Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
Pest még visszariasztja Vésztőre, ahol felesége korai haláláig marad, mint napszámos dolgozik, majd gyerekeit valahogy elhelyezve, ismét nekigyűrkőzik a fővárosnak. Küldetésében és zsenijében határtalanul bízva, nem engedett politikai szirénhangoknak. Dr. Püski Sándor könyvkiadónál jelenik meg a következő verseskötete, a „Pásztorének’ (1937). A harmincas évek vége felé járunk a népi írók tömeges jelentkezése és sikere idején. Harcsa (írói nevén Barsi) Dénes áldozatos lelkű tanyai tanító Vésztő mellett, Sinka szomszédságában, barátként melléáll és lehetősége szerint igyekszik segíteni a nyomorgó költőt és családját, aki már-már visszahull a pásztorkodásba (el akar szegődni egy majorba), sőt majdnem öngyilkosságba menekül. Szabó Pál, a gazdálkodó parasztíró, szintén barátja lesz, de a költő nem hisz a két új barát politikai rokonszenvében, a Kisgazda Párt „lakkcipős” vezetőiben. Veres Péterrel való első találkozása mindkettőjüket hidegen hagyja, de aztán az előbbi, félretéve doktrinerségét, meglátja Sinka költői és emberi nagyságát, s így lassan baráti viszony alakul ki kettőjük között. Az első irodalmi méltatást Sinka verseiről Féja Géza írta és ezzel tulajdonképpen, ha nem is felfedezője, de országosan megismertetője lett. Ekkor már Sértő Kálmánt, a baranyai paraszt költőt, majdnem egészen tönkretette a pesti asztalt, a plutokrata szalonok és az alkohol. A belpolitikai aréna zajlott. A „csáklyások” és a haladók, a nemzeti ébredés útjára lépett fiatalok és a maradi öregek harca fellángolt, s mire megszülethettek volna az átfogó, nép- és életmentő szociális reformok, már magasra csaptak az új nagy háború bombatüzeinek lángjai. Ezekben a viharfelhős időkben jelent meg Sinka gyűjteményes verseskötete, a „Vád”, Püski kiadásában (1939). E kötetben olyan versek is vannak, melyeket tíz-tizenöt éven át hordozott magában leíratlanul, vagy először nyája mellett, szakadt csizmája szárán másolt le néhányszor. Egykét ilyen költeményének születéséről szinte pontos időbeli adataink vannak későbbi „vallomásai”-ban. E kötet verseiben már nincs Petőfi- vagy Tolsztojutánérzés, akiket mécsvilágnál, istállók mélyén, lopva, parasztgazdái szidalmai, sőt verések árán is olvasott. Ezek és a Biblia (főként a Jelenések könyve) voltak lelki szülei, ébresztették költői hivatására. Károli Gáspár bibliafordításának ősi zamatát érezhetjük Sinka bihari tájszólásán, melyen nagyszalontai falubelije, Arany János és a modern népi írók korelnöke, földije, Erdélyi József, a költő is írt és szólott. Petőfi utánzatait a pusztán a szó szoros értelmében szélnek eresztette, vagy pásztortűzben hamvasztotta el. Verseiben éppen úgy, mint prózai műveiben (Harmincnyolc vadalma; Kadocsa, merre vagy; Fekete bojtár vallomásai, Fütyök és a hét vadász) küzdelmes emberi sorsának élményanyagából merít, s ha eseményekről ad számot, előadási módja a balladára emlékeztet. Noha prózájában közelebb megy a valóság aprólékos felméréséhez, mondanivalójában mégis sok a babonás, mitikus elem, s úgy lép elénk az író, mind a maga környezetének rajzával, mind pedig az idő, a történelem érzékeltetésével, hogy a balladás szerkesztés még a prózájában is megmarad. Aki olvassa prózai írásait, szinte szociográfiai keresztmetszetet kap a tájról, a pusztai világról, és szociológiai megvilágítást az író társadalmi környezetéről. A megrajzolt kép együttes hatása gyakran megdöbbentő, gyakran lázító, s éppen ezért nem tétlen kesergés a benne megnyilatkozó pesszimizmus, hanem sokkal inkább követelőző kiáltás, mert szembe kell nézni a bajokkal, meg kell érteni végre a történelem ostorcsapásait és a generációs mulasztások felelősségét, s azok következményeit is — „mint történelmi arculcsapást, a trianoni országhatárt” (Sinka). A költő szülőföldje is idegen megszállás alá került és 1918 után Romániához csatolták. Balladás költeményeiben és elbeszéléseiben egy sereg szép jobbágynevet örökített meg: Boncos Ádám, Dús András, Mados Imre, Szabó János, Bődi Mariska, Szekfű Mátyás. Magyarok a szolgasorsban lévők, — írta Sinka a háború alatt, — a földtulajdonosok főurak és főpapok, a bérlők pedig zsidók. Ez utóbbiak gyakran tettlegesen is bántalmazták béreseiket. És ebben a szegénységben, — így meséli a „fekete bojtár”, — nem volt különbség magyar és román között. Illetve, amikor a román származású ispán a megvénült oláh béressel erőszakoskodik, az kifakad, hogy „az Isten ne adjon hatalmat az oláh ember kezébe, mert az a legrosszabb” . . . Igazmondása azután, 1945-ben, derékban törte ketté Sinka István írói pályafutását. Utolsó írásai 1940 és 1944 között jelentek meg (Az élők félnek; Hontalanok útján; Denevérek honfoglalása). E kötetek után — a „népinek” és „demokráciának” hazudott moszkovita terror 45-ös bevonulásával — közel két évtizedig nem jelent meg Sinka-könyv. Ismeretes, hogy a másik nagy népi költőt, Erdélyi Józsefet, egy év után kiengedték a börtönből, mert irt egy engesztelő verset, Sinka Istvánt is felszólította az irodalmi cár, hogy írjon valami védekező szöveget s akkor felhúzzák előtte is a sorompót. Sinka inkább a hallgatást választotta. És amíg az „átkos”-nak nevezett előző rezsimben egymás után láttuk megjelenni a valóságot nem kendőző Sinka-verseket és prózai műveket, 1945 után — majdnem úgy, mint Sértő Kálmán —, a „fekete 1978. ÁPRILIS KRÓNIKA 25