Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1978-04-01 / 4. szám

Pest még visszariasztja Vésztőre, ahol felesége korai haláláig marad, mint napszámos dolgozik, majd gyerekeit valahogy elhelyezve, ismét neki­­gyűrkőzik a fővárosnak. Küldetésében és zsenijében határtalanul bízva, nem engedett politikai szirén­hangoknak. Dr. Püski Sándor könyvkiadónál jelenik meg a következő verseskötete, a „Pász­torének­’ (1937). A harmincas évek vége felé járunk a népi írók tömeges jelentkezése és sikere idején. Harcsa (írói nevén Barsi) Dénes áldozatos lelkű tanyai tanító Vésztő mellett, Sinka szomszédságában, barátként melléáll és lehetősége szerint igyekszik segíteni a nyomorgó költőt és családját, aki már-már vissza­hull a pásztorkodásba (el akar szegődni egy ma­jorba), sőt majdnem öngyilkosságba menekül. Szabó Pál, a gazdálkodó parasztíró, szintén barátja lesz, de a költő nem hisz a két új barát politikai rokonszenvében, a Kisgazda Párt „lakkcipős” veze­tőiben. Veres Péterrel való első találkozása mind­kettőjüket hidegen hagyja, de aztán az előbbi, félre­téve doktrinerségét, meglátja Sinka költői és emberi nagyságát, s így lassan baráti viszony alakul ki ket­tőjük között. Az első irodalmi méltatást Sinka verseiről Féja Géza írta és ezzel tulajdonképpen, ha nem is felfede­zője, de országosan megismertetője lett. Ekkor már Sértő Kálmánt, a baranyai paraszt költőt, majdnem egészen tönkretette a pesti asztalt, a plutokrata szalonok és az alkohol. A belpolitikai aréna zajlott. A „csáklyások” és a haladók, a nemzeti ébredés útjára lépett fiatalok és a maradi öregek harca fel­lángolt, s mire megszülethettek volna az átfogó, nép- és életmentő szociális reformok, már magasra csaptak az új nagy háború bombatüzeinek lángjai. Ezekben a viharfelhős időkben jelent meg Sinka gyűjteményes verseskötete, a „Vád”, Püski kiadásában (1939). E kötetben olyan versek is van­nak, melyeket tíz-tizenöt éven át hordozott magában leíratlanul, vagy először nyája mellett, szakadt csizmája szárán másolt le néhányszor. Egy­két ilyen költeményének születéséről szinte pontos időbeli adataink vannak későbbi „vallomásai”-ban. E kötet verseiben már nincs Petőfi- vagy Tolsztoj­­utánérzés, akiket mécsvilágnál, istállók mélyén, lopva, parasztgazdái szidalmai, sőt verések árán is olvasott. Ezek és a Biblia (főként a Jelenések könyve) voltak lelki szülei, ébresztették költői hivatására. Károli Gáspár bibliafordításának ősi zamatát érezhetjük Sinka bihari tájszólásán, melyen nagyszalontai falubelije, Arany János és a modern népi írók korelnöke, földije, Erdélyi József, a költő is írt és szólott. Petőfi­ utánzatait a pusztán a szó szoros értelmében szélnek eresztette, vagy pász­­tortűzben hamvasztotta el. Verseiben éppen úgy, mint prózai műveiben (Harmincnyolc vadalma; Kadocsa, merre vagy; Fe­kete bojtár vallomásai, Fütyök­ és a hét vadász) küz­delmes emberi sorsának élményanyagából merít, s ha eseményekről ad számot, előadási módja a balla­dára emlékeztet. Noha prózájában közelebb megy a valóság aprólékos felméréséhez, mondanivalójában mégis sok a babonás, mitikus elem, s úgy lép elénk az író, mind a maga környezetének rajzával, mind pedig az idő, a történelem érzékeltetésével, hogy a balladás szerkesztés még a prózájában is megmarad. Aki olvassa prózai írásait, szinte szociográfiai keresztmetszetet kap a tájról, a pusztai világról, és szociológiai megvilágítást az író társadalmi környe­zetéről. A megrajzolt kép együttes hatása gyakran megdöbbentő, gyakran lázító, s éppen ezért nem tétlen kesergés a benne megnyilatkozó pesszi­mizmus, hanem sokkal inkább követelőző kiáltás, mert szembe kell nézni a bajokkal, meg kell érteni végre a történelem ostorcsapásait és a generációs mulasztások felelősségét, s azok következményeit is — „mint történelmi arculcsapást, a trianoni or­szághatárt” (Sinka). A költő szülőföldje is idegen megszállás alá került és 1918 után Romániához csatolták. Balladás költeményeiben és elbeszéléseiben egy sereg szép jobbágynevet örökített meg: Boncos Ádám, Dús András, Mados Imre, Szabó János, Bődi Mariska, Szekfű Mátyás. Magyarok a szolgasorsban lévők, — írta Sinka a háború alatt, — a földtulajdonosok főurak és főpapok, a bérlők pedig zsidók. Ez utóbbiak gyakran tettlegesen is bántalmazták béreseiket. És ebben a szegénységben, — így meséli a „fekete bojtár”, — nem volt különbség magyar és román között. Illetve, amikor a román származású ispán a megvénült oláh béres­sel erőszakoskodik, az kifakad, hogy­­ „az Isten ne adjon hatalmat az oláh ember kezébe, mert az a leg­rosszabb” . . . Igazmondása azután, 1945-ben, derékban törte ketté Sinka István írói pályafutását. Utolsó írásai 1940 és 1944 között jelentek meg (Az élők félnek; Hontalanok útján; Denevérek honfoglalása). E kötetek után — a „népinek” és „demokráciának” hazudott moszkovita terror 45-ös bevonulásával — közel két évtizedig nem jelent meg Sinka-könyv. Ismeretes, hogy a másik nagy népi költőt, Er­délyi Józsefet, egy év után kiengedték a börtönből, mert irt egy engesztelő verset, Sinka Istvánt is fel­szólította az irodalmi­ cár, hogy írjon valami véde­kező szöveget s akkor felhúzzák előtte is a sorom­pót. Sinka inkább a hallgatást választotta. És amíg az „átkos”-nak nevezett előző rezsimben egymás után láttuk megjelenni a valóságot nem kendőző Sinka-verseket és prózai műveket, 1945 után — majdnem úgy, mint Sértő Kálmán —, a „fekete 1978. ÁPRILIS KRÓNIKA 25

Next