Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
bojtár”, Sinka István is száműzött lett a magyar irodalomból. Végre 1964 után még két verseskötete jelenhetett meg: a „Végy karodra, idő” és a „Mesterek utcája”. Ebből mutatunk be egy Éna-dalt: Méhek döngenek, s milyen bágyadt az esti nyár, mi örök, s anyásán szőke. Éna, mondhát mért nincs bennünk alázat, mint a nyárban. Büszkék vagyunk? Ó, tépjük már magunkról ezt a szemfödélt le, és vessünk halkabb sarjnak ibolyaszín ágyat kékszemű kisasszony, hisz oly hamar itt a hó, íme, az öregkori termés, a szenvedések szitáján kiválasztott gyöngyszemek, tiszta költészet. Mélyhangú hegedű és pengő cimbalom. Sinka — sámánok, táltosok ivadéka — a magyar őslélek mítoszaiban, hiedelmeiben, babonáiban soha nem látott mélyre szállott, mint senki előtte, Adyt kivéve. Az egyszerű, kristálytiszta zengésű Erdélyi versekkel szemben Sinkában mindig van valami mitikus homály, köd, pára és a színek keveredése a drámai erővel. Berzsenyi jut eszünkbe, a vulkánlelkű poéta. Holta után megjelent, a „Szigetek könyve”, 403 oldalas elbeszélő költemény, szinte a „Fekete bojtár vallomásai” csak versben. Ember-szigetekről szól a puszta tengerében, akiket ismert és vallomásaiban néha név szerint is meglelhetünk. Az irodalmi számkivetettség idején és azután haláláig, 20 éven át írta, de hangulati és formai egysége töretlen és ezzel újjászületik Sinka kezében a Vörösmarty és Arany kedvelte elbeszélő költemény a „Szigetek könyve” — a szegények eposza. És az évszázadok viharait átvészelő, túlélő magyarságé is. .. . nem testvére ez a regének és nemcsak az álmok vihara, hanem ahogy a szegények élnek, a kavargó élet maga: halál és születés, sírás és öröm, föld, emberek, ima, babona, sorsok, utak, rossz tanya, csillagok az égi körön és verejtékes mivoltában is a múlt, a drága, édes alulsó Magyarország. Halálával egy kétszer eltemetett lélek szabadult meg földi kötelékeiből. Versei, írásai, már szinte klasszikus fénnyel ragyognak, de szívbemarkolóan emlékeztetnek mégis a „fekete bojtár” keserű életére. Összegyűjtött verseinek kiadása és értékelése a modern magyar irodalomtörténet kötelessége és sürgős feladata. Merjük remélni, hogy soha többé nem fogunk olyan állapotokról olvasni, aminekön Sinka István, fiatal és öreg korában átesett. tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiii Sinka István versei: SZÁLLNAK A VADLIBÁK (Erdélyi Józsefnek) Bocskoros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak. Ősz volt talán s hold fürdette rőt haját a puszta csendjén, míg a libák messzi, magasan úsztak a csillagos estén. Ő csak állott. . . haján a fény, bocskorán megcsillant a por a körötte a csorda álmát ringatta halkan az akol. S panaszkodott.. . szakállas álla szinte lángolt a hold fényén, ahogy állt az akol előtt ezeréves sorsa mélyén. Két nagy jobbágykeze ingott, hangját csendbe fújta a szél — a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél. Avval felelt neki a táj, s panaszával maradt maga — helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka. . . . Csörögjetek sárga lombok, csörögjetek ma énnekem, mert hiába futnék tőletek, jön az erdő s a rét velem. És legyek dongnék és dong a szél, a puszta mélyén él a világ, s mint a lelkem a semmibe, szállnak ma is a vadlibák. 26 KRÓNIKA Piiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii