életet nézem, nem az ideálokat, hanem csak az ideálok lehetőségeit. Az élet durva, képes sokszor a legideálisabb emberből nevetséges figurát csinálni, vagy kedvezni a leghuncutabb, legaljasabb embernek. Ebből az ideáloknál sokkal rútabb, de sokkal igazabb életből meríteni az igazságokat. Népuralom, világbéke, örökbéke, testvériség! A fejlődés örök törvénye az, hogy ne az életet szabjuk az ideálokhoz, hanem az ideálokat szabjuk az élethez: mindég egyegy adagot, mindég egy-egy mércével. A forradalom! ?...