Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Oláh György levele Endes Lászlóhoz Kedves László! Immár több mint ötvenéves újságírói pályám alatt kevés írásomra lettem olyan büszke, mint arra a pár köznapi sorra, melyekben nem is oly’ régen azt mertem Nektek üzenni a Kanadai Magyarság hasábjain: ne ijedjetek meg az eladósodástól, bármily’ nagy terhet vállaltok is! Nyugodtan vegyétek meg a St. Clairen kínált hatalmas, pompásnak látszó ingatlant. Mennél többen lesztek elkötelezve a nagy vételárral, annál több elkötelezettje lesz a magyar egyesülés ügyének. A közös baj éppen úgy összefog, mint a közös öröm. És íme, a Krónika második számában olvasom, a tartozásotok már csak 265 ezer dollár, a törlesztés felén már jóval túl vagytok! Most bevallom Neked, engem akkor erre a vakmerőnek és felelőtlennek tetsző biztatásra éppen egy nagy ellentmondás ösztökélt, hiszen közismert, hogy a magyar emigrációs közélet világszerte hanyatlóban van. Nekem akkor többen azt írták, jóbarátok is, az Istenért, hogy’ akar a torontói magyar kolónia egy ekkora adósságba belemenni? Miért akar egy új, fényes palotát ekkora méretekkel, mikor a régi kis Magyar Házat sem tudja legtöbbször megtölteni? Előfordul, hogy a neves magyar írók, költők estjeire sem gyűl össze több mint hatvan-hetven ember, a mai kis Magyar Ház előadóterme is kong az ürességtől! Éppen e Cassandra-jóslatok tették élénké bennem annak a pár napnak emlékét, amit Nálatok Torontóban töltöttem. Elmondhatom Neked, egész északi körutam alatt nem hallot­tam egyszerre annyi magyar szót, nem láttam egy rakáson annyi magyar cégtáblát, kirakati feliratot, nem fordultam meg annyi magyar ételeket felszolgáló, magyaros díszítésű vendéglőben, mint Torontóban. Sehol sem éreztem annyira — Caracason kívül —, hogy a bevándorlók közt komoly helyet foglal el és számít a magyar. Ennyi magyarból — sajdultam fel folyton Nálatok bús-boldogan — ifjúkorom egész Kassájának vagy Kolozsvárának magyar lakossága kitelne! Lehetetlen, hogy ennyi nem nyomorgó magyar ne legyen képes egy országban, ahol az etnik-közösségek külön kultúráját megbecsülik, közös, magasabbrendű egészséges magyar szellemi életre! Lehetetlen, hogy ne itt legyen a szabad világba menekült magyarság elsőszámú szellemi központja! Azt hiszem, Te is csodálkozva olvashattad egykor, mint diákkorunkban mi mindnyájan, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi, mikor a XVIII.-ik században már-már elaludt, nyelvét is felejtő magyar nemzeti érzést ébreszteni kezdte, a magyar nyelv és tudomány művelésére alapított Tudományos Akadémia mellett a Nemzeti Kaszinó megalakulását szorgalmazta. A „kaszinó" szó a mi időnkben, mikor kultúregyesületek, irodalmi körök, színházak, kiadóvállalatok tucatjai művelték már a nemzeti szellemet, egész másvalamit jelentett Magyarországon mint Széchenyi reformjai korában. Hivatali, irodai munkában, közéleti nyüzsgésben kifáradt apáink frissültek ott fel sűrű szivarfüstben, órákig tartó kár­­tyacsatákban szelíd kaláber meg tarokk partikon. Mint a klubélet mindig, e gombamód elszaporodott kaszinók a tár­sadalmi elkülönülést is szolgálták sokszor az országban. Ezzel szemben elég, ha csak egy-két olyan vidéki város kaszinójának első leltárait végiglapozzuk, amik Széchenyi példája nyomán országszerte akkor alakultak, hogy megállapítsuk, az addig csak kocsmákban, vendéglőasztaloknál, bálokon meg a restaurációnak nevezett hangos megyei tisztújításokon összetalálkozó magyar értelmiség ezekben a kaszinókban olvasgatott először rendszeresen. Itt adták először a kezébe Vörösmarty „Zalán Futását”, Széchenyi „Hitelét”, Kossuth „Pesti Hírlapját” is. Persze, találunk leltárakat, ahol a beszerzett könyveknél és folyóiratoknál még sokkal nagyobb az értékes kaszinói tajték­­pipagyűjteménybe került pipák száma. De azért bátran mond­hatjuk: a magyar szellemi életnek az a gazdag gyönyörű kor­szaka, a reformkor, mely Vörösmarty után Petőfit, Aranyt, Madáchot, Kemény Zsigmondot, Eötvöst, Jókait adta nekünk, ezen vidéki kaszinóknak tajtékpipafüstjében született meg tulajdonképpen. Legalábbis ott lett országos szellemi áramlattá. Mert Széchenyi, a gyakorlati lángelme nagyon jól tudta, a köz­szellemnek, éppen úgy mint a családnak, saját otthon kell. Mégpedig olyan otthon, ahol valóban kényelmesen érzi magát, ahol első perctől azt érzi: valóban otthon van, ha nem is köz­vetlen vérségi kapcsolattal összekötött emberek közt, mégis egy nagyobb családban. Én már ott, a Ti régi Magyar Házatokban (ahol pedig, nem panaszkodhatom, elég sokan és szépen fogadtak) azt fon­tolgattam magamban: vajon elég tágas, igazi otthon-e ez a hat­van vagy hetvenezer magyar számára a maga egyetlen előadótermével és néhány irodahelyiségével? Ha valami gyászhír vagy örömünnep egyszer valóban egybekorbácsolná Torontó ezerfelé széledt magyarságát, csak egyetlen alkalomra is, vajon századrésze is beférne ide? Hát még, ha egyszer, valami csoda folytán megindulna az egyetlen központot kívánó, naponta vagy hetenként ismétlődő aktusokban jelent­kező igazi magyar közösségi élet? Ilyen tűnődések közt érkeztem északi körutam végén a venezuelai magyarok közé, hogy megláthassam a caracasi csodát. Caracason, Venezuela fővárosában, azt mondják, nem él több mint háromezer magyar. Azok legnagyobb része is csak a második világháború után került oda. És ez a maroknyi magyarság, huszadrésze sem a torontói magyaroknak, a mi száműzetésünk huszonharmadik évében belekezdett egy akkora Magyar Ház építésébe, mely méreteiben legalább kétszerese, ha nem háromszorosa a mi — már eladott — régi Magyar Házatoknak. Megoldásában pedig igazi közösségi otthon. Világszerte hanyatlást, részvétlenséget panaszol a mi emigrációs szellemi életünk és én ebben a kisszámú magyar kolóniában közvetlen a nyári szünet után váratlanul érkezve, olyan pezsgő szellemi életet találtam, amire csak emigrációnk hőskorából emlékezem, mikor még mindent egymástól vár­tunk. A caracasi vadonatúj Magyar Ház azóta letette a nagy vizsgát is. A sors kegye megadta nekem, hogy szemtanúja lehettem tíz teljes napon át annak a nagyszerű, az egész országot megmozgató fogadtatásnak, amit ez a kis kolónia köz­vetlenül a halál csengetése előtt, a század legnagyobb magyarjának, Mindszenty bíborosnak rendezni tudott. Méltóbb befejezése aligha lehetett volna a nagy magyar mártír földi diadalútjának. Azóta is kérdezem magamtól, lehetséges lehetett volna maréknyi magyartól egy ilyen apoteózis, ha nincsen egy ilyen biztos fellegvára, igazi otthona, ahova nemcsak ünnepi KRÓNIKA .

Next