Tárogató, 1979 (6. évfolyam, 9-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
Hazátlan Hordod magadon bélyeged, mint hiányát az árva. A lélek van ily egyedül egyetlen testbe zárva. Egyetlen nagy test a világ, és még sincs benne társad, s ha eljő majd a pillanat, vállalja-e, hogy vártad? Kétségek úsztatnak, sziget éjjel se várja sajkád. Gyámot rendelt a sors neked, s elűzte régi dajkád. Idegen ritmus ringat el, ha álomba bújsz félve, nap helyett mézes madzagon holdat húznak az égre. De az ég kék még és tied: ki csillag, egy se hitvány! A Mester kísér messziről, száműzött, hű tanítvány. Magányod mályva színein áttüzel ritka titka, kinek otthona elveszett, az Isten lesz kalitja. (1961) Tamási Miklós Eszkimó szerelem Lepkéző Miként a pille szárnya páros, együtt-valóság, úgy él bennem a régi város s vele az ország. Gombostűkkel feltűzött emlék, rég zsugorgatlak, leemelem az évek terhét, nem zsugorodhatsz. Sőt miként idővel nő az árny lágy estidőre, lesz óriás e két lepkeszárny és lelkem őre. Űrkönnyűvé így lesz a testem, hirdetve ősét, mint én vallom meg, vall meg engem e páros őrség. Suttogok rá bűvös igéket, így őrzöm őröm, könyörülj oltó kedv a néked oly ismerősön. Emelj fel ember-nem látta, új, szép szabadságba, mint börtön-burkából szabadult lepkét a szárnya. Villanyél Villanyele, villanyele, mért nem tartottál ki vele? Két tenyered mért sajnáltad mutatni a napsugárnak? Megfürdeni friss harmatban, álmot lelni csillagokban, nem gyűjteni csak virágot, majoránna-boldogságot. Nézed az ég szürke szélét, vagy tán csak a pohár mélyét, és szíveden hajt már sebed, amit tört a villanyeled. (1969) (1962)