Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)

1971-06-10 / 594. szám

Elveszett illúziók Churchill mondotta emlékezetes zürichi beszédében, hogy Német­ország Európa gerince és nélküle nem lehet Európáról beszélni. Sem gazdasági, sem szellemi de —• saj­nos —• politikai vonatkozásban sem. Németországnak ezen Európa-köz­­ponti helyzete adja meg nemcsak Németország, de egész Európa po­litikai arculatát. Nagy vonatkozás­ban nézve a német ügyet és a né­met sorskérdést, nyugodtan mond­hatjuk, hogy a magyarság mellett a németség Európa második tra­gikus sorsú népe. A különbség any­­nyi mindössze, hogy amíg az el­múlt esztendő során a magyarság szerencsétlen geopolitikai helyzeté­ből kifolyólag csakis vezetőinek ügyes és sokszor erdélyien ravasz politikájával tudott fennmaradni, addig a német politika ezer eszten­dőn át mindent elkövetett, hogy a katasztrófák tucatjaival keserítse meg ennek a hangyaszorgalmú, dol­gos népnek az életét. Már a kezdeti időkben a törzsi ellentétek gyöngítették a birodal­mat és a rókaeszű Mazarin a west­­fáliai békével kétszáz évre előre ki­húzta a német oroszlán fogát. A majd három tucat államra tagolt Németország egészen Bismarckig nem tudott közös nevezőre jutni és ebből kifolyólag erejéhez képest mindig csak a másodhegedűs sze­repét játszotta az európai politiká­ban. A Bismarck által felépített német egységet erősen megtépázta az első világháború és betetőzte a bajt a második világháború katasztrófája. Amit a szorgalmas német kezek a háborúk közötti időszakban felépí­tettek, azt lerombolták a német po­litikusok két balkezes politikájuk­kal. Bismarck után jöttek az epi­­gonok és a gyönge államférfiak, míg végre feltűnt a Rajna partján az öreg Adenauer, aki két évtizedes okos politikával új horizontot nyi­tott a németség számára. Ismét tárgyaló féllé tette az agyonrágalmazott Németországot, Erharddal együtt megteremtette a híres Wirtschaftswundert, de Gaulle­­lal megkötötte az európai szem­pontból annyira fontos német-francia szövetséget és amikor meghalt, egy romjaiból felépült világtekintély­nek örvendő országot hagyott maga után. A halála óta eltelt pár esztendő alatt azonban nagyon megváltozott a német világ és a német politika. Kiesinger kancellár gyöngének bizo­nyult, s utóda, az egykori norvég kapitány, a szociáldemokrata Willy Brandt, a hitleri idők nagy ellen­állója, az adenaueri nyugatra való nézés helyett kelet felé vetette sze­mét és politikáját. Rövid két év alatt eljátszotta az adenaueri örök­séget, s mint meggyőződéses mer­­xista azt hitte, hogy a tárgyaló Akit nem szabad elfelejtenünk A magyar mecces őrzője, Marschalkó Lajos, immáron három éve halott. A müncheni temetőben levő sírját belepte a fű és a kegyes kezek által odaülte­­tt vadvirág. Sírja fölé egy magyar akácfát sze­retett volna — ahogyan egyszer mondotta — de még nem akadt vándor, aki hazulról, a debreceni kiserdőből kihozott volna egy árva kis akácfácskát, ho­gy idővel megsudarasodva fehér virággal szórja be a magyar élet nagy szerelmesének és harcosának sírját. Életét, munkásságát nem írták meg s ha nem vigyázunk halál utáni sorsa hasonló lesz a többi magyar varesekéhez akiket elfelej­tettek és akiknek ma még a nevét sem szabad leírni. Istóczy, Verho­­vay, Bartha Miklós, Milotay István, Kolosváry-Borcsa Mihály, Hubay Kálmán neve még ma is tabu, s a velük szembenálló intellektus tár­saság még haláluk után is ássa sírjukat. Mélyre, minél mélyebbre kell ásniok, nehogy valaki egyszer előkaparja írásukat az idők mé­lyéből és úgy lássa meg az egykori és mai életet, ahogyan azt a magyar élet nagy varesei megírták, azaz lefényképezték. Ezek az emberek voltak azok, akik rádöbbentek a zsidó-magyar dualizmus katasztrófájára és nemcsak a magyarságot, de magát a zsidóságot is figyelmeztették arra a viharra, mit ez a kényszerű házasság egyszer okozni fog. A vihar elmúlt és annak végső vesztese a magyarság maradt. A diaszpóra népe felépítette a maga új hazáját, önmagára talált és mint fiatal, erős nép próbál belekapaszkodni a Negev sivatag futó homokjába. Sikerül-e vagy nem a körülötte zúgó arab tengerben a se­­moni álmokat megvalósítani — ez a jövő záloga marad. Minden újonnan alakult állam lelkes és szertelen, s nem igen válogat a boldoguláshoz vezető úton a módszerek között. Az új lakás, az új otthon varázsa fűti őket s egy megnyert csata jelentőségét gyakran összetéverítik a jövővel. A hatnapos háború győzelme egyelőre nem bizonyult elég alapnak ahhoz, hogy újabb évtizedeket lehessen reá építeni. A győztesekből hiányzott a győző bismarcki mérséklete, mint ahogyan hiányzott úgy az első, mint a második világháború győzteseiből is. A bölcseség nélküli győzelem eddig min­dig újabb katasztrófákat jelentett a büszkén lobogó győzelmi zászlók alatt masírozókra. Napóleon sasos és Hitler horogkeresztes zászlói is úgy lobogtak egyszer Európa felett, mint a hatnapos háború után a hatágú csillaggal díszített kék-fehér izraeli zászlók... Izrael feltámadt és Magyarország — nyugati segítséggel moszk­vai zsoldossá süllyedt. Az odavezető út azonban hosszú vándorlások nyomát viseli magán s e vándorút egyik szektorának volt íródeákja Marschalkó Lajos. Pontosan olyan mint, az előtte járó barthamikló­­sok, verhovaygyulák és milotayistvánok. Egyikük sem volt antisze­mita, csak olyan magyarok voltak, akik legalább annyira szerették fajtájukat, mint a cionizmus életrehívója, Herzl Tivadar. Ők csak dermedt szemekkel nézték a Galíciából Magyarországra beözönlő zsidóság roppant térhódítását, úgy gazdasági, mint szellemi síkon. Harcukban elbuktak és nevüket, írásaikat, munkáikat nem az idők pora, hanem az erőszakos feledtetés hamujával takarták el a világ elől. Úgy otthon, mint az immár második Magyarországot jelentő emigrációban is. Ki és mely lap merte egyetlenegyszer is megemlíteni például Milotay István A magyar fa sorsa című döbbenetes erejű könyvét? HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ E­MIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 594. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 JÚNIUS 10

Next