Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1964-1965
1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1964. szeptember 14-én tartott tanévnyitó közgyűlése
Nincs köztünk olyan sem, aki nem szívesebben tette volna a kezét a pédumra ma, hogy a fiatal doktorok számára előírt esküt most tegye le, akár édes, akár fogadott gyermeke legyen is a 330. évébe lépő öreg alma maternek. De lehetetlent nem tehetünk, betarthatatlant nem ígérhetünk, mert az ellentétben állana eddigi életünk munkájával. Emlékeznünk azonban szabad! A mai ünnepélyes aktus előkészítését mások végezték el helyettünk, és mégis, akarva, nem akarva, gondolnunk kell több mint fél évszázada letett eskünkre, amely — úgy érezzük — erőnk fogytáig kötelez. Mi, akik a kitüntetést kaptuk — és velünk együtt igen sokan, akik már nem érhették meg a mai napot, és akikre itt is kollégiális és baráti kegyelettel és szeretettel emlékezünk — úgy érezzük, hogy Márki Sándor kedves professzorom szavával élve: A tudomány és közműveltség előmozdítására letett eskü nem üres szertartás, amelyen a szabályok értelmében át kell esni, hanem az egész élet szent munkaterve, amelyet meg kell valósítani. Nyugodt lélekkel és hálás köszönettel vesszük tudomásul, hogy azok a fórumok, amelyek a mi munkánkat a kitüntetés előtt ilyen értelemben értékelték, úgy találták, hogy doktori eskünket betartva a tudomány, a nevelésügy és a jogszolgáltatás terén eleget tettünk annak, amit fiatalos lelkesedéssel, doktori eskünkkel kötelességünkként magunkra vállaltunk. Tudjuk, hogy a hosszú évtizedek alatt hibákat is követtünk el, hiszen fiatalon tettük az esküt és öregkorban kapjuk az elismerést, de akkor is és azóta is a mai napig csak dolgozó emberek akartunk lenni, és ezt a hátralevő — talán már nagyon is megszámolt — időben is meg akarjuk tartani. A hibázás is csak a dolgozó ember sajátja, mert aki nem dolgozik, sem is tévedhet. A mi korunk már nem engedi meg a fogadkozást, az ígérgetést, de míg erőnk engedi, folytatjuk a munkát, amely felfogásunk szerint minden rendes ember számára az életet jelenti. Eskü nélkül is folytatjuk, elismerve a régi kötelező voltát. Tudjuk, hogy ». .. minden egyes ember sorsa, minden percben a természetben rejtőző, mindaddig észrevehetetlen okoktól függ, mígnem működésük megnyilvánul«. Ezért a természet rendjét úgy kell elfogadni, ahogy törvényei előírják. Ez adta meg nekünk és adja meg a mai és mindenkori ifjúságnak azt a boldog, tiszta örömet, hogy a fejlődést saját magán és a körülötte folyó életben napról napra tapasztalhatja. És ez adja meg nekünk most az öregkor megnyugvását is, a beletörődést a változtathatatlanba, az örök törvényű rendelkezésbe. Nem veszi ez el, de még el sem homályosítja az ifjúkor szép emlékeit. 14