Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1978-04-01 / 4. szám

bojtár”, Sinka István is száműzött lett a magyar irodalomból. Végre 1964 után még két verseskötete jelenhetett meg: a „Végy karodra, idő” és a „Mes­terek utcája”. Ebből mutatunk be egy Éna-dalt: Méhek döngenek, s milyen bágyadt az esti nyár, mi örök, s anyásán szőke. Éna, mond­­hát mért nincs bennünk alázat, mint a nyárban. Büszkék vagyunk? Ó, tépjük már magunkról ezt a szemfödélt le, és vessünk halkabb sarjnak ibolya­szín ágyat kékszemű kisasszony, hisz oly hamar itt a hó, íme, az öregkori termés, a szenvedések szitáján kiválasztott gyöngyszemek, tiszta költészet. Mély­hangú hegedű és pengő cimbalom. Sinka — sámánok, táltosok ivadéka — a magyar őslélek mítoszaiban, hiedelmeiben, babonáiban soha nem látott mélyre szállott, mint senki előtte, Adyt ki­véve. Az egyszerű, kristálytiszta zengésű Erdélyi versekkel szemben Sinkában mindig van valami mitikus homály, köd, pára és a színek keveredése a drámai erővel. Berzsenyi jut eszünkbe, a vulkán­lelkű poéta. Holta után megjelent, a „Szigetek könyve”, 403 oldalas elbeszélő költemény, szinte a „Fekete bojtár vallomásai” csak versben. Ember-szigetekről szól a puszta tengerében, akiket ismert és vallomásaiban néha név szerint is meglelhetünk. Az irodalmi számkivetettség idején és azután haláláig, 20 éven át írta, de hangulati és for­mai egysége töretlen és ezzel újjászületik Sinka kezében a Vörösmarty és Arany­ kedvelte elbeszélő költemény a „Szigetek könyve” — a szegények eposza. És az évszázadok viharait átvészelő, túlélő magyarságé is. .. . nem testvére ez a regének és nemcsak az álmok vihara, hanem ahogy a szegények élnek, a kavargó élet maga: halál és születés, sírás és öröm, föld, emberek, ima, babona, sorsok, utak, rossz tanya, csillagok az égi körön és verejtékes mivoltában is a múlt, a drága, édes alulsó Magyarország. Halálával egy kétszer eltemetett lélek szabadult meg földi kötelékeiből. Versei, írásai, már szinte klasszikus fénnyel ragyognak, de szívbemarkolóan emlékeztetnek mégis a „fekete bojtár” keserű életére. Összegyűjtött verseinek kiadása és értékelése a modern magyar irodalomtörténet kötelessége és sürgős feladata. Merjük remélni, hogy soha többé nem fogunk olyan állapotokról olvasni, aminekön Sinka István, fiatal és öreg korában átesett.­ ­tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiii Sinka István versei: SZÁLLNAK A VADLIBÁK (Erdélyi Józsefnek) Bocskoros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak. Ősz volt talán s hold fürdette rőt haját a puszta csendjén, míg a libák messzi, magasan úsztak a csillagos estén. Ő csak állott. . . haján a fény, bocskorán megcsillant a por a körötte a csorda álmát ringatta halkan az akol. S panaszkodott.. . szakállas álla szinte lángolt a hold fényén, ahogy állt az akol előtt ezeréves sorsa mélyén. Két nagy jobbágykeze ingott, hangját csendbe fújta a szél — a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél. Avval felelt neki a táj, s panaszával maradt maga — helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka. . . . Csörögjetek sárga lombok, csörögjetek ma énnekem, mert hiába futnék tőletek, jön az erdő s a rét velem. És legyek dongnék és dong a szél, a puszta mélyén él a világ, s mint a lelkem a semmibe, szállnak ma is a vadlibák. 26 KRÓNIKA Piiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

Next