Weisz Albert: A kereszténység védelme 5. (Ó-Becse, 1898)

Bevezetés

Bevezetés. 1. Az Úr örállásán vagyok én, mondja a próféta, áll­­ván szüntelen napestig, és őrhelyemen vagyok, állván egész éjjelten át.­ Lábam mintegy odanőtt, oly sokáig állok a toronyon, oly állhatatosan nézek ki. Én magam szeretném megérteni azt, amit nekem mondanak, és szeretném tudni, mit feleljek annak, aki velem nem ért egyet. És az Úr felelé nekem és mondá : írd le a látomást és világosan je­gyezd fel azt táblákra, hogy könnyen átfusson rajta, ki azt olvassa, mert még a látomás távol vagyon, de végtére be­teljesedik és nem marad el. Íme aki hitetlen, nem le­szen igaz annak lelke önmagában, az igaz pedig az ő hitéből él.­ Ez a próféta kötelessége és a próféta sorsa, ami a fönnebbi szavakban le van írva. Igazán magasztos hivatás az Úrnak őrségén állani, de nem valami nagy élvezet. Ha valaki okos, óvakodik, hogy oda betörjön. Amit a pró­féta a jelenben lát, az csak szivét nehezíti és mi­dőn azt mondja, amit az Úr neki megparancsolt, akkor az­tán gyűlöletet és ellenmondást kelt fel. Ha azonban jövendő dolgokról beszél és a jövő időt lelkesülve írja le, midőn az Isten népe ismét hivatásának magaslatán áll, akkor gúnyt és nevetséget arat. Melyik időről beszél hát ? Úgy látszik, hogy a levegőben hadonáz; olyan dolgokkal foglalkozik, melyek nem e világra valók. Ki tudja, hogy eszméi nem úgy támadtak-e fejében, hogy önmagán nem képes ural­kodni. Eme hivatal és prófétai sors kijut az írónak is, akihez az Úr igy szólott: Menj el és mondd meg népemnek hibáit és kötelességeit. Akár az előbbiekre utal, akár az utóbbiakat 1 Izalás 21. 8. 2 Habakuk 2, 1. *1

Next