Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-06-10 / 23. szám

Harmincnegyedik évfolyam, 23. szám, Pápa, 1923 junius 10. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...................................................... ................................................ FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ-­JK FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL, ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ©*® a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Tisza István arcképe előtt.. Kozma Andor beszéde. Valahányszor szemembe ötlenek többé nem élő, csak élethiven festett vonásai annak a dicsőnek, akiért szomorú az én lelkem halálig, mindig szeretném oda­kiáltani az egész hazának Hamlet szavait, melyeket anyjához intéz, a meggyilkolt király képére mutatva : „Tekints e képre!... Nézd, milyen fenség ül e homlokon! Oly összetétel és idom valóban, Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet Nyomott reája, biztosítani Egy férfit a világnak ..." Ha illettek valaha ezek a szavak nemcsak a Shakespeare képzelte királyi alakra, hanem valóban élt igazi férfiúra is, akkor az a férfi Tisza István volt. De ha én lázongó keservemben átkozódnám, hogy ennek az igazi férfiúnak drága életét is orgyil­kosok oltották ki, s ha égbe kiáltva Isten büntetését kérném, nemcsak a gyilkosokra, hanem azokra is, akik évtizedeken át uszították a buták és a gazok dühét a leghívebb magyar ellen, f­elnémítana Tisza Istvánnak emlékemben éledő utolsó szava: „Ennek így kellett lennie“. S ha keserűségemben még közös anyánknak, a hazának is felpanaszolnám, hogy nem védte eléggé a szeretet és hűség pajzsával legjobb, legnagyobb fiát, akkor magának Tisza Istvánnak szel­leme vágna tiltóan szavamba, mint Hamletébe a meg­gyilkolt királyé: „Ne törjön anyádra lelked!“ . . . El kell ezért fojtanom keservemet, el minden vádat és minden panaszt. Fel kell emelkednem Tisza István vallásos életbölcseletének csodás magasságába és le kell merülnöm rajongó hazaszeretetének csodás mélységébe, hogy vértanúságában csak az ő meg­dicsőülését lássam s az ő érdemében a haza érdemes­ségét a jobb jövőre. Amint Tisza István életbölcseletének magassá­gába törekszem, ha nem is érhetem fel az ő teljes egyéni nagyságát, legalább megtalálom annak leg­jelentékenyebb éltető, tápláló, nevelő és edző elemét. Nem ismeretlen elem az ebben a tiszteletreméltó kör­ben. A magam tökéletlenségének sem idegen. Mert ez az elem a mi kálvinista keresztyén hitünknek az a tana, melyben mi minden egyéb szeretett keresztyén testvéreinktől különbözünk. Praedestinatio! . . . Szent borzalommal mondom ki ezt a nagy szót. Pedig, mi még a szó a fogalom óriási voltához képest! Nem vagyok rá méltó, hogy ezt a fogalmat fejtegessem; különösen itt nem, ahol annyian méltóbbak volnának erre, mint magam. Csu­pán hatását kísértem meg vázolni, az én megilletődött laikus érzésem szerint. Ez az a tan, melytől mint tudatlan, tapasztalat­lan gyermekek, mikor először halljuk, szinte vissza­döbbenünk. És ez az a tan, mely nélkül mint tapasz­talatokban és tudásban meggyarapodott férfiak nem tudnánk szilárdul megállni az élet kíméletlen forgata­gában. Ez a tan nem óv minket eleve attól, hogy bele ne üssük érzékeny lelkünket a lépten-nyomon elénk tornyosuló szörnyű emberi igazságtalanságok kegyet­lenül kemény, éles kiszögelléseibe. De ez az a tan, mely mikor az elkerülhetetlen beleütközésektől lelkünk vér­zik, fáj, sajog, lelkünkbe kiáltja, hogy ennek így kel­lett lennie, hogy e miatt kétségbeesni annyi mint bűnbe esni, s hogy az Istenben bizó keresztyén, meddő jajgatás helyett, bátran küzd az igazságtalanságok ellen s megy tovább rendeltetésének egyenes útján, mégha belehal is. — A praedestinatio az a tan, mely, amíg félreértjük, a szabad akarat tagadásának látszik. És ez az a tan, melyet mikor megértünk, büszkén emeljük fel fejünket, mert érezzük, hogy csak most tudunk igazán szabadon akarni. A „mindig Isten kezében vagyunk“ általános keresztyén tételnek vaskövetkezetes kiépítése ez a Mindenhatóban hívő ember egységes és teljes minden­­ség-rendszerévé. Múlt, jelen és jövő, élet és halál, üdv és kárhozat — minden benne van. Ám ez a „minden“ mindig az örök egységes rendszer egyetlen urának, a Fiúban kijelentett Atyának, az igazságos, de irgalmas, megbocsátó, jó istennek kezében van. — Hajthatnók-e fejünket biztosabb nyugasztaló párnára, mint ebbe az atyai kézbe? .. . Óh­­ a praedestanitio nem a vaksors ádáz hatal­mába való beletörődést hirdeti, hanem éppen ellen­kezően azt tanítja, hogy vaksors nincs. Hogy ahol már a mi földi szemünk elvakul, mi nem útvesztettek leszünk, hanem ott is az útra, az igazságra és az életre találunk. Mert ott is és mindenütt mindent lát és minden teremtményére vigyáz az örök fényben ragyogó atyai szem: az Istené !

Next