Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)
1971-06-10 / 594. szám
Elveszett illúziók Churchill mondotta emlékezetes zürichi beszédében, hogy Németország Európa gerince és nélküle nem lehet Európáról beszélni. Sem gazdasági, sem szellemi de —• sajnos —• politikai vonatkozásban sem. Németországnak ezen Európa-központi helyzete adja meg nemcsak Németország, de egész Európa politikai arculatát. Nagy vonatkozásban nézve a német ügyet és a német sorskérdést, nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyarság mellett a németség Európa második tragikus sorsú népe. A különbség anynyi mindössze, hogy amíg az elmúlt esztendő során a magyarság szerencsétlen geopolitikai helyzetéből kifolyólag csakis vezetőinek ügyes és sokszor erdélyien ravasz politikájával tudott fennmaradni, addig a német politika ezer esztendőn át mindent elkövetett, hogy a katasztrófák tucatjaival keserítse meg ennek a hangyaszorgalmú, dolgos népnek az életét. Már a kezdeti időkben a törzsi ellentétek gyöngítették a birodalmat és a rókaeszű Mazarin a westfáliai békével kétszáz évre előre kihúzta a német oroszlán fogát. A majd három tucat államra tagolt Németország egészen Bismarckig nem tudott közös nevezőre jutni és ebből kifolyólag erejéhez képest mindig csak a másodhegedűs szerepét játszotta az európai politikában. A Bismarck által felépített német egységet erősen megtépázta az első világháború és betetőzte a bajt a második világháború katasztrófája. Amit a szorgalmas német kezek a háborúk közötti időszakban felépítettek, azt lerombolták a német politikusok két balkezes politikájukkal. Bismarck után jöttek az epigonok és a gyönge államférfiak, míg végre feltűnt a Rajna partján az öreg Adenauer, aki két évtizedes okos politikával új horizontot nyitott a németség számára. Ismét tárgyaló féllé tette az agyonrágalmazott Németországot, Erharddal együtt megteremtette a híres Wirtschaftswundert, de Gaullelal megkötötte az európai szempontból annyira fontos német-francia szövetséget és amikor meghalt, egy romjaiból felépült világtekintélynek örvendő országot hagyott maga után. A halála óta eltelt pár esztendő alatt azonban nagyon megváltozott a német világ és a német politika. Kiesinger kancellár gyöngének bizonyult, s utóda, az egykori norvég kapitány, a szociáldemokrata Willy Brandt, a hitleri idők nagy ellenállója, az adenaueri nyugatra való nézés helyett kelet felé vetette szemét és politikáját. Rövid két év alatt eljátszotta az adenaueri örökséget, s mint meggyőződéses merxista azt hitte, hogy a tárgyaló Akit nem szabad elfelejtenünk A magyar mecces őrzője, Marschalkó Lajos, immáron három éve halott. A müncheni temetőben levő sírját belepte a fű és a kegyes kezek által odaültett vadvirág. Sírja fölé egy magyar akácfát szeretett volna — ahogyan egyszer mondotta — de még nem akadt vándor, aki hazulról, a debreceni kiserdőből kihozott volna egy árva kis akácfácskát, hogy idővel megsudarasodva fehér virággal szórja be a magyar élet nagy szerelmesének és harcosának sírját. Életét, munkásságát nem írták meg s ha nem vigyázunk halál utáni sorsa hasonló lesz a többi magyar varesekéhez akiket elfelejtettek és akiknek ma még a nevét sem szabad leírni. Istóczy, Verhovay, Bartha Miklós, Milotay István, Kolosváry-Borcsa Mihály, Hubay Kálmán neve még ma is tabu, s a velük szembenálló intellektus társaság még haláluk után is ássa sírjukat. Mélyre, minél mélyebbre kell ásniok, nehogy valaki egyszer előkaparja írásukat az idők mélyéből és úgy lássa meg az egykori és mai életet, ahogyan azt a magyar élet nagy varesei megírták, azaz lefényképezték. Ezek az emberek voltak azok, akik rádöbbentek a zsidó-magyar dualizmus katasztrófájára és nemcsak a magyarságot, de magát a zsidóságot is figyelmeztették arra a viharra, mit ez a kényszerű házasság egyszer okozni fog. A vihar elmúlt és annak végső vesztese a magyarság maradt. A diaszpóra népe felépítette a maga új hazáját, önmagára talált és mint fiatal, erős nép próbál belekapaszkodni a Negev sivatag futó homokjába. Sikerül-e vagy nem a körülötte zúgó arab tengerben a semoni álmokat megvalósítani — ez a jövő záloga marad. Minden újonnan alakult állam lelkes és szertelen, s nem igen válogat a boldoguláshoz vezető úton a módszerek között. Az új lakás, az új otthon varázsa fűti őket s egy megnyert csata jelentőségét gyakran összetéverítik a jövővel. A hatnapos háború győzelme egyelőre nem bizonyult elég alapnak ahhoz, hogy újabb évtizedeket lehessen reá építeni. A győztesekből hiányzott a győző bismarcki mérséklete, mint ahogyan hiányzott úgy az első, mint a második világháború győzteseiből is. A bölcseség nélküli győzelem eddig mindig újabb katasztrófákat jelentett a büszkén lobogó győzelmi zászlók alatt masírozókra. Napóleon sasos és Hitler horogkeresztes zászlói is úgy lobogtak egyszer Európa felett, mint a hatnapos háború után a hatágú csillaggal díszített kék-fehér izraeli zászlók... Izrael feltámadt és Magyarország — nyugati segítséggel moszkvai zsoldossá süllyedt. Az odavezető út azonban hosszú vándorlások nyomát viseli magán s e vándorút egyik szektorának volt íródeákja Marschalkó Lajos. Pontosan olyan mint, az előtte járó barthamiklósok, verhovaygyulák és milotayistvánok. Egyikük sem volt antiszemita, csak olyan magyarok voltak, akik legalább annyira szerették fajtájukat, mint a cionizmus életrehívója, Herzl Tivadar. Ők csak dermedt szemekkel nézték a Galíciából Magyarországra beözönlő zsidóság roppant térhódítását, úgy gazdasági, mint szellemi síkon. Harcukban elbuktak és nevüket, írásaikat, munkáikat nem az idők pora, hanem az erőszakos feledtetés hamujával takarták el a világ elől. Úgy otthon, mint az immár második Magyarországot jelentő emigrációban is. Ki és mely lap merte egyetlenegyszer is megemlíteni például Milotay István A magyar fa sorsa című döbbenetes erejű könyvét? HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 594. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 JÚNIUS 10